Az orosz-ukrán fegyveres konfliktus februári kitörése óta kénytelenek vagyunk szembesülni egy sor olyan problémával, amelyek kétségtelenül negatív hatást gyakorolnak mindennapi közérzetünkre. Az energiaárak elszabadulása már a háború előtt éreztette hatását, ez azóta csak fokozódott és a tél küszöbén állva mondhatni, hogy a kilátások egyáltalán nem biztatóak. A határainknál dúló harcokon túl egyáltalán nem közömbös az sem, hogy a jelenlegi helyzetben Románia miképp képes erősíteni geopolitikai pozícióját, aminek vonatkozásában fontos lépés lenne a már bő egy évtizede folyamatban levő schengeni csatlakozás végrehajtása, de Hollandia álláspontja a kérdést illetően továbbra sem biztató. Ugyanakkor a földrajzi értelemben vett távolság ellenére korántsem mindegy, hogy milyen politikai és gazdasági csapásvonal mentén fog cselekedni Kína a közeljövőben, hisz a Távol-keleti nagyhatalom befolyása a világgazdasági folyamatokra eddig is rendkívül számottevő volt. Az ok-okozati összefüggések nagyon bonyolultak, olykor már-már átláthatatlanok, most mégis megpróbáljuk ezeket röviden összefoglalni. Aki válaszol kérdéseinkre, az Feledy Botond, Brüsszelben élő külpolitikai szakértő, a Tipping Point Consulting ügyvezető igazgatója, aki az utóbbi időben a Heti Feledy című Partizán-hírlevél szerzőjeként nyújt hatékony segítséget abban, hogy a mindenkori olvasó jobban eligazodjon az igencsak bonyolult világpolitikai történések útvesztőjében.

– Mire számíthatunk a közeljövőben az orosz–ukrán konfliktus terén? Láthatjuk, hogy a civil infrastruktúra elleni támadások fokozódnak, Ukrajna több városában is akadozik az energiaellátás, továbbá Vlagyimir Putyin néhány napja bejelentette, hogy Oroszország egyoldalúan kihátrál a gabonaszállításra vonatkozó egyezményből, amely lépés máris érezteti hatását. Beszélhetünk-e ebben az esetben egyfajta új orosz stratégiáról, és ha igen, akkor összefüggésbe lehet-e ezt hozni azzal, hogy Putyin az ún. különleges hadművelet élére új parancsnokot nevezett ki?

– Az orosz hangsúlyok egyértelműen a nem-katonai jellegű frontra tevődtek át. Ez egyaránt érvényes Ukrajnán belül, ahol a civilek és a kritikus infrastruktúra elleni támadások fokozódnak. Az ukrán energiaellátás a tél előtt még további súlyos károkat szenvedhet, most Kijev saját bevallása szerint ennek 40 százaléka már megrongálódott. Kibertámadásban nem tudták eléggé károsítani – pedig a háború kitörése előtt voltak erre sikeres akcióik –, így most rakétázással teszik tönkre. Másfelől ez pszichológiai hadviselés is, hiszen a lakosságot folyamatosan terrorizálja a légiriadó, a főváros 80 százalékában nem volt áram az egyik legutóbbi rakétatámadás után, települések százait nem is említve. Üzemanyag-ellátási problémák eddig is voltak, az pedig, hogy lesz-e gázellátás Ukrajnában, szintén óriási kérdés a téli hónapok előtt, és egyelőre nincs megnyugtató válasz. Ehhez hozzájön természetesen Oroszország azon lépése, miszerint gyakorlatilag egyoldalúan felrúgta a gabonaszállítási egyezményt, ami globális élelmezési szempontból újabb kérdéseket vet fel.

Az interjú elkészülte óta a helyzet ismét megváltozott, ugyanis rövid idővel ezelőtt érkezett a hír, hogy a jelek szerint Oroszország mégsem száll ki az egyezményből, amit azzal indokol, hogy bizonyos garanciákat sikerült kialkudnia ebben a kérdésben, miután hétvégén még az egyezmény egyoldalú felrúgásával fenyegetett.

Az új orosz főparancsnok a szíriai civilek elleni kegyetlenkedéseken edződött. (Szergej Szurovikin tábornokról van itt szó, akit Vlagyimir Putyin októberben nevezett ki az ún. különleges hadművelet főparancsnokává, és aki Alekszandr Dvornyikov tábornokot váltotta posztján – szerk. megj.). Az ukránok által visszafoglalt keleti területeken számos tömegsírt ástak már elő, kínzókamrákról meséltek a túlélők. Egyértelmű, hogy a korrupcióban és az erkölcsi vereségben fuldokoló orosz sereg tagjai nem mutatnak fegyelmet, visszaélnek, ahol tudnak, főleg ott, ahol a parancsnokok ezt egyfajta háborús eszköznek tekintik. Márpedig régi pont, hogy egy háborúban a nemi erőszak is fegyver, hogy messzebbre ne menjünk.

– Ami az energiaellátást illeti, növekvőben az aggodalom a nyugati országok részéről, hogy az orosz szabotázsakciók a közeljövőben fokozódhatnak (kritikus infrastruktúrák elleni kibertámadások, tengeri vezetékek és kábelek ellen irányuló rongálások). Mennyire reális ez a veszély?

– Az európai virtuális hadszíntéren is fokozódik az orosz nyomás. Az északi áramlat vezetékei elleni támadás, internetes optikai kábelek átvágása, a német vasúti kommunikáció megbénítása, korábban akár egy cseh fegyverraktár felrobbantása vagy éppen a felsőoktatásba beszervezett orosz kémek felbukkanása. Mindenütt igyekeznek az oroszok, hogy szakadást okozzanak az euroatlanti tábor tagjai közt. Lényegében az északi-áramlat elleni robbantás is – amiről hivatalos nyomozati eredmény a mai napig nem került elő –amiatt szolgálhatott orosz érdeket, hogy másnaptól már az amerikaiakra fogták, amire néhány európai radikális szegletben volt is fogékonyság. Más kérdés, hogy ugye nem folyt már rajta gáz, így az oroszoknak nem fájt a veszteség, és lehet, hogy kijavítható lesz a hiba. A keleti fronton lévő balti és skandináv országok kormányai azzal számolnak, hogy a télen még komoly támadások érhetik az európai kritikus infrastruktúrát, legyen ez elektromos ellátás, internet vagy más, pl. közúti vagy vasúti infrastruktúra stb.

Orosz részről logikus lépésnek tűnhet, hisz Moszkva szempontjából ezek költséghatékony akciók: viszonylag kis pénzből nagyobb társadalmi káosz okozható, amely pedig erősítheti az adott országokon belüli „gyors békét” sürgető táborokat, vagyis szakadást hoz a jelenlegi egységes, ukránpárti NATO-tagok közé, akik addig támogatnák Kijevet, amíg a harc tart. Ennek aláásása az orosz érdek. Az európai pedig az, hogy az oroszoknak muszáj legyen valamennyi vereséget beismerni, hogy Putyin emberei közt a bizonytalanság fenntartható legyen, a politikai stabilitás ne tudjon visszaállni a Kremlben, további agressziótól mind az oroszokat, mind másokat – mint Kína – visszatartsa.

– Küszöbön áll a tél és mára világossá vált, hogy Európában a lakosság körében a legnagyobb aggodalmat az energiaárak körüli bizonytalanság okozza. Van-e remény arra, hogy a közeljövőben az EU-nak sikerül egységes választ adni erre a kihívásra? Mire számíthat az átlagember az elkövetkező hónapokban: sikerül-e gátat szabni az áremelkedésnek, vagy ez az egyes tagországok lehetőségein és kompetenciáin múlik elsősorban?

– Az Unió tagjainak meg kell egyeznie abban, hogy mi a legjobb módja a válság kezelésének. Ez nem könnyű feladvány, hiszen nagyon eltérőek az energiaigények, az energiamixek és a beszerzési helyek is. Gondoljunk csak a spanyolokat az afrikai gázmezőkkel összekötő vezetékekre, vagy éppen a norvég betáplálásra, a francia atomerőmű-dominanciára, az osztrák megújulók sikerére vagy arra, hogy Máltán nem fognak azért télen sem fázni. Így tehát nehéz a közös nevezőt megtalálni. Ebben a legjobb eddigi megközelítés, aminek reális esélye is van, az a közös önkéntes gázbeszerzés. Tehát hogy az uniós tagok a világpiacon legalább ne egymás előtt licitálják feljebb az árakat. Ez egy kézzelfogható, kivitelezhető megoldás, ha elegen beállnak mögé. Az ársapka egy természeténél fogva bonyolult megoldás, sokan sokféle sapkát értenek rajta, a piacbarát és piacszabályozó országok között nem kicsi a feszültség. Nehéz úgy belenyúlni a rendszerbe, hogy az áram, a gáz és az egyéb energiatermelő szektor egymástól való függése ne okozzon gondot. Részben emiatt halad ez lassan, és az sem segít, hogy a németek nagyon vonakodtak elfogadni az új helyzetet, márpedig Berlin súlya nélkül egyik megoldás se tudott korábban befutni.

Az állampolgároknak arra kell számítani, hogy az energia drágább marad, legalábbis a következő szezonban biztosan, hiszen az LNG mindenképpen drágább. Így a fogyasztás csökkentésére kell koncentrálni a felhasználás hatékonyságának növelésével: szigetelés, modern fogyasztók (hűtő, sütő stb.), üzemanyagtakarékos motor, tudatosabb felhasználás. Ez mellesleg igaz lesz a vízre és az élelmiszerre is. A vak pazarlás kora durva véget ér, viszont ha most Európa sikeresen veszi ezt a leckét, azzal orrhossznyi előnyt szerez a klímaválságban amúgy is átalakuló geopolitikai terepen. Ehhez viszont el kell kerülnünk az energiaválságból kialakuló gazdasági válságot, amit még a poszt-Covid gazdasági környezet, a beinduló infláció, és a geopolitika miatt szakadozó ellátási láncok egyszerre táplálnak. Rosszabb esetben tehát nemcsak az energiaár lesz a gondunk.

– Beszéljünk akkor szűkebb térségünkről is: Románia Bulgáriával egyetemben 11 éve jelentős erőfeszítéseket tesz a schengeni övezethez való csatlakozás érdekében. Míg kezdetben több tagország is egyértelműen megvétózta ezt, mára egyedül Hollandia nem támogatja a csatlakozást. Mi az oka a holland ellenállásnak?

– Október 18-án az Európai Parlament harmadszor is megszavazta azt a határozatot, amely a tagállamokat kéri, hogy Romániát és Bulgáriát vegyék fel a Schengen-övezetbe. Ugyanakkor Hollandiában a nemzeti parlamentben ezzel ellentétes határozatot fogadtak el. A döntés még várat magára, amíg a holland kormány, úgy tűnik most már egyetlen tagállamként, de ellenzi a csatlakozást, alapvetően korrupciós félelmekre hivatkozva. Informálisan azt is hozzá lehet tenni, hogy a gyermekek után járó támogatásokkal kapcsolatos hollandiai botrány alaposan megtépázta a kelet-európai imázst.

Mi is történt tulajdonképpen? Nagyon röviden, még 2007 és 2013 között körülbelül 4 millió euró értékben vettek fel gyermektámogatást bolgárok, elsősorban egy szervezett banda működésének segítségével, pár napos holland látogatás és lakcímregisztráció után (hasonló példa akad román vonatkozásban is – szerk. megj.). Erre a politikai válasz a támogatási program szűrésének szigorítása volt, amibe egy algoritmust is bevetettek. Ez később a nem-hollandokat automatikusan kockázatosabbnak ítélte, ez sok kritikát kapott jogvédő szervezetek részéről. 2019-ben viszont még a Rutte-kabinet is kénytelen volt lemondani a túlzott szigorítás miatt. Így mondhatjuk, hogy tíz éve ez a holland belpolitika homlokterében van, elég keserű pirulaként. A holland választók pedig nyitottak az ilyen típusú tematikákra, nincs ez máshogy a Rutte–Orbán viszonnyal sem.

– Tágítsuk picit a horizontot: bő két hete zárultak le Pekingben a Kínai Kommunista Párt XX. Kongresszusának munkálatai. Mire számíthatunk rövid- és középtávon Kína részéről világgazdasági és geopolitikai szempontból?

– A kínai politikai gépezet, vagyis a Kínai Kommunista Párt (KKP) felsővezetői lényegében enigmák az euroatlanti átlagos szakértők számára. Sajnos az ismereteink szerint még a titkosszolgálatok számára is kemény dió a valódi betekintés. Ezek után tehát közvetett jelekből, nyilvános döntésekből és az ismert tényekből tudunk következtetést levonni. A politbüró kinevezések alapján nagyon úgy tűnik, hogy Hszi elnök lojalistáival lett tele a testület, ez a belső kritika hangját tovább csökkenti. Az állami erőszakszervek felügyeletére most először került egy titkosszolgálati vezető.

A tudomány és technika szerepéről nyilvánosan is sok minden elhangzott. Mindezekből úgy tűnik, a Hszi vezette KKP nagyon készül az USA-val való ipari versenyre, ha úgy tetszik, a technológiai dominanciáért folytatott harcra. Ebbe pedig a rézbányáktól az utolsó szoftverig mindent nyugodtan értsünk bele. Tajvan ügyében se lehetünk nyugodtak, hogy a mostani vezetés ne hozna esetleg pár év múlva agresszív döntést a számára kedvezőnek vélt körülmények esetén. A KKP bevállalta Hszi terminuson túli meghosszabbítását, ez Mao óta példátlan és alapvetően aggasztó döntés, mivel maga a KKP látta be annak idején, hogy az egyszemélyi autoriter vezetés hibát hibára halmozott (ami a kulturális forradalom esetén halottak millióit jelentette, illetve visszavetette Kínát a saját fejlődésében).

A KKP ugyanakkor nemcsak külpolitikai vektorok mentén határoz, sőt. A demográfiai válság küszöbére érő Kína – ahol az egykepolitika miatt az elöregedés súlyos gondokat fog okozni – a belső- és tengerparti területek egyszintre hozását nem tudta véghez vinni. A belső fogyasztás még nem elegendő a kereslet fenntartásához, tehát a világgazdaságtól erősen függ továbbra is a kínai gazdaság sebessége. Ehhez tegyük hozzá, hogy a zéró-covid politika – városok hipp-hopp lezárása – elég irracionálisnak hat kívülről nézve 2022-ben, és az ingatlanszektor – ami a GDP közvetve akár negyedét-harmadát adta! – súlyos válságba került, a hitelezők aggódva nézik, ahogy a legnagyobb beruházók mulasztanak el törlesztési határidőket, ez pedig nemcsak a kínai bankszektort, hanem sokkal több szereplőt is magával ránthat, ha ügyetlenül kezelik.

Szóval Kína egy komoly világpolitikai aktor, de messze nem hibátlan, nem annyira erős, mint amilyennek beállítják páran, viszont a helyi értékén kell nagyon is kezelni azért, hogy az euroatlanti érdekek a következő évtizedekben ne sérüljenek jobban. Ehhez tesz meg most sok lépést az unió is, hogy az aszimmetrikus piacnyitást végre kompenzálja: vagyis azt a tényt, hogy két évtizeden át az Unió mindenféle kínai beruházást beengedett, felvásárlást engedélyezett, miközben a KKP egyes szektorokba nem, máshova alig engedett be európai szereplőket, de fajsúlyosan megtámogatott kínai állami vállalatok viszont itt táncoltak az európai piacon. Ez geopolitikai szempontból sima önsorsrontás volt az EU részéről. Ahogy az Északi Áramlat bővítése is a németek részéről.

Német vonatkozásban egyébként tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Olaf Scholz kancellár és delegációja pekingi látogatásra készül a héten. Sokan nehezményezik az uniós vezetők közül, hogy Scholz renegát lett, egyedül dönt és nem veszi magára az uniós színeket. A BASF, a világ legnagyobb vegyipari cége is aktívan Kína felé kacsint, miközben az euroatlanti többség épp leválni készül a kínai ellátási láncokról. Németország tehát nincs szinkronban. Mindeközben a Siemens és a VW elmennek Scholz-cal, de a Mercedes, a Deutsche Bank és a SAP például nem vállalták az utat. A legérdekesebb kérdés itt szerintem az, hogy lesz-e vajon beleszólása a fogyasztóknak a cégek globális politikájába?

Összefoglalva, most ilyen és ehhez hasonló leckék gyűlnek Európában. Ha véletlenül sikerülne ezekből a jó tanulságot levonni és valamilyen szinten közös nevezőre jutni, akkor még lehet esélyünk a világpolitika színpadán.