Az európai uniós (EU-s) tagság megszűnése – a várakozásokkal ellentétben – jelentős gazdasági veszteséget okozott az Egyesült Királyságnak, és nagyrészt felelős a tartós politikai válságért is, amelynek legújabb fejezete hétfőn kezdődött, Keir Starmer kormányfő lemondásával.

A 2016. június 23-i sikeres Brexit-referendum után az európai szélsőjobboldal ujjongott. „Győzött a szabadság! Most ugyanilyen népszavazásra van szükségünk Franciaországban és más EU-országokban is, ahogy évek óta követelem” – nyilatkozta az örömittas Marine Le Pen, a szélsőjobboldali Nemzeti Front (2018-tól Nemzeti Tömörülés) vezetője.

Nemcsak a radikálisok vártak láncreakciót. Bojko Boriszov, Bulgária korabeli miniszterelnöke úgy vélte: „csak Bulgária, Románia és Görögország marad, ha beindul a dominóhatás”.

A 2016-os félelmekkel szemben ma már csak a britek 21%-a, az EU-tagországok polgárainak 18%-a gondolja, hogy az Egyesült Királyság példáját követve mások is kilépnének az EU-ból – kevesebb mint fele a 2018-as aránynak. A Brexit nem követendő minta, hanem elrettentő példává vált, és a populista pártok többsége már nem kilépést, hanem EU-reformot követel.

A fordulatot a legeklatánsabban Le Pen kampányai mutatják. 2012-ben és 2017-ben az akkori Nemzeti Front választási programjának sarokköve még a „Frexit” és az euró kivezetése volt. A soron következő választásokra azonban – miközben a Nemzeti Tömörüléssé átkeresztelt radikális párt elindult a néppártosodás útján – mindkét téma lekerült a terítékről.

A 2016-os kampányban a Brexit támogatói azt ígérték, hogy az EU-ból való kilépés gyors gazdasági fellendülést és nagyobb politikai önállóságot hoz majd, miközben az ország visszaveszi az irányítást a szabályozás, a kereskedelem és főleg a határok felett. A kilépés támogatói azt hirdették, hogy a brüsszeli bürokrácia alól „felszabaduló” Egyesült Királyság előtt megnyílik az út új, előnyösebb kereskedelmi megállapodások előtt, csökken a bevándorlás – különösen az EU-ból érkező munkavállalók száma –, a döntéshozatal pedig stabilabbá és demokratikusabbá válik azzal, hogy „hazakerül Londonba”. A pénzügyi szektortól azt várták, hogy tovább erősödik, és a brit gazdaság egészét egy rugalmasabb, globálisabb pályára állítja.

A valóság azonban szinte minden téren ellentétesen alakult. A Brexit tartós gazdasági és politikai károkat okozott, és mára a brit közvélemény többsége úgy látja: az ország rosszabbul járt, mint az EU-tagság fenntartásával.

Közgazdászok széles körben egyetértenek abban, hogy a brit gazdaság ma 4–6%-kal kisebb, mint ha az ország az EU-ban maradt volna. Pár nappal a tízéves évforduló előtt közzétett elemzésében a Bank of England úgy becsülte – vállalati adatok alapján –, hogy a Brexit mintegy 6 százalékkal csökkentette a brit gazdaság teljesítményét az elmúlt tíz évben. A pénzintézet kutatói szerint a visszaesés fele a 2016-os népszavazást követő bizonytalanságból, másik fele pedig a 2021-ben életbe lépett új kereskedelmi akadályokból ered. A vámunió elhagyása következtében az EU-ba irányuló export és import egyaránt csökkent, az élelmiszeripari kivitel pedig közel negyedével esett vissza. Bár az Egyesült Királyság tucatnyi új kereskedelmi megállapodást kötött, ezek nem tudták pótolni az európai piacok elvesztését.

Egyes közgazdászok szerint nehéz pontosan modellezni, hogyan teljesített volna a brit gazdaság Brexit nélkül, és a Bank of England tanulmánya talán túlbecsüli a hatást, különösen a globális válságok – energiaár-sokk, amerikai tech-szektor kiugró teljesítménye – fényében. Hozzá kell tenni azonban, hogy a jegybank elemzése konzervatívnak számít – más becslések szerint az uniós tagság megszűnésének vesztesége akár a 8 százalékot is elérheti.

Az Egyesült Királyság a legmagasabb inflációt produkálta Nyugat-Európában Ausztria után: 41,4%-os áremelkedés 2016 óta. A font tíz év alatt 10 százalékot veszített a dollárhoz és 11,4 százalékot az euróhoz képest, ami tovább növeli az importköltségeket és az inflációt.

Bár vannak nyertes szektorok (fintech, mesterséges intelligencia), ezek fejlődése is elmarad a potenciáltól a politikai és gazdasági bizonytalanság miatt. London ugyan megőrizte pénzügyi központ szerepét, viszont a szektor lassú, de folyamatos eróziótól szenved: több tevékenység – például a részvénykereskedelem és a vagyonkezelés egy része – Amszterdamba és Dublinba költözött.

A Brexit politikai következményeit nem lehet túlbecsülni. Miközben a kétpólusú brit politikának és a konzervatív-munkáspárti váltógazdálkodásnak köszönhetően korábban Nagy-Britannia a politikai stabilitás mintapéldánya volt, az ország az EU-ból való kilépés óta a hetedik miniszterelnökét fogyasztja. A politikai bizonytalanság a vállalati beruházásokra is rányomta a bélyegét, ami hosszú távon is visszafogja a növekedést. A brit üzleti beruházások csak 12%-kal nőttek 2016 óta, míg Franciaországban +23%, az USA-ban +48% volt a növekedés.

A bevándorlás talán a legjobb példa a Brexit-kampány ígéretei és a valóság közötti szakadékra: nem csökkent, hanem történelmi csúcsra emelkedett, főként EU-n kívüli országokból. Eközben számos ágazat – a vendéglátástól az egészségügyig – munkaerőhiánnyal küzd az EU-s munkavállalók kiesése miatt.

Nem csoda, hogy a brit közvélemény jelentős része úgy érzi, hogy a Brexit „rosszabbul alakult a vártnál”. A lakosság több mint fele tartósan támogatná az EU-tagságot – márciusban ez az arány 57 százalék volt a Bertelsmann Alapítvány elemzése szerint.

A távozó Keir Starmer miniszterelnök várható utódja, Andy Burnham, elismeri a kilépés káros hatásait, mindazonáltal nem akarja újranyitni a Brexit-vitát, és nem támogatja az Egyesült Királyság EU-ba való visszalépésének napirendre tűzését.