A világ nem katolikus, illetve nem hívő része egyházpolitikai eseményként tekint a május 7-én kezdődő konklávéra. Jogukban áll így tenni, azonban a feszült várakozásban érdemes „katolikus szemmel” is nézni az utódválasztást, amely egyszerre liturgikus és spirituális eseménysor. A „Péter utódát megválasztó testület” (a 80 év alatti bíborosok) a Szentlélek iránymutatásával, imádságos légkörben dönt az elhunyt (vagy lemondott) pápa utódjáról.

„A pápaválasztásnak olyan helyen kell történnie, ahol egyrészt a liturgikus cselekmények összhangban lehetnek a jogi formalitásokkal, másrészt a választók lelkileg könnyebben felkészülhetnek a Szentlélek benső indításainak fogadására” – fogalmazott II. János Pál pápa a vonatkozó apostoli konstitúciójában. Döntésük során – hitünk szerint – összefonódik az emberi mérlegelés és a szakralitás, tehát nem szabad a vagy-vagy kizárólagosságával kezelni ezt a kérdést. Századunk legnagyobb teológusa, Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa 1997-ben (bíborosként) egy televíziós interjúban beszélt arról, hogyan „működik” a Szentlélek a konklávén, kiemelve, hogy „nem írja felül” az emberi szabadságot és felelősséget a döntéshozatalban, „jó nevelőként sok teret, sok szabadságot hagy nekünk, anélkül, hogy teljesen magunkra hagyna”. 

Ez arra a szabadságteológiai értelmezésre erősít rá, miszerint a Szentlélek az emberi szabadságot tiszteletben tartva nem kényszerítő, hanem inspiráló elem. Innen közelítve a 267. pápa személyének a kérdését feszegetve értelmetlen neveket felsorolni, találgatni. Nyilván vannak fő „jelöltek”, de a Sixtus-kápolnába mindenki egyenlő esélyekkel lép be. Mi több, egy régi szólás szerint, „aki pápaként megy be a konklávéra, az bíborosként jön ki onnan”, ami azt jelzi, hogy sokszor nem a külvilág által a legesélyesebbnek tartott „papabile” lesz a befutó.

Ugyanakkor egy olasz közmondás szerint: kövér pápa után sovány jön. Ezzel arra utalnak, hogy a bíborosok olyan utódot keresnek, akiben nincsenek meg az előző pápa hibái. Személyek helyett tehát sokkal inkább az irányvonalak küzdelméről célszerű beszélni, annak ellenére, hogy a világegyház bíborosai között kétségkívül fel lehet állítani egy sorrendet. A listára azok kerülnek fel, akik egy-egy kérdés kapcsán előtérben vannak, de épp Bergoglio bíboros 12 évvel ezelőtti megválasztása a példa arra, hogy a papírforma (és a fogadóirodák szorzói) a konklávén mit sem érnek, nyilván, az ellenpélda, Ratzinger bíboros megválasztása, ami a Vatikánra jól rálátó megfigyelők szerint nem volt meglepetés.

A pápaválasztás forgatókönyve

Amit biztosra tudunk, hogy május 7-től a Sixtus-kápolnában, ki túlzással, minden egyes másodperc szabályozva van, a betartandó liturgikus és formai előírásokat az Ordo Rituum Conclavis, a pápaválasztók jogait és hatásköreit pedig az Universi Dominici gregis (Az Úr egész nyája) kezdetű apostoli konstitúció írja le. Az Apostoli Szék üresedéséről és a római pápa megválasztásáról szóló dokumentumot 1996 februárjában II. János Pál pápa adta ki, hangsúlyozva, „az Egyház megváltozott körülmények között él” és „figyelembe kell venni az egyházi törvény általános felülvizsgálatát”. XVI. Benedek két alkalommal (2007 és 2013), Ferenc pápa egyszer (2022) módosított rajta. A most pápaválasztásra összegyűlt bíborosok sem együtt, sem külön-külön nem kezdeményezhetnek változtatást a konklávét illetően. Ezt a pápa halála után az egyház a kamarás bíboros révén szimbolikusan is „bejelenti” – a pápa lakosztályát lezárják, pecsétjét és gyűrűjét összetörik, hogy sem általa elkezdett, de be nem fejezett, sem pedig új dokumentumot ne lehessen kiadni az ő nevében.

II. János Pál óta egyébként eltörölték „a választás közfelkiáltásnak vagy inspirációnak és kompromisszumnak nevezett módjait”, a római pápa megválasztásának formája „egyedül a választás”, az érvényes megválasztáshoz a szavazatok kétharmada szükséges. A pápaválasztás az egyház legtitkosabb eseménye – a pápaválasztó bíborosok a konklávé kezdetén az Evangéliumra tett kézzel esküsznek meg arra, hogy szigorúan megtartják „a titkot mindarra vonatkozóan, ami bármi módon kapcsolatos a római pápa megválasztásával”.

Az Universi Dominici gregis kezdetű apostoli konstitúció a latae sententiae kiközösítés terhe mellett kizár minden külső beavatkozási lehetőséget a pápaválasztás folyamatába, de hasonlóképpen „megtiltja a bíborosoknak, hogy a választás előtt kapitulációkat készítsenek” és arra kéri őket, „tartózkodjanak szövetségektől, megegyezésektől, ígéretektől és mindenféle elkötelezettségtől”. Ha a római pápa megválasztásakor elkövetnék a simónia vétkét (valaki pénzért vásárol egyházi hivatalt), „mindazok, akik benne vétkesek, latae sententiae kiközösítésbe esnek, de a simoniás cselekmény nem semmis vagy érvénytelen”.

Végignézve a katolikus egyház történelmén, felszínesen szemlélve is láthatjuk, hogy az évszázadok során sok alkalmatlan személyből lett Róma püspöke, Libériusz pápától (akit nem véletlenül nem ismertek el szentként) VI. Sándor pápáig (akit egy hatalommal rendelkező olasz család befolyása révén választottak meg), de ez nem jelentheti azt, hogy a konklávé intézménye csak egy színjáték a Vatikán színpadán.

A Szentlélek iránytűje és a statisztika között

„Tanúnak hívom az Úr Krisztust, aki ítélni fog felettem, hogy szavazatomat arra adtam, akit Isten akarata szerint megválasztandónak tartok” – ezeknek a szavaknak a kíséretében dobják a bíborosok az urnába a kettőbe hajtott szavazólapjukat, a „voksokat” összegzik, ha senki nem érte el a kétharmados többséget azon a szavazáson, a pápa nincs megválasztva; ha ellenben valaki megkapta a szavazatok kétharmadát, a római pápa megválasztása kánonjogilag érvényes, azaz a pápai hatalom teljességének birtokosává válik. A konklávé során a világ figyelme a Sixtus-kápolna kéményére szegeződik – ez az egyetlen „médium”, amelyen keresztül a bentiek tartják a kapcsolatot a külvilággal és fehér füsttel tudósítanak az új pápa megválasztásáról.

Ferenc pápa halála után megszaporodtak az esélylatolgató írások, a teológusok nem ússzák meg a „ki lesz a következő pápa” típusú kérdést, miközben, ha csak kicsit is megértően viszonyulunk az ügyhöz, (be)láthatjuk, hogy csak tippelni lehet. Természetesen vannak jelek, amelyekből ki lehet indulni, és ezt tették az elmúlt időszak megszólalói. Rámutattak arra, hogy a jelenleg pápát választó bíborosok nagy többségét (80 százalékát) Ferenc pápa kreálta (közülük húszan decemberben kapták meg a bíborosi birétumot), ebből azonban nem következtethetünk arra, hogy „tartoznak neki”, ezért az általa kijelölt utat követik. Ellenkezőleg: a modernkori pápák egyike sem tudta semmilyen módon befolyásolni az utódja megválasztását.

Mi több, a kreált bíborosok halmaza abból a szempontból bonyolítja a helyzetet, hogy nem nagyon ismerik egymást, többen vannak olyan földrajzi régióból, amelynek nem volt még bíborosa, így útjaik semmilyen formában nem metszik egymást. Ez mond ellent egyébként a földrészek harcáról szóló elméleteknek, ugyanis az, hogy kis katolikus közösségek, például Mongólia vagy Irán is küldhetnek bíborost a konklávéra, megtöri az európai, amerikai dominanciát. (Európa „ereje” 39 százalék, Ázsia 18 százalék, Latin-Amerika és a Karib-térség szintén 18 százalék, Fekete-Afrika 12 százalék.)

Nyilván felszínre kerülnek „az első” jelzők. II. János Pál pápa volt közel fél évezred után az első nem olasz származású, és az összes addigi pápa között a legelső, aki egy szláv nép fia, Ferenc pápa az első latin-amerikai. Ilyen értelemben most az első afrikai pápa kell következzen, a név pedig: Robert Sarah. Van olyan teológus, köztük a magyarországi Görföl Tibor, aki úgy véli, az argentin pápa utódja európai lesz, Matteo Zuppi bolognai érseket nevezi meg.

Világosan látszik azonban az is, hogy a bíborosok mind teológiai, mind pedig egyházpolitikai szempontból igencsak sokszínűek, ezért is értelmetlen a találgatás – a néhai Ferenc pápa betegsége egyértelműen elindította a puhatolózó beszélgetéseket, de elméletekbe bocsátkozni botorság lenne, ezért jobb nyitva hagyni a kérdést.

A média (az elemzők nyilatkozataiból kiindulva) mintegy 20 bíborost tart esélyesnek az idei konklávén. A fogadóirodáknál Pietro Parolin, a Vatikán fődiplomatájának és Luis Antonio Tagle Fülöp-szigeteki bíborosnak van a legnagyobb szorzója, de a magyarországi Erdő Péter is a favoritok között van. Megfigyelhető egyébként az is, hogy az egyes országok sajtója előszeretettel beszél a saját bíborosának esélyeiről.

A római pápa mindenkié

A pápaválasztást élénk érdeklődés övezi, ami nyilvánvalóan köszönhető a nagyot futott Konklávé című filmnek is, a fiatalok körében amolyan popkulturális eseménnyé vált, mémek, TikTok-videók, fan-cam összeállítások terjednek róla – számukra ez egy izgalmas valóságshow. Világosan látszik, hogy nem vallásos meggyőződésből követik az eseményt, de az is, hogy az ő fejükben sem választható le Ferenc pápa személyéről, aki a közösségi médiát (ki)használva „eladható” egyházfő volt. A cool-pápa fontos társadalmi kérdésekkel foglalkozott és volt bátorsága – szlenges szóhasználattal élve – „nem vallásos buzgómócsingként” viselkedni.

A húsvéthétfőn elhunyt Ferenc pápa elődeinél hangosabban beszélt a társadalmi igazságosságról, a marginalizációról, a LMTBQ-jogokról és a klímaválságról (a teremtett világ védelméről), amelyek élénken foglalkoztatják ezt a generációt. Számukra a pápaválasztás nagy kérdése, hogy a Ferenc pápa párbeszédre törekvő stílusát folytató egyházfőt választanak a bíborosok vagy egy zártabb, magába forduló egyházképpel rendelkező utódot. A Föld másfél milliárd katolikusa (reményeim) szerint ugyanígy fontosnak tartja ezeket a témákat, kiegészítve a Ferenc pápa számára oly fontos szinodalitással, illetve azzal az erkölcsi tekintéllyel és diplomáciai súllyal, amellyel a mindenkori pápa rendelkezik – bizonyítva, hogy az elmúlt kétezer évben a keresztény tanítás nem üresedett ki. Mert a „vallásos kozmosz” mindannyiunk életében ott van, a szent és a profán dimenziók pedig csak a szótárakban választhatóak szét, az emberek mindennapi életműködései során egyáltalán.