Lehet optimista egy kárpátaljai magyar polgármester 2016 februárjában? A nagydobronyi derűlátó és igaza van!

Megszólalt a héten a Kárpáti Igaz Szó legfrissebb számában Popka János, Kárpátalja legnagyobb magyarlakta községének, Nagydobronynak nemrég másodízben megválasztott polgármestere és a napilap munkatársával, Tóth Viktorral folytatott beszélgetésében, nem tagadva azt sem, hogy „olyan időszakban vagyunk, amikor túl kell élni a dolgokat a szó egyenes és átvitt értelmében egyaránt”, mégis bizakodónak bizonyult, „hiszen nem mindenki ment el.” Elmondta: nemkevésbé nehéz időkben, épp a Szovjetunió széthullása idején volt már a település megválasztott első embere és ma, megannyi aggasztó körülmény ellenére is, jó reményekkel tért vissza a község élére, mert „erre kértek az emberek” és a terveihez „sok biztatást kapott.”

„A Nagydobronyi Középiskolában a tavalyi három után idén négy első osztályt nyitottak, az intézmény 92 elsős tanulóval gazdagodott” –

írta meg múlt év szeptemberében, kárpátaljai tanévkezdeti körképében a Kárpáti Igaz Szó. A napilap akkor arról cikkezett: korántsem csak a nagydobronyi iskolaigazgató büszkélkedhetett azzal, hogy jelentősen megnövekedett az elsősök száma. A Tanévkezdés: több az elsős cikk szerzője, a rovatunk olvasói számára már ismerős Hegedűs Csilla arról számolhatott be, hogy „szeptember elsején több kárpátaljai magyar tanintézményben örülhettek a pedagógusok, hisz reményen felüli számú elsős ült be a padokba.” Így Munkácson, a II. Rákóczi Ferenc Középiskolában előző évben két osztályban 59 elsős volt – közölte jóleső érzéssel a kolléganő –, most viszont három osztályban 86 kisgyermek ült a padokba. Tőle tudtuk meg azt is akkor, hogy Ungváron és Técsőn is növekedett a magyar diákok száma, Beregszászon pedig már némi gondot okozott, helyesebben „édes terhet” jelentett a magyar diákok számának váratlan növekedése, hiszen túl azon, hogy a Kossuth Lajos Középiskolában négy osztályban 106 elsős kezdte a tanévet, rajtuk kívül felsőbb osztályokba további 74 új tanuló érkezett. Kárpátalja legmagyarabb városában csak augusztus elején derült ki, hogy az elsősöknek nem elég az előkészített három osztályterem, szükség lesz egy negyedikre is, de az felújításra szorult. Beregszászban mindenki összefogott és végül az iskolakezdésre elkészült az 1/D. osztály tanterme is.

Ha mindössze ez az egyetlen információ, az iskolakezdő kisdiákok számának imponáló növekedése állna csak rendelkezésünkre arról a Nagydobronyról, ahol bő száz esztendeje, 1910-ben a falu 3033 lakosából 3027 magyar volt és ma is az 5600 lakos 90 százaléka magyar, már ez is elegendő lenne indoklásként Kárpátalja legnagyobb magyarlakta községe polgármesterének optimizmusához. Ma, amikor Kárpát-medence legtöbb régiójából jobbára csak kedvezőtlen beiskolázási hírekről hallani, a szemleíró számára – és hisszük, hogy ezzel nem vagyunk egyedül – szívet-lelket melengető érzés, ha arról értesülünk: a Tisza-Ung-Latorca vidékén nem ez a máshol jellemző trend érvényesül. Nemkülönben bizakodással töltheti el a bárhonnani olvasót az is, ha egy beregszászi iskolaigazgató például örömmel konstatálja, hogy direktorsága alatt még nem volt példa arra, hogy az elsősök száma meghaladja a százat.

A „nagy visszatérőként” nevesített polgármester optimizmusáról szólva (a Kárpáti Igaz Szó a Popka Jánossal készült interjújának a Nagydobrony nagy visszatérője címet adta), de annak okán is, hogy magunk, több alkalommal odalátogatva jobbára csak magukban és a jövőjükben is bizakodó falubeliekkel találkoztunk, akik ugyan nem hallgatták el gondjaikat, de mégis derűsen szóltak a megmaradásról és a jobb jövő reményéről, nem tudunk nem gondolni itt, a bizonyára felettébb meghökkentően ható közmondás, az „Akinek holt hírét keltik, sokáig él!” pozitív üzenetére gondolni.

Miért mondjuk ezt? Ugyanis a jellegzetes helyi népszokásaival, népviseletével és népköltészetével elhíresült Nagydobrony krónikájából nemcsak az tudható meg, hogy gyűjtött itt Bartók és Kodály, 1901-ben pedig itt nyaralt Ady Endre, aki költeményben is megörökítette a családi jóbarátnál, a község tanítójánál töltött napokat (az oskolamester Csighy Sándor felesége, Török Margit a költő keresztapjának, az érmindszenti kálvinista lelkipásztornak a leánya volt). A nagyközség XX. századi históriájához egy olyan legenda is fűződik, mely példa nélküli a Kárpát-medencében. Mert Nagydobrony sorsa sokak számára tévesen a nácik által a lerombolt Lidice és Oradour-sur-Glane, illetve a sztálini vérengzés szimbólumává vált Katyn tragikus történetével azonosult.

Valóságos irodalma van annak a légből kapott, a ’950-es évekből származó történelemhamísításnak, mely szerint a második világháborút követően egy esztendővel, a szovjet katonák egy állítólagos szabotázscselekmény miatt a magyar falu minden lakóját legyilkolták és Nagydobronyt Karthágó módjára teljesen eltüntették a föld felszínéről. Évtizedeken keresztül, még a nyolcvanas évek végén is, makacsul tartotta magát a település teljes megsemmisítéséről szóló hamis mítosz, mert néhány nyugati magyar emigráns sikerrel hintette el „az ötezerkétszáz nagydobronyi mártírról, a kárpátaljai színmagyar nagyközség eltűnéséről” szóló rémhírt. A hidegháború éveiben Nyugat-Európában és még a tengerentúlon is, magyarok és nem magyarok hitelt adtak annak a mindenfelét terjesztett és „dokumentált” legendának, mely szerint 1946 júliusában a szovjet hatóságok elrendelték a frissen betakarított termés beszolgáltatását és ez a követelés tömegmészárlásba torkollott. A nagydobronyiak – így szólt a fabuláció –vonakodtak eleget tenni a parancsnak, de néhányan félelemből mégis egybehordták gabonájukat a kijelölt helyre. Csakhogy valaki felgyújtotta az összehordott termést és ez felbőszítette a kommunista hatóságokat. A szabotázst azután borzalmas megtorlás követte, a községet a hadsereg körbevette és nehézbombázókkal előbb foszforbomba-, majd robbanóbomba-támadást hajtottak végre a falu védtelen lakói ellen. A vérengzés után a nagydobronyi halottakat tömegsírokba hányták, felettük a földet felszántották, amelyet aztán „kölessel vetettek be, mert az gyorsan kihajt és megnő” – írta meg például ’977-ben a müncheni szélsőjobboldali lap a Nemzetőr – majd így folytatódott a rémhistória: „Nagydobrony nem épült újjá. Neve semmilyen nyelven sem szerepel többé az 1946 óta közzétett kiadványokban s helye a térképen üres.” Mi több még tíz esztendővel később is arról értekeztek Chicagóban, hogy „néhány évig egy négynyelvű nagy felirat állott a falu helyén: Így jár az, aki megszegi a parancsot!”

„A helybeliek körében ez a legenda teljességgel ismeretlen volt. A 90-es évek elejéig nem nagyon jutottak el ide hírek a nyugati világból” –mutatott rá a legendát feldolgozó monográfiájában a történész Móricz Kálmán, aki mindehhez hozzátette: „ugyan kitalált történettel állunk szemben, de akár igaz is lehetett volna. A szovjet megszállók a háború után bármit megtehettek az ellenségként kezelt magyar lakossággal, és sok mindent meg is tettek. Elég, ha csak a magyar férfi lakosság tízezreinek elhurcolására vagy a kolhozosításra gondolunk. Jóllehet a bombázás nem abban a formában valósult meg, mint ahogy azt a legenda őrzi, mégis jól szimbolizálja a korabeli kegyetlen eseményeket.”

„Akinek holt hírét keltik, sokáig él!” – írtuk fentebb, s íme, a népi bölcsességet visszaigazolta a Nagydobrony mindenkori élniakarása és lakóinak saját erejébe vetett hite. Hiába váltak, persze tudtuk nélkül, riasztó fogalommá a nyugati magyar emigráció szemében, hiába kreáltak rovásukra egy borzalmas példatörténetet, hiába „nem is léteznek”, mert úgymond a térképen se szerepeltek. Ők csak éltek ugyanott 1945 után is otthon, mint az egész számukra nem könnyű múlt században mindvégig, hol magyar, hol csehszlovák, aztán ismét magyar, később szovjet, ma pedig ukrán állampolgárként. Ők csak egyszerűen tették és teszik ma is a dolgukat, hittek és hisznek önmagukban és mindenkor bizakodóak – amint az kitetszik a Kárpáti Igaz Szó legfrissebb számában napvilágot látott polgármesteri interjúból is.

Minap, azzal egy időben, hogy a Simicska-Orbán háborúskodás kirobbanásának első „születésnapjára” időzítve, a Pannóniában a hatalom arroganciája megtiltotta az Országgyűlés egyik alelnökének és több bizottsági elnökének is, hogy a nekik járó keretből – több más napi- vagy hetilap mellett – a Magyar Nemzetet is megrendelhessék (!), a tiltólistára került népszerű napilapban Gazda Albert A fényekre senki sem kíváncsi címmel közreadott egy igazi élményt nyújtó tárcát. Ebben a Kárpátaljáról elszármazott kitűnő újságíró egy a szülővárosáról, Técsőről készített amatőr videó kapcsán nehezményezte, hogy mennyire hamis és megtévesztő, csak végletekre kihegyezett torz kép él a magyarországi médiában szűkebb pátriájáról. Most amikor egy kárpátaljai csaknem színmagyar település tervekkel teli vezetőjének óvatos, de határozott optimizmusáról tanúskodó megszólalását kívánjuk az olvasóinkkal megismertetni, úgy véljük, hogy jó szolgálatot teszünk azzal, ha előtte Gazda Albert tömör jegyzetét is közreadjuk. Már csak azért is, hogy legalább mifelénk eloszlassuk azt, ami oly hamisan és megvezetően tükröződik a magyarhoni írott és elektronikus sajtóban.

Íme, hogyan vélekedik az a tekintélyes publicista arról a szeretett szülőföldről, melyek fényeire senki sem kíváncsi ma a választott hazában: „Vagy nyomor, vagy romantika. Kárpátalja e szerint a két képlet szerint jelenik meg az utóbbi években a magyarországi médiában. Pedig mennyi minden van még ezeken kívül is.

Néhány héttel ezelőtt leveleztem egy másik lapnál dolgozó barátommal erről a témáról. Azt írtam neki, hogy mióta kitört a háború Kelet-Ukrajnában, és ennek köszönhetően elkezdte kicsit érdekelni ez a vidék az iránta korábban nem igazán érdeklődő újságokat is – Kárpátalja mindig eltörpült Erdély, a Felvidék és a Vajdaság mellett, és aligha örül annak, ami miatt most jobban látszik –, azóta se szeri, se száma a rettentő állapotokat ábrázoló riportoknak. Melyekből úgy tűnhet, mintha az az egyébként valóban sok vészt és nyavalyát átélt vidék tökéletesen élhetetlen lenne.

Tényleg nem könnyű ott, de akkor sem esik mindig az eső, és nem ér mindig térdig a sár, fejtegettem, sőt ott sem kénytelen mindenki havi tízezer forintból vagy konkrétan a semmiből tengődni reménytelenül. Hanem ezzel szemben ott is úgy kelnek fel reggel az emberek közül sokan, hogy van életük, vannak reményeik, dolgoznak, esznek-isznak, kávéznak, kocsmába mennek, este tévéznek, de akár korcsolyázni is eljárnak a téli műjégre a városközpontba. Legalábbis a fiatalok. A gyönyörűen csillogó karácsonyi-újévi fenyő mellé. Amely egyébként sokkal szebb most, mint amilyen szép régen volt.

Ez az amatőr videó néhány héttel ezelőtt készült Técsőn, a szülővárosomban, most találtam rá az interneten.

Az élet másik oldaláról szól, mint látható. Az életnek arról az oldaláról, ahol vannak fények is. Arról az oldaláról, amely pontosan ugyanígy nézne ki szinte bárhol a világon, ahol telente esik olykor a hó.

Ahova nem úgy megyünk, mintha valami rezervátumba mennénk, rácsodálkozni, hogy nahát, hogy a bánatba lehet így élni. Meg hogy iszonyú, mi megy arra, el sem hiszitek, és milyen nagyszerű, hogy mégis mennyire barátságosak az emberek, és húha, magyarul is de szépen beszélnek még mindig.

Kárpátalja ugyanis nem rezervátum.

Természetesen ez a kis videó is csak egy egészen vékony szeletét mutatja meg a valóságnak. De ez a szeletnyi valóság szerintem ugyanúgy része az egésznek, mint a munkácsi vár és a Vereckei-hágó, vagy éppen a málló vakolatú, fűtetlen házaikban valahogy-akárhogy túlélni próbáló sokgyermekes családok és a friss katonasírok.

Se nem nyomor, se nem romantika. Tényleg rengeteg minden van ezeken kívül is.

Visszatérve a Záhonytól keletre fekvő Nagydobronyhoz és annak most megnyilatkozó optimista polgármesteréhez, már a bevezető sorokból kiderül, honnan a „nagy visszatérő”-minősítés:

„Popka Jánost másodízben választotta a község vezetőjévé Nagydobrony lakossága. Az első ciklusát 1989–1992 között töltötte. Akkoriban hullott szét a Szovjetunió, vagy ahogy ő mondja, egy választással két országban is polgármester lehetett. Most ismét olyan időszakban vagyunk, amikor túl kell élni a dolgokat a szó egyenes és átvitt értelmében egyaránt.”

A polgármester visszaemlékezik a Tóth Viktorral folytatott dialógusban a szovjet időbeni első polgármesterségére. Szavaiból rádöbbenhetünk: a nagyvilág által oly sokra tartott gorbacsovi peresztrojka Szovjetuniója azért a Ceaușescu-féle sokoldalúan fejlett szocializmusnál is gyalázatosabb, sokkal embert próbálóbb volt:

„Nagyon nehéz volt… Névsor szerint, jegyre adtuk ki a cukrot, az

italt, a műszaki cikkeket, az építőanyagokat. Minden a községházán keresztül bonyolódott le – sorolja a polgármester. – Ha három pár csizma jött a faluba, azt is ide küldték. No de minden korszaknak megvannak a nehézségei és a szépségei is.”

A folytatásból megtudjuk, hogy a válságban levő és széthullani készülő kommunista birodalom végein, ’89-’90-ben, amikor már minden repedezett, egy tettre kész magyar polgármester olyanra is merészelt vállalkozni, ami korábban elképzelhetetlen lett volna számára. Ha pedig megtette, persze némi fondorlattal, az utca emberében nagyon nehezen oldódtak a diktatúra okozta természetes félelmek. Közbevetőleg hadd jegyezzük meg: 1944 novemberében a „honfoglaló” sztálinisták közel 300 nagydobronyi férfit hurcoltak el, közülük 93-an odahaltak.

Popka János a negyedszázaddal ezelőtti kedves emlékét e szavakkal idézi fel:

„Visszaállítottuk az I. világháborús magyar katonai emlékművet a református templom udvarára. Amikor 1944-ben bejöttek a szovjet csapatok, a szobrot levették a talapzatáról, majd kivitték a temetőbe. A helybeliek gallyakkal takarták be. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséggel (KMKSZ) együtt sikerült elintézni, hogy visszakerüljön az eredeti helyére. Nem volt egyszerű. Bizonyítani kellett a járásban, a megyében és Kijevben, a kulturális minisztériumban, hogy a szobor magyar katonát ábrázol, nem pedig németet. Mindenhol megkaptuk a jóváhagyást. Helyi rendelettel szombat éjszaka visszahelyeztük. Amikor másnap az emberek a templomba készülődtek, nem mertek odamenni, míg meg nem jelentem. Amikor látták, hogy a polgármester ott van, akkor már odasereglettek. Ez még a szovjet világban volt… Arra is büszke vagyok, hogy én adtam meg az engedélyt az Irgalmas Szamaritánus Gyermekotthon építésére. Nehéz volt a kolhoztól elvenni a területet, amelyen egy gyümölcsös volt, de sikerült megoldani.”

Azóta a polgármester tavaly őszi újraválasztásáig közel újabb negyedszázad telt el. Ebben az időszakban történt meg, persze átgondolatlanul és rendeleti úton, a közös gazdaság, a kolhoz felszámolása. A központi akaratot végre kellett hajtani, de az természetesen felemás eredménnyel járt. Popka János visszatekintésében így látja a történteket:

„Sokan akkor kaptak telket. Akkoriban mindenkinek kellett a föld. Az emberek ebbe kapaszkodtak. Ma már sok parcella parlagon hever, noha más településekhez viszonyítva nem olyan rossz a helyzet. A dobronyi nép ma is megtermeli a piacra valót, s egy területről két termést is képes betakarítani egy mezőgazdasági évben.”

A kedvezőtlen körülmények ellenére és szorgos lakóinak köszönhetően viszont tagadhatatlan, hogy a nagyközségnek sikerült előre lépni. A polgármester mindezt ekképp látja: „Nagydobrony sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben. Fontos esemény a református líceum alapítása, bevásárlóközpont és piac épült. Az embereknek nem kell a városba menniük, ha valamire szükségük van, mert helyben szinte mindent meg lehet venni, legyen szó építőanyagról, műszaki cikkekről stb. Még a szomszédos falvakból és járásokból is jönnek a vásárlók.”

Egy, szintén e héten a Kárpáti Igaz Szóban megjelent, az interjúkészítő Tóth Viktor jegyezte, a kárpátaljai magyar népfogyatkozást összegző cikkben a régió magyar polgármesterei arról számoltak be, hogy kiürülnek a falvak, immár tízezrek dolgozhatnak Nyugaton. Ebben a beszélgetésfüzérben is megszólalt a nagydobronyi polgármester, aki elmondta: az 5600 lakosú Nagydobronyból a múlt évben több mint 1500-an vállaltak munkát az Európai Unió valamely tagállamában, s a jelek szerint ez a tendencia idén csak növekszik, mert januárban többen indultak útnak, mint a múlt év azonos időszakában. Mi több, az útra kelők újabban nemcsak a férfiak: „Már a múlt évben is megfigyelhető volt, hogy amikor Németországban megkezdődött a mezőgazdasági szezon, azon belül a szamóca és az uborka szedése, a nagydobronyi asszonyok is útnak indultak. S akik így tettek, azok az idén is készülődnek” – fogalmazott az elöljáró.

E gondok mellett ott sorjáznak a Popka-különinterjúban felvetett „hagyományos” megoldandó elöljárói feladatok. Másutt a Kárpát-medencében ezek talán apróságoknak tűnnének, de Kárpátalján, a jól ismert körülmények miatt egészen más lépték érvényesül:

„Egy közösségben persze problémák is akadnak, legyen szó családi ügyről, mezsgyevitáról – teszi hozzá az eddigiekhez Popka János, majd így folytatja: Esetenként ezek ugyanazok, mint 25 évvel ezelőtt. Mindez a polgármesteri munka velejárója. Igyekszünk. A községben karácsonykor 215 személy kapott élelmiszercsomagot. Bár nem sok pénzünk van, a rászorulóknak most is adunk egyszeri segélyt vagy támogatást gyógyszerre, műtétre… A tervek szerint áprilistól helyben intéződne a személyi igazolványban történő adatváltoztatás. Ez az önkormányzat számára pluszfeladat lenne, ami jelentős többletkiadással járna: biztosítani kellene a célra egy helyiséget és egy alkalmazottat. A jövőben helyi szintre kerülhet a vállalkozások bejegyzése. Ez is egy embert igényel. Önkormányzati hatáskörbe kerülhet a földek minőségét igazoló okirat kiadása is. Abból a szempontból üdvözlendő a dolog, hogy az emberek egyre több ügyet helyben intézhetnek el, de ez pénzbe kerül, amit elő kell teremteni. De van itt ennél nagyobb probléma is…Az állam – kivéve néhány kedvezményes kategóriát – nem támogatja az 1–4 osztályos gyermekek iskolai étkeztetését. A járás kérte, a községi tanács anyagilag járuljon hozzá, hogy ez továbbra is biztosított legyen. Éves szinten az összköltség 600 ezer hrivnya, ebből 200 ezret nekünk kellene finanszíroznunk. Mese nincs, ezt az összeget el kell venni a falu fejlesztésére szánt pénzből, mert fontos, hogy a gyermekek étkeztetése megoldódjon. Igaz, ezzel nem teljesül egyik-másik választási ígéretem, de az iskolások nem maradhatnak éhen.”

Ilyen körülmények között természetesen adódik a riporteri kérdés: „Miért döntött úgy, hogy ismét jelölteti magát?” A lakonikus válasz, a „mert erre kértek az emberek” és a „sok biztatást kaptam”-kijelentés önmagáért beszélő tömörsége további indoklást nem is igényel. Ugyanakkor már megelőlegezi a később ki is mondott polgármesteri bizakodó hozzáállást.

Popka János ugyanis arra a felvetésre, hogy tekintettel arra, milyen sok falustársa vállalt munkát az EU egyik vagy másik tagállamában, immár az a kérdés, lesz-e aki dolgozzon, nem habozik a kételyeket eloszlatva határozottan reagálni. Ő azért optimista, „hiszen nem mindenki ment el.”

Nekik, a nem elmenő négyezernyi nagydobronyinak aszfaltút kell ott, ahol ez létszükséglet, ott ahol az óvoda, az iskola és a piac fekszik. Számukra kell rendbe tenni a faluközpontban lévő két buszmegállót, meg az orvosi rendelő előtti területet is. Nekik, az életüket otthon elképzelőknek, akik vaspallót is álmodtak a községet kettészelő csatornára és mellé parkot, lócákkal, közvilágítással – nekik kell teljesíteni a vállalt ígéreteket, az ő bizalmukat kell megszolgálni.

Amint pedig az kitűnik az eddig megtettek apró részleteit is megvilágító további válaszokból, melyekre itt terjedelmi okok miatt már nem térünk ki, a nagydobronyi polgármester optimizmusa nem alaptalan. A derűlátása jogos. és meg nem kérdőjelezhető. Ezt visszaigazolni látszanak a faluvezetői kezdeményezések eddigi részeredményei. És jogos a bizakodó hangja mindenekelőtt azért, mert… „a Nagydobronyi Középiskolában a tavalyi három után idén négy első osztályt nyitottak, az intézmény 92 elsős tanulóval gazdagodott.”