Húsvéthétfőn elhunyt Ferenc pápa, Jorge Mario Bergoglio. 2013. március 13-án választották a katolikus egyház fejének, személyében 1300 év után először ült Szent Péter trónjára nem európai pápa. Ferenc volt az első jezsuita pápa is, így megválasztása kettős meglepetés volt. Halálával nem csupán a Vatikán falai között, hanem a hívők millióinak szívében is csend lett. Pápasága alatt a katolikus egyház új hangot kapott: egyszerre volt radikális és megbocsátó, alázatos és bátor. Szembement az addigi dogmákkal, minden idők talán legrendhagyóbb egyházfőjévé lépett elő, miközben elődjének nemcsak a szelleme kísérte 10 éven át a Castel Gandolfo-i pápai rezidenciából.

Míg a katolikus egyházat három évtizeden át vezető II. János Pál pápára viszonylag egyszerű megtalálni az utazó, majd az őt követő XVI. Benedekre a teológus pápa jelzőt, addig Ferenc pápa esetében több közül is válogathatunk. Ő volt a pásztor pápa, a párbeszéd pápája, a zöld pápa, a szociális igazságosság pápája, a reformer pápa. Ha csak egy jelzőt kellene használni, akkor az a pásztorpápa – az elesettek, a kirekesztettek, a szegények ügyének szentelte pápaságát. Az Isten népével való kapcsolattartást tekintette a papi szolgálat legfontosabb alkotóelemének, nem egyszer hangsúlyozva, hogy a jó pap, az igazi pásztor nem veszítheti el a „juhok szagát”, a karrierre törekvő papokat pedig árulóknak nevezte. Ez a kijelentése azonban eltörpül a többihez képest és az eddig tabunak számító reformok bevezetésének a meglebegtetése mellett. Csakhogy érezzük ezek súlyát: egyes körökben arról beszéltek, hogy ha törekvései révbe érnek, a reformáció után ismét bekövetkezik az egyházszakadás a katolikus egyházon belül. Egy másik olvasat szerint azonban Ferenc pápa semmi egyebet nem tett, csak a 21. század nyelvén szólt a hívekhez, a korhoz igazította az egyházat. Ferenc pápa elérte azt, hogy ne legyen szégyen katolikusnak lenni.

Az egyház határainak tágítása

Ferenc pápa elődje, XVI. Benedek, évszázadok óta példátlan módon lemondott, így a progresszív gondolkodású tengerentúli szentatyának egyáltalán nem volt könnyű dolga a Vatikán falain belül. Az emeritus pápa 2022-ig, utódja közel 10 évére nyomta rá a bélyegét, és bár a „két dudás egy csárdában” mondás nem illik a helyzetre, de azt kifejezi, hogy a két pápa teológiai képzettség és így nyilván az egyházról alkotott elképzelések tekintetében is végtelenbe futó párhuzamosak voltak. (Georg Gänswein: Semmi más, csak az igazság: Életem XVI. Benedek mellett című könyvében egyébként arról ír, hogy nem a két pápa egymás mellettisége volt a nézeteltérések oka, hanem az őket támogató érdekcsoportok szembenállása.) Tény viszont, hogy míg XVI. Benedek pápa eszmei örököse volt II. János Pálnak, addig Ferenc pápa egy teljesen új irányt képvisel. Az egyház „rómaiságáról” a „katolikusságára” helyezi át a fókuszt – a szegények, a társadalmi igazságosság és a párbeszéd fontosságát helyezi előtérbe. Elődeivel ellentétben nem a hagyományos egyházi tanításokra és a dogmatikai stabilitásra összpontosított, hanem „kilépő”, „nyitott kapujú” egyház építésébe kezdett, amely „nem fellegvár, hanem sátor, amelyben mindenkinek helye van”.

Első pápai útja az olaszországi Lampedusa-szigetre vezetett, hogy felhívja a figyelmet a menekültek helyzetét övező globális közömbösségre. Ha ez nem lett volna elég sokk a világ keresztényei és katolikusai számára, első sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy nem ítélkezhetünk a homoszexuálisok felett. Az LMBTQ közösséghez való közeledése kritikusai szerint botrányos, pártolói szerint dicséretes, pedig a pápa nem változtatta meg katolikus egyház tanítását, csupán hangsúlyozta, mivel sokan elfelejtik: a melegek is Isten gyermekei, tisztelettel kell bánni velük és bűn nem szeretettel fordulni feléjük, felebarátaikhoz. Mindazonáltal 10 évvel később, 2023 decemberében Ferenc pápa kiadta a Fiducia supplicans (A hiányzó bizalom) című nyilatkozatot, amely hivatalosan is lehetővé teszi a nem házas, illetve az azonos nemű párok egyházi megáldását. A nyilatkozat hangsúlyozza, hogy az azonos nemű pároknak szóló áldást nem szabad összemosni az egyházi házassággal, Ferenc pápa azonban nagyon fontos lépét tett a szexuális kisebbségekhez tartozó hívek egyházi kirekesztésének a csökkentése felé.

Iránymutatás a vallásos kozmoszban

Ferenc pápa gondolkodását leginkább a Evangelii Gaudium (Az evangélium öröme, 2013.) kezdetű apostoli buzdítása valamint a Laudato Si’ (Áldott légy! 2015.), Fratelli Tutti (Mindnyájan testvérek, 2020.) és a Dilexit nos (Szeretett minket, 2024.) enciklikái mutatják meg. Az elsőben – elődjének, XVI. Benedeknek a Deus caritas est (Isten a szeretet, 2006.) kezdetű enciklikájához hasonlóan – kijelölte az egyház küldetésének a lényegét: egy örömteli, befogadó és irgalmas egyház képét rajzolja meg, amely nem a szabályok szigorú betartását, hanem az emberekhez való közelséget helyezi előtérbe. Első önálló enciklikája, a Laudato Si’, nemcsak a katolikusokhoz és nemcsak a keresztényekhez szól, hanem „minden jóakaratú emberhez” – arra ösztönöz, hogy kezeljük személyes és közösségi felelősségként a teremtett világ védelmét. „Az emberi környezet pusztítása nagyon komoly dolog, nemcsak azért, mert Isten az emberre bízta a világot, hanem azért is, mert az ember saját élete olyan ajándék, amelyet védeni kell a pusztulás különböző formáitól.” (Laudato Si’ 7.) Ferenc pápa Fratelli Tutti kezdetű enciklikája a testvériség és a társadalmi szolidaritás fontosságát hangsúlyozza egy közömbös és populista világban. A szociálisan hiperézékeny pápa arra ösztönöz, hogy a közjót, az emberi méltóságot és ne az egyéni boldogulást tartsuk életcélnak – rámutat arra is, hogy a keresztény ember politikai és gazdasági cselekedetei a közjó szolgálatában állnak. Legújabb, tavaly megjelent Dilexit nos kezdetű enciklikájával szemléletváltást sürget, bemutatva, hogy a fogyasztói magatartás és az algoritmusok hogyan homályosítják el az emberségünket, és Krisztus szeretetéről elmélkedve meghív a „szív” újrafelfedezésére, amely a béke és a megbékélés (egyetlen) lehetősége. A dokumentum egyszerre világítja meg az egyházi megújulás útját és ad mentőövet az emberi természet válságba került méltóságának – nyomatékosítva, hogy korunk kihívásaira egyszerre kell válaszolnunk az eszünkkel és a szívünkkel. Akárcsak a teremtett világ védelemét hirdető enciklika, ez is egyetemes felhívás a szeretet, az együttérzés és az igazi emberi kapcsolatok újrafelfedezésére.

Ferenc pápa felismerte és elismerte, hogy az egyház meggyengült, és inkább lobbiszervezet, mint a „kicsik és kitaszítottak” apokaliptikus ügyvédje – miközben egy egyháznak nem önmagáért, hanem az emberekért, minden emberért kell élnie. Belátta, hogy törekvéseinek, küldetésének mozgatórugója nem csupán az emberek felszínes integrálása és egyházias érzületű kereszténnyé formálása kell hogy legyen, hanem sokkal inkább az olyan alapvető fogalmak beépítése a mindennapi életükbe, „vallásos kozmoszukba”, mint például emberi méltóság, erény, felelősség stb.

A folytonosság biztosítása

Ferenc pápa a 21. század egyik legmeghatározóbb egyházi vezetője, aki újraértelmezte az egyház küldetését, a nyitottságot, az irgalmasságot és a társadalmi kérdések iránti érzékenységet helyezte pápasága középpontjába, a peremre szorultak felé forduló közösségként képzelve el egyházát. Új utakat keresett mind az egyház társadalmi jelenléte (Evangelii Gaudium, Dilexit nos) és a hívők közösségi felelőssége (Laudato Si’, Fratelli tutti) szempontjából újraértelmezve vagy ha úgy tetszik, korszerűsítve a II. vatikáni zsinat szellemiségét a fogyasztói kultúra és az individualizmus meghaladására hív. Ferenc pápa személyisége és egyházfői szolgálata nem tudta átformálni, csak elkezdte formálni a katolicizmust – nemcsak egyházi, de társadalmi jelenléte is volt: személyében először vett részt katolikus egyházfő a világ vezető hatalmait tömörítő G7 csoport csúcstalálkozóján, felszólalt és vitázott a menekültek, az elesettek, a háborúban élők védelme érdekében.

Ferenc pápa nem tudta befejezni az elkezdett reformokat, de jelentős érdeme van abban, hogy pápasága idején – a konzervatív egyházi körök bírálata ellenére – nemcsak tanításbeli, de magatartásbeli hangsúlyeltolódások is történtek. Utódlásának kérdése nemcsak az egyházi, hanem a politikai térben is jelen van: a Politico arról ír, hogy a Trump-adminisztráció minden jel szerint befolyásolni fogja a konklávét annak érdekében, hogy a legmagasabb morális platformról megszólaló vezető kevésbé legyen konfrontatív. Egyházi körökben azonban arról beszélnek, hogy a pápa érezte, hogy meg kell védenie örökségét, éppen ezért meghosszabbította bizalmasa, Giovanni Battista Re bíboros megbízatását a Bíborosi Kollégium dékánjaként. Az olasz bíboros nemcsak a temetési szertartást celebrálja, hanem ő fogja előkészíteni a konklávét, amely új pápát választ – mivel a 80. életévét betöltötte, szavazati joga nincs, de a voksolást megelőző időszakban hallathatja hangját. Ha XVI. Benedek pápát „Isten rottweilerének”, „páncélos bíborosának” tekintettük, aki kitartóan és keményen védelmezte a katolikus hitet, rendíthetetlen őrzője volt az egyház doktrínáinak, az intellektuális mélység és a teológiai következetesség védelmezője, akkor Ferenc pápára is nyugodtan tekinthetünk olyan egyházfőként, aki védeni kívánta örökségét. Giovanni Battista Re bíboros megbízatásának meghosszabbítása egyértelműen jelzi, hogy pápaságának végnapjait érezve tudatosan be akarta biztosítani az egyház jövőjét, gondoskodni akart arról, hogy reformjai ne halványuljanak el halála után sem.