Mit olvastak, mire vágytak, hogyan szórakoztak, mit éreztek kötelességüknek a fiatal lányok a második világháború éveiben? Egy kolozsvári és egy debreceni kamaszlány levélbarátsága, egy napló és egy fotógyűjtemény részletei adnak kulcsot az időszakhoz.

A cikk a Maszol és az Erdélyi Audiovizuális Archívum Időutazó című közös sorozatának része. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Megmentendő, megőrzendő archív képekről (fotó, film, videó) itt lehet értesíteni az archívum munkatársait, a már digitalizált fényképek online adatbázisa pedig a rekollekt.ro oldalon érhető el. Az itt bemutatott levelezésből és naplórészletekből bővebb válogatást közölt a Magyar Nemzeti Levéltár elektronikus forrásközlő folyóirata, az archivnet.hu.

Vallasek Júlia irodalomtörténész, műfordító nagymamája lánykori relikviái között találta meg a Debrecenben, az 1940-es években keltezett leveleket, az ugyanebben az időszakban Kolozsváron írt naplót, illetve a felvételeket, amelyeknek nagy részét családtagok, barátok, néhányat pedig egy helyi fotóstúdió (Almási-Foto amatőr laboratóriuma, Kolozsvár, Mátyás király tér 22.) munkatársa készített. Ezekből közlünk részleteket, a hagyaték gondozójának bevezetőjével. 

Az 1940-es második bécsi döntést követő 1940-41-es iskolai évben levelezés kezdődött az észak-erdélyi iskolák és a megnőtt területű Magyarország iskoláinak növendékei között. Ennek keretében indul egy mintegy négy éven át tartó levelezés a Kolozsvári Református Leánygimnázium 15 éves diákja, Nagy Magdolna Márta (Tucsi) és a debreceni Református Dóczy Leánygimnázium, majd a református tanítónőképző 15 éves diákja, Végh Irma (Nunci) között.

A levelek tanúsága szerint a levélbarátság személyes találkozásokkal is kiegészült, Irma édesapjával látogatott el Kolozsvárra, de szó esik egy debreceni látogatás tervéről is, melynek megvalósulásáról nincsenek információk. A háború véget vetett a levelezésnek, és bizonyára a kamaszlányból immár felnőtt nővé serdült lányok barátságnak is: 1944. június 20-án íródott az utolsó levél. A szűk 4 éven át tartó, mintegy húsz levélből és néhány levelezőlapból álló levélcsomagot Nagy (utóbb Dáné) Magdolna Márta (1925-2011) azonban egy életen keresztül megőrizte. Ő 1944 áprilisában leérettségizett, majd családjával 1944 őszén Budapestre költözött, beiratkozott magyar – francia illetve közgazdaság szakra, ám első szemeszterét az egyetem padjai helyett többnyire egy budapesti óvóhelyen töltötte. Átélte Budapest ostromát és 1945 májusában családjával együtt visszatért Kolozsvárra. A budapesti pincékben szerzett szívbelhártya gyulladás eredményeként a levelekben, naplójában emlegetett szólóénekesi karrier lehetőségéről le kellett mondania, Konzervatórium helyett végül egyetemet (történelem-szociológia, közgazdaság szak) végzett Kolozsváron. Itt alapított családot (férje Dáné Tibor író) itt (és a környékbeli falvakban) dolgozott tanárként, illetve a Kolozsvári Filharmónia művészeti titkáraként, Kolozsváron élte le csaknem teljes felnőtt életét. Végh Irma életének alakulásáról jelenleg nincsenek információk, csupán annyit tudunk, hogy túlélte Debrecen bombázását, majd az 1944-45-ös tanévben, a református Dóczi és a katolikus Svetits Intézetből létrejött közös iskolában fejezte be tanítóképzős tanulmányait.

Hogy miről levelezett egymással két 14-18 éves lány a második világháború éveiben? Iskoláról, továbbtanulásról és/vagy munkavállalásról, szerelemről, háborúról…  A vidám alaptermészetű, gyakorlatias Irma-Nunci hangját megőrizték gyerekfejjel írt levelei, Márta-Tucsi tépelődőbb, álmodozóbb hangját elveszett válaszlevelei helyett az adott időszakban vezetett naplójának a levelezésben is tárgyalt témákra reflektáló részleteiből rekonstruálom.

A Végh Irmával kapcsolatos információkért köszönet Fogarassy Zoltánnak, a DRK Dóczy Gimnázium könyvtárosának.

VJ.

IRMA:

1940. XII. 10., Debrecen

Kedves Márta,

Várva várt címedet megkaptam, amelynek nagyon örültem. Hálát adok az Úr Istennek azon nagy kegyelméért, hogy Titeket, drága jó erdélyi Testvérünket ismét magunkhoz ölelhetünk. Fájdalommal, de Isten nagy és jóságos kegyelmében bízva gondolunk a vissza nem tért Testvéreinkre. De reméljük és bízzuk rendületlenül, hogy Ők is rövid idő múlva szabad magyarok lesznek.

Nagyon örülök, hogy kolozsvári lánnyal levelezhetek. A nevem Végh Irma. Becézni Nunci néven szoktak. 1 méter és 65 centiméter magas vagyok. A hajam, szemem barna. Általában barna bőrű vagyok. Tavaly végeztem a negyedik gimnáziumot és tanítónő szeretnék lenni, ezért líceumba mentem. Kettes tanuló vagyok, de most jeles szeretnék lenni. Remélem, vágyam teljesülni fog, hiszen nem is kaptam intőt.

Édesapám MÁV szertárnok, édesanyám a háztartást vezeti. Jelenleg kórházban van, mert már két év óta betegeskedik. Van egy Tibor nevű bátyám is. Ővele igen sokszor hadilábon állok. Hát neked van testvéred? Írd meg majd te is!

Nagyon kérlek, írd meg nekem, hogy mi volt nálatok, amikor megtudtátok, hogy a magyarok mennek felszabadítani Benneteket. A bevonulást is írd meg! Igaz, a rádióból hallottam, de az nem olyan tartós, mint az írás.

Ha közben már levelezel más lánnyal, sajnálattal elállok utadból, de ha szívesen levelezel mégis velem, én is nagy szeretettel levelezek veled. Szeretném megismertetni veled Magyarországot, meg szülővárosomat, Debrecent. De ezt majd a következő levelemben írom meg.

Ne haragudj, hogy ilyen hosszúra nyújtottam levelemet, de ha megindul belőlem a szó, nehezen áll meg. A legközelebbi viszont látásig testvéri szeretettel ölel és csókol barátnőd: Nunci

MÁRTA:

1941. VIII. 10. , vasárnap

Valamelyik nap beszélgettünk P.vel és ő többek között megkérdezte, hogy nem-e vezetek naplót, mire én azt feleltem, hogy szívesen megtenném, de most nincs felesleges pénzem arra, hogy kulcsos naplót vegyek, a nyitottba meg akárki is belenézhet. És egy pár nap múlva Bandi, aki ott volt a beszélgetésünknél, becsúsztatta a fotelbe ezt a kicsi naplót. Nem akartam elfogadni, de már nem volt mit tegyek, mivel az eleire pár sort is írt, azért titokban nagyon örvendtem neki. Most végre teljesülhet régi álmom és naplót, igazi naplót vezethetek. Azt akarom, hogy ez a kicsi könyv egész leányéletemnek a tanúja legyen és neki olyasmit is elmondhassak, amit senkire sem bíznék. Talán majd egyszer, sokára, ha férjhez megyek, az élettársam lesz az, akinek a kezébe fog kerülni ez a kicsiny könyv, de addig senki, senki nem szabad, hogy lássa, mi van benne. És azt akarom, hogy akkor töltsem ki az utolsó lapot, mikor menyasszony leszek!

1. Iskola

IRMA:

1941. II. 16.

Édes Tucsikám!

Leveledet már elég régen megkaptam, de sajnos nem tudtam hamarabb válaszolni. Most félév előtt nagyon sok tanulni valóm volt, mert év közben keveset tanultam, s most az elmulasztottat be kellett pótolni.

Jaj, mi most kaptuk ki a félévi bizonyítványt. Mindig február elején kapjuk. Rettenetesen féltem tőle. Azt mondtam, ha nagyon rossz lesz, elmegyek szobalánynak. De hát ez csak olyan buta beszéd volt. Az iskolában a lányok között többen megírtuk végrendeletünket. Olyan sokat butáskodunk! A bizonyítványom kettes általános volt. És a Tied milyen volt?

MÁRTA:

1941. VIII. 19

Legalább semmi nem akaszt meg a tanulásban, mert idén úgy akarok tanulni, hogy kitűnő legyek. Sokat akarok dolgozni és sokat akarok tanulni, mert tudom, hogy így kívánja az én jó Istenem és ez kell legyen minden magyar lánynak és fiúnak a feladata.

1941. X. 10

Az iskola már rég megkezdődött, már egészen benne vagyunk a tanulásba. Biza, nem is olyan könnyű a VI. osztály.  Sokat kell tanulni, hogy az ember tudjon valamit is. Szeptember 11-én volt a magyarok bevonulásának az emlékünnepe és 8-án reggel múlt egy éve annak, hogy Á-val nem láttuk egymást.

IRMA:

1941. XI. 10

A püspök úr, (az édes, mert senki nem szereti az iskolában), azt is megtiltotta, hogy szórakozni járjanak a diákok. De mi egyáltalán nem törődünk vele, hanem járunk és megyünk szórakozni. Tudod, azelőtt a Dóczi-intézet rendezett minden évben egy úgynevezett „Lilla-teadélutánt” a szegénysorsú diáklányok tandíjsegélyezésére. Ezzel párhuzamosan a Ref. gimnázium „Csokonai-teadélutánt”, ami szintén a szegény tanulók megsegélyezésére irányult. Mind a kettő az Arany Bika dísztermében volt. Utána tánc volt, és hát, fényes bál volt ez. Persze ez a püspök úrnak szemet szúrt, mert nagyon vallásosan akarja neveltetni az ifjúságot, és beszüntette az egészet. Most aztán, hogy mégse vesszen kárba az egész jótékonycélú mozgalom, azt megengedte, hogy az iskolában rendezzenek úgy a fiúk, mint a lányok egy úgynevezett „néma bált”. De ezen az előadáson ne gondolj valami bált! Egyáltalán, mert utána nincs tánc. Csak azért adták ezt a címet neki, hogy az ifjúságot csalogassák és becsapják. De nem sikerült nekik, mert a diákság nem nagyon érdeklődött az ilyen előadások iránt.

1942. II. 10.

Szénhiány miatt kaptunk vakációt. Csak egy hét volt sajnos. Bizonyítványt is most kaptuk ki a vakáció előtt. Ne is kérdezz többet róla, ne is írjál erről, mert úgysem fogok rá válaszolni. Elégedjél meg annyival, hogy… (De azért nem buktam. Ilyen még sosem volt) neked azért gratulálok, mert amint írtad, remek bizonyítványod lesz. Oh me miserum! Nekem is olyan volt valamikor. Hagyjuk ezt a témát, jó???!!!! Brrr!!! Nem szeretem!!!

Jó nektek, ha nem is mindig, de nagyon sokszor mentek kirándulni. Minket sehová se visznek. Rettenetesek a tanárok és a tanárnők. Ha el is visznek egy évben egyszer a Hortobágyra, fényképész ritkán akad nálunk. Mivel hogy titeket kirándulni visznek télen s még fényképész is akad közöttetek, és csináltatok felvételeket, igényt tartok egy példányra. 

MÁRTA:

1942. III.23

Most is, mint valahányszor, amikor írok a naplómba, ágyban fekszem. Nagyon megdagadt a mandulám és fáj, Anyu meg nem engedett iskolába. Dr. Mátyás azt mondta, hogy ezt ki kell venni, de most még nem lehet, mert az előzőtől (vakbélműtét) nagyon le vagyok gyengülve idegileg. Sokat kéne pihenni, nagyokat sétálni, mikor szép idő van és nem volna szabad tanulni. Csakhogy ezt nem lehet megtenni, valahogy csak elvégzem ezt az évet. Egy célom van a tanulás, muszáj (bocs) jeles tanuló legyek, csak ez után jön a többi. Igaz, J bá rendez egy magyar tánckurzust. Azt hiszem, arra járni fogunk. Az iskolában tartott cserkészünnepségen is részt veszek.

Most szombaton rendeztünk egy hangversenyt a Mátyás diákházban, nagyon szépen sikerült. Szerdán fogunk énekelni a Kormányzóhelyettesné tiszteletére rendezett ünnepélyen.

1942. X. 21.

A tanulásban már egészen benne vagyunk és biza nagyon is nehéz a hetedik osztály. Rengeteget kell tanulni, főleg azért, mert majdnem mindenik érettségi tantárgy. Na de nem baj, hiszen nem magamért, hanem családomért és a hazáért tanulok. Nem is tudom elképzelni, hogy már VII-es vagyok, jövőre érettségizek, hisz senki nem gondol 13-14 évesnél idősebbnek. De ez sem aggaszt, legalább nem vénülök hamar!

Az idén járok a Konzervatóriumba ének és zongora szakra. Dr. A. tanít és azt mondta, hogy tehetséges vagyok, még gyönyörű jövő vár rám.

1944. IV. 22.

A tanítás már március 31-én befejeződött és már átestünk az érettségi írásbelin, kedden kerülök szóbelire. Eddig nagyon jól ment minden, remélem, ezután sem lesz baj. Már alig várom, hogy ezen is túllegyünk, mégis, olyan nehezen tudom elképzelni, hogy soha többet nem fogok járni középiskolába. Évi, már előre irigyel, hogy milyen jó dolgom lesz. A Konziban hivatalosan már befejeződött az év, de azért Gabi nénivel még tanulunk. A múlt hónapban volt egy nyilvános hangverseny, amin engem is felléptettek. Mások meg voltak elégedve, én nem.

1945. VI. 24

Tavaly április 27-én végleg búcsút mondtam a középiskolának, akkor hirdették ki az érettségi eredményeit. Délután elmentünk uzsonnázni Fábiánhoz, ez volt az érettségi bankettünk, ahelyett, aminek az árát a Vöröskeresztnek adtuk. Kellemesen elbeszélgettünk. Azóta ahányan voltunk, annyi fele szóródtunk a nagyvilágban.

2. Szabadidő, szórakozás

IRMA:

1941. II. 16.

Szólj hozzá, a bátyámmal járunk tánciskolába. Nagyon jó. Egy cseppet sem unalmas, sőt nagyon is izgalmas. Igaz, én már tudtam táncolni, mert a bátyám barátai, akik nagyon sokszor eljönnek hozzánk, megtanítottak. Március 1-én, este 8-tól 12-ig lesz a próba bál. Már előre készülök. Nagyon helyes fiúk járnak, egyik jobb képű és helyesebb, mint a másik. Nem tudok közülük választani. De jobb is ez így, mert legalább mindegyikkel szívesen táncolok. Nagyon szeretek táncolni, igaz, tudok is. Eredj te is tánciskolába, meglátod, milyen jó lesz! Jó mulatást hozzá. Nem fogod megbánni, ha elmégy.

De nem csak táncolni szeretek, hanem kézimunkázni, édesanyámnak segíteni, olvasni. (…) Most Rákossy Viktortól az Elnémult harangokat olvasom, erdélyi magyar fiúról szól. Gyönyörű könyv. Ha lehet, szerezd meg és olvasd el. Sok helyen még meg is siratom.  (…)

Főzni, főzni azt nem nagyon tudok. Kisebb és könnyebb ételeket még el tudom készíteni, de már a nehezebbe nem merek belefogni. Inkább takarítok helyette.  A múltkor tésztát sütöttem. Hiába van cukorjegy, s ez által kevés cukor, én mégis annyit tettem bele, hogy az egész összeragadt. Úgy össze esett, mint (ahogy mondani szokás) a nagy csizma. Mondtam is anyukáméknak, hogy úgy látszik, én mindent és mindenkit édesen szeretek. Gyanús az nekem, hogy te meg a levest sóztad el a múltkor, biztosan kis húgodnak volt igaza, hogy „szerelmes” a szakácsné. De majd megtanulunk, ha arra igazán szükségünk lesz, nem igaz?

1941. IV. 17.

Most Jókai Mórtól Az új földesúr című könyvet olvasom. Nagyon unalmas. Általában az izgalmas könyveket szeretem.

Nagyon szeretek énekelni is. Legkedvesebb magyar nótám: „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el…” meg „Imádság már az is, ha a szemedbe nézek…” A slágerekből csak egy tetszik különösen, amit biztosan Te is ismersz: „Május van, az orgona virágzik…” A harmadik fajta nóta, a csárdás. (Én így osztályozom a dalokat.) legjobban ezek közül ez tetszik: „Paprika, só, szó ami szó, én volnék csak Te hozzád való…” Ez írtó jó pofa egy nóta.

1941. VI. 24

Strandra szoktál-e járni? Én az idén nemigen fogok menni, mert tavaly megfáztam és édesanyám nem akar most engedni. De azért úgy le fogok barnulni, mint egy néger, olyan leszek. Itthon is szoktam dresszben lenni és közben locsoljuk egymást gumitömlővel. Jó hideg víz jól esik ebben a melegben.

1941. X. 9.

Mit olvasol most? Én Móra Ferenc az Ének a búzamezőről című két kötetes könyvét olvasom. Nagyon szép könyv. Magyar órán pedig Vörösmarty Mihálytól a Marót bán című drámát olvastuk, ennek éppen ma kellett leírni emlékezetből a tartalmát. A múltkor meg szintén Vörösmartytól a Zalán futása című eposzt olvastuk. Igaz, ez tíz énekből áll, de hála Istennek nem is kellett leírni a tartalmát csak az első és a kilencedik éneknek.  De az is éppen elég volt, mert olyan nehéz és régies stílusban van írva, hogy ha az ember pontosan és becsületesen meg akarja tanulni, egy-egy szakaszt többször is el kell olvasni. így hát nagyon sok időt elrabol.  (…)

És mit kézimunkázol? Én most egy ujjatlan sport pulóvert kötök. Olyan bebújóst! A mintája is nagyszerű. A nyolcas számhoz hasonlít, amit egy harmadik tűvel csinálok. A múlt héten vettem megint pamutot egy kis blúznak. Piros és fehér angora lesz a nyakán. Még ezen kívül most a katonáknak érmelegítőt kötünk. Ezt öt tűvel kötöm, két sima s két fordított mintával, amely olyan rádlis formát ad. Egy kis részt hagyok ki a hüvelykujjnak, s aztán megint tovább kötöm egy kis darabig.  Kell áldozatot hozni értük nekünk is, mert a hazát védik, ezt a gyönyörű hazát. S védik egész Európát a komisz bolsevisták ellen. Isten segítse őket!

MÁRTA:

1941. VIII. 19.

Holnap lesz Szent-István napja és hosszú fehér, magyar ruhában fogok menni a templomba. Már alig várom, hiszen még soha nem voltam az utcán magyar ruhában. Most elhatároztam, hogy a fizetésemből félre kell legyen téve az iskola kezdetéig 50 pengő és állandóan fogok gyűjteni egy szép, magyar ruhára. Azt akarom, hogy rózsaszínű legyen és olyan gyönyörű, mint egy álom. Ha Zsolt bátyám hazajön, meg fogom kérni, hogy fényképezzen le benne.

IRMA:

1941. XII. 22.

Jaj, már úgy szeretném, ha lenne jég és főleg magasszárú cipőm. Szólj hozzá, nem akarnak blokkot adni cipőre! Másképpen pedig nem lehet most venni. Én pedig már úgy szeretnék korcsolyázni. Sajnos sízni nálunk nem lehet. Itt nincs hegy még domb sem, csak a sima föld.  (...) Mivel töltöd a vakációt? Nekem van elég sok dolgom, mert annyi befejezetlen kézimunkám van, hogy azt sem tudom, melyiket csináljam előbb. Meg aztán nagyon sokat segítek anyukámnak. Olvasok is, ha ráérek. Egy óra hosszat azért arra is esik. Most Ruzitska Mária fordításában A Manderley-ház asszonya c regényt olvasom. Igazán nagyon szép. Ne gondold, hogy én csak ilyeneket olvasok. Szerintem ezt mindenkinek el lehet olvasni. Iskolai könyvtárból kaptam. A múltkor Arany Buda halála c. eposzát olvastam. Kötelező olvasmány volt.

1943. IV. 7.

Sajnos a levelet nem tudtam folytatni, mert „hirtelen” moziba mentem. Azért mondom, hogy hirtelen, mert még egy fél órával azelőtt nem tudtam róla. A Beszélő köntös c filmet néztük meg. Hétfőn meg a Lidércfény c-t, nekem mindkettő nagyon tetszett. Az utóbbit 16-éven felülieknek szabad csak megnézni, de én már 18 vagyok! Ez teljesen színes film, míg az előbbi csak részenként. Ha nem láttad még valamelyiket, okvetlen nézd meg! Holnap, azaz szombaton meg a Bengázi c filmet nézem meg. Ez a Mussolini-kupát is megnyerte és női főszereplője Tasnády Fekete Mária. Különben teljesen olasz film. Színházban legutoljára a Mária főhadnagyot láttam. Nagyon tetszett ez is, a zenéje a legjobban. Huszka és Lehár operettnek nincs is sehol párja a világon! Ugye? (…)

Úgy látom, te nagyon szeretsz olvasni. Nem mondom, jó dolog. De nekem nincs minden könyvhöz türelmem. Szégyellem bevallani, de Jókait nem nagyon szeretem, szerintem mindent hosszú lére enged. A húsvéti vakációra, ha sikerül, megkapom az Elfújta a szél c könyvet. A szerzője nő, de pontosan nem tudom leírni nevét, és inkább nem is írom. Olvastad már? Egy-két oldalt olvastam belőle, állítólag gyönyörű. Szörnyen kíváncsi vagyok rá.

3. Szerelem, párkapcsolat

MÁRTA:

1942. I. 5.

Karácsonyunk elég jó volt. Megkaptam Reményik összes költeményeit többek között és Banditól is kaptam egy arany szívet a láncomra. Bár ne hozta volna! Igaz, hogy én is adtam neki egy kicsi, hímzett zsebkendőt. Ha T. tudná, hogy az tőlem van, megölne. Hisz most is, milyen szemekkel nézik egymást! Pedig Bandi jó fiú, csak tanulna jobban. Azért szerettem Á-t, mert ő szerette a könyvet. Megmondtam Bandinak, hogy ha nem megy át az érettségin, visszaküldöm a szívet és semmi közünk egymáshoz. Hátha így jobban fog tanulni.

IRMA:

1942. III. 30.

Jaj, tudod, tegnap, azaz vasárnap délelőtt a nagynénémmel falura mentünk egy kis saját túróért, tejfelért, mert tudod, itt Debrecenben jóformán még levegőt sem lehet kapni. Ott én azért elmentem templomba, na de még ez sem semmi, hanem a segédlelkész az már valami. Szóval és tettel nagyon helyes, barna, kékszemű, bajusszal és ami fő, nőtlen. Csak úgy, madártávlatból néztük egymást. Na aztán, mikor hazafele utaztunk, akkor meg a fülkében volt két nagyon helyes katona, különösen az egyik… Három csillagjuk meg egy csomó kitüntetésük volt. Karpaszomány nem volt. Na de az nem olyan fontos. Csuda aranyosak voltak. De azért nem ismerkedtünk meg velük, még egy szót sem váltottunk.

MÁRTA:

1942. III. 23

Március 1-én az első magyartánc órán megismerkedtem Z. Lászlóval, aki most vagy két éve N.J-nek udvarolt. Az első perctől mellém szegődött és hát…. nos igen, elcsavartuk egymás fejét. (…) Lacival most nagyon jóba vagyunk, szeretem is, azt hiszem, hogy most már legalábbis egy ideig kitartok mellette, mert érzem, hogy még eddig senkit nem szerettem úgy, mint őt. Olyan jó érzés tudni, hogy valaki gondolatban mindig velem van, tanulni is értem tanul, küzdeni is értem küzd. Rengeteget dolgozik, igazi katonának való fiú, (ugyanis jövőre a Ludovikára megy). Úgy hiszem, nagyon közeleg a tavasz mindenféle képen.

IRMA:

1942. IV.26

A leveledből azt veszem ki, Téged is érdekelnek a katonák. Ajaj, bizony a katonák! Aranyosak mind, ugye? (…) Az a László nevű fiatalember, az mégis sok, amit csinálni akart. A csattanós, amit te csupán „szeretetből” adtál neki, a házakat megremegtette. De megérdemelte. Másikat nem adtál neki? Mert azt is megérdemelte volna!

MÁRTA:

1942. X. 21.

Lacit szegényt nem vették fel a Ludovikára. Ki sem tudom mondani, mennyire el volt keseredve, beiratkozott a közgazdaságira. Itt azonban nem bírta ki sokáig, bevonult katonának. Mikor még nem tudta, hogy mit tegyen, folyton engem kérdezett, mást nem tudtam mondani, csak azt, hogy nekem is ott jó, ahol neki. Mit számít az, ha nem fog annyit keresni, és talán, ha már nem csak ketten leszünk, összébb kell egy kicsit húzódni. Inkább lakjam 2-3 szobában boldogan és olyannal, akit szeretek, mint 7-ben egy teljesen idegen emberrel. Soha nem tudnám elképzelni az ilyen életet. Nem is akarom.

4. Női szerepmodellek, pályaválasztás

IRMA:

1942. IV. 26

Most pedig egy újságot közlök veled, de kérlek, ülj le, nehogy a földre találj pottyanni. A nyáron „gyermekgondozónak” megyek. Nagy nehezen egyeztek bele a szüleim. Július 1-től augusztus 1-ig, vagyis egy teljes hónapig. Lehetne tovább is, de örülök, hogy ennyire is elengedtek. Kapok 80 P-t, nálam ez a lényeg! Legalább én is elmondhatom, hogy én kerestem már pénzt!! A keresetemből tangóharmonikát szeretnék venni, ha drágább lesz 80 P-nél, (ami szinte biztos), azt édesanyámék fizetnék. De ez az egész dolog még nem 100 %-os. Sajnos. Jaj, de jó volna pedig!

(…) Az én célom hazámnak szolgálni. Azt hiszem, erről még nem írtam neked. Legelőször is szeretném megkérdezni, hogy vélekedsz a „zöldkeresztességről”?

1942. VI. 30

Édes kis Tucsikám, most egy nagyon nem örömteljes hírt közlök veled. Nem is egyet, sajnos, hanem kettőt. Az egyik az, hogy nyáron nem visznek gyerekgondozónak. Túl kicsinek találtak. Ez még nem is keserít el annyira, de az nagyon, hogy szüleim nem engednek zöldkeresztes védőnőnek. Hiába minden, nem és nem. Így aztán más választásom nincs, minthogy megszerzem a diplomát és tanítónő leszek. Nem mondom, ehhez is van kedvem, de védőnő még jobban szerettem volna lenni. De hát nem mondhatok ellent szüleimnek sem, mert ők jobban tudják, és főként ők fizetnek értem. (…) Férjhez menni nem vágyok. Pedig a gyermeket imádom. Független és önálló nő szeretnék lenni. De azért ha lesz olyan, akihez szívesen oda tudnám kötni az életemet és viszont, ahhoz hozzámennék.

MÁRTA:

1943. VI. 18.

Kint fekszem a kertben, körülöttem mély csend, egész alkalmas az idő naplóírásra. A tanulás, rendelet folytán már 2-án befejeződött, immár a vizsgákon is átestünk. Tehát nyolcadikos vagyok, azt mondják, nagy leány. Társaságban is így kezelnek, sőt vannak, akik komolyan akarnak udvarolni. Igaz, jövőre, érettségi után férjhez is mehetek. De nem akarok.

Tanulni tovább. Különösen énekelni. Nincs ennél jobb a világon.

Laci nincs itthon. Amit olyan nagyon óhajtott, végül megkapta, behívták a Ludovikára. Nagyon örvendtünk a dolognak, hisz így a jövője mégis meg van alapítva. Tehát katonatiszt lesz. Ez volt minden vágya, egyetlen célja, ezt tartotta hivatásának. Vajon meg fog felelni? Olyan marad, mint volt, vagy ő is csak „tiszt” lesz? Be akarja nekem bizonyítani, hogy nem fogja Pest megváltoztatni. Kíváncsi vagyok, de nem tudok hinni ebben. Ezen a héten nagyon sokat gondolkoztam, és érzem, tudom, hogy nem vagyok a régi. Sokat hallottam, sokat beszéltek. Felvilágosítottak. Megmagyarázták, mi a katonai élet. Nem az a nehéz, hogy folyton helyezik, bár ez se kellemes, és én nem tudok ilyen felülről parancsolt életet élni. Tán még ez is tűrhető. Ha szeretném, kibírnám. Megmondták, hogy hadgyakorlatok idején kimennek hónapokra, mulatnak, isznak, a többit már nem is merem kiírni. És meg fog változni, ez az, amit soha nem fogok eltűrni. Hiába mondtam, hogy biztos van kivétel, szembekacagtak, azt mondták, naiv vagyok, nem ismerem az életet. Lehet, hogy túl idealista vagyok. Nem tudom, mit tegyek, úgy érzem, ha nem bízom benne, nem is szeretem. Az az érzésem, hogy megkapta a katonai pályát, de örökre elveszített engem. (…) A konziban hallani sem akarnak másról, csak az énekesi pályáról. Ha ezt választom, nem fogom-e később megbánni, nem fogom eltéveszteni az utat? Majd csak lesz valahogy.

5. Háború

IRMA:

1941. XI. 10.

Minden nap van valami újság. Úgy iskolában, mint a politikában. Mit szólsz a hatalmas magyar-finn és német győzelmekhez? Isten vezérelje a szabadságért és a vörös terror leveréséért küzdő katonákat! Én most megint fogok kötni két vagy három pár érmelegítőt, apukáméknak kell, a hivatalból adták ki nekik. Pamutot is adnak hozzá, csak még nem tudjuk, mikor.

Mit szólsz, Tucsikám az új katonadalokhoz? A Márika, a Panni vagy a Valahol Oroszországban: melyik tetszik jobban? A kottáját mindegyiknek megkapom a napokban. Mondd, ugye mégis a Valahol Oroszországban, az a megható! Mi itt, „Ő” ott. Rettenetes. Ugye?

1942. XII. 18.

Ki tudja, mi lesz velünk, lányokkal? Annyi fiatal fiú elpusztul. Istenem, mikor lesz vége már ennek az ádáz mészárlásnak? Szegény katonák, mennyit szenvednek! Hála Istennek a két nagybátyám már hazajöttek. Az egyik 10 és fél hónapot a másiknak szerencséje volt és csak négy hónapot töltött kint. Ugyanis repülő volt, és már emberre nem nagyon volt szükség, mert a gépeik elromlottak és így vagy hatvan embert leszereltettek. Hála istennek közé esett ő is. Lehet, hogy tavasszal megint kiviszik, pedig ő nem nagyon vágyik, mert igen sok légitámadásban meg „szeretetcsomagban” volt részük. Tudod, mi az a szeretetcsomag? Ezt az oroszok adják. Kellemes valami, különösen mikor robban.  (…)

Ti írtok a katonáknak ki a frontra? Mi írtunk, s olyan kedvesen írtak vissza. Nem is gondolod, milyen hálásak voltak a meleg hangú levélre. Csak úgy, tábori számra. Írták, hogy nagyon várják azt a halványrózsaszín tábori lapot, amely bizalmat és hitet ad nekik azért a nagy áldozatért. Írj te is nekik, hadd legyen örömük!

1944. VI. 20., Debrecen

Drága Tucsikám, a légitámadás itt is borzalmas volt. Mi nem az állomásnál lakunk, hanem a Vagongyárnál. De az is éppen olyan veszélyes, mint az állomás. A Vagongyár 176 bombát kapott. Ez mind felrobbant, és 9 ezen kívül nem robbant fel. 500 kg-sak voltak a legtöbb. De volt 1000 kg-s is. Mikor megszólaltak a szirénák, mi sem vettük komolyan. De azért anyukám egyet-mást levitt a pincébe. A pinceajtónál álltunk és vártunk. Nem soká repülőbúgást hallottunk. Majd rettenetes robbanásokat. Erre aztán rohantunk lefele a pincébe. Lent vártuk a halált. Tucsikám, két borzalmas hullámot éltünk át. Isten kezében voltunk. Az utcánkba öt bomba esett. Nagyon közel volt hozzánk mind. A harmadik hullám már egészen gyenge volt. Kaptam egy kis légnyomást is a jobb fülemre, de már nincs semmi bajom. Minden hullám után feljöttem a pincéből, füst és por fogadott, repeszdarabok százai az udvaron, ajtó, ablak kicsavarva, ablaküveg kitörve, csillár széttörve a földön. Tucsikám, azt nem lehet leírni, mi volt. A második hullám borzalmas volt. A pince, mint egy hajó, úgy imbolygott. A szobák falai össze-vissza vannak repedezve. Tucsikám, én akkor nem féltem, de azóta minden zavaró repülésre összerezzenek. A környékünkre 2020 bomba hullt. Tanyára menekültünk ezután, de már hazajöttünk. Ott erősen megsérültem. Fejszével a térdembe vágtam. Az egyetemen is voltam vele (műtéten). Gyógyul, de még mindig fáj.

Tucsikám, bővebben fogok legközelebb írni, de hidd el, nagyon ideges vagyok. Írjál azonnal! Sok-sok csókkal, szeretettel: Nuncid.

Ui. Ne haragudj, hogy össze-vissza írtam. De a támadásról írni nagyon nehéz. Pedig ez csak az 50 %-a.  Az ember keze ökölbe szorul, ha a romokat látja. Az Isten ne hagyja büntetés nélkül a gonoszakat!!!

MÁRTA:

1945. VI. 24.

Most sokat kell írjak egyszerre, talán nem is tudok, hisz több mint egy évről van szó. 

Tavaly június 2-án átéltük az első bombázást, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Apu és Sanyi bácsi kint voltak az állomásnál, csak a jó isten mentette meg őket. Az állomás környéke tökéletesen elpusztult, máig sem hozták rendbe. Angol-amerikai Liberátorok bombáztak. Ekkor tudtam meg, mennyire idegháború ez a most dúló világégés. Igaz, a szívem is beteg, de életemben ilyen hisztérikusan ideges soha nem voltam. Minden délelőtt szünetelt a rádió, és ha felénk közeledtek a gépek és egyedül voltam otthon, képes voltam beszaladni az irodába. Mennyit bosszantott, csúfolt ezért S! Szegény J, a bombázás napján pont Désen volt, délután képes volt taxival hazarohanni, csak hogy lássa, nem történt-e valami bajom. A bombázások elől kimentünk Marótlakára, Bánffyhunyad mellé. Gyönyörű a vidéke, rengeteget csavarogtunk, kirándultunk. Eddig ez volt a legszebb hely, amit életemben láttam. Mászkáltunk a trezinával, megnéztük a faúsztatást, fürödtünk jéghideg vízben. Csak most tudom értékelni igazán. (…)

Aztán a külpolitikai események egyre bonyolódtak. Szeptember 5-én a magyar és német csapatok elindultak Dél-Erdélybe, mivel a románok átálltak az oroszokhoz. Hajnalban 5-kor szirénázásra ébredtünk, majd távoli ágyúdörgést hallottunk. Az egész város ki volt lobogózva, mindenki boldogan várta az eredményeket. És csalódtunk. Az oroszok mind közelebb és közelebb jutottak, a bombázások, géppuskázások napirenden voltak. Egy alkalommal tőlem alig arasznyira vágott be a golyó. Aput a munkahely felrendelte Budapestre, Piró mamáék menni készültek, és úgy döntöttünk, hogy együtt megyünk. Szeptember 15-én akartunk indulni vonattal, de nem sikerült, másnap mentünk el német autóval. 17-én délután Nagykárolyba érkeztünk. Itt megszálltunk Ionutz szüleinél és két nap múlva szekérrel kimentünk Mérkre, egy közeli községbe. Egy nyolc gyerekes sváb családnál laktunk, nagyon kedves, jó emberek voltak. Apu Ionutz-cal felment Pestre, majd visszajöttek és elindultak Kolozsvárra, de csak Zilahig jutottak el. Közben az oroszok előretörtek Debrecenig. Rettenetesen féltünk. Végre Apuék visszajöttek és ismét elindultunk Pestre…