Kapcsolódó

Időutazó

Széki nők a táncháztól a metróaluljáróig – így látta Korniss Péter

Tóth Gödri Iringó
Tóth Gödri Iringó

Bár szinte harminc évvel a rendszerváltás után a széki nők még mindig piros-fekete viseletben mennek Budapestre dolgozni, a mezőségi falu élete sokat változott. A közösséghez öt évtizede visszajáró Korniss Péter fotográfus művészi látásmódja is átalakult. Tíz következik a Pulitzer-emlékdíjas fényképész széki nőkről készült legrégebbi és legújabb felvételei közül a hétfőn kezdődő Széki Néptánctábor és Kirakodóvásár apropóján.

A cikk a Maszol és az Erdélyi Audiovizuális Archívum Időutazó című közös sorozatának része, a fényképeket Korniss Péter engedélyével közöljük. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Megmentendő, megőrizendő archív képekről (fotó, film, videó) itt lehet értesíteni az archívum munkatársait.

Korniss Péter, korunk egyik legkiválóbb magyar fotóművésze épp múlt héten ünnepelte nyolcvanegyedik születésnapját. 2017 folyamán a kerek évfordulóra való tekintettel végre több figyelmet szenteltneki a magyar művészeti szcéna, volt kiállítása a Nemzeti Galériában, a Várfok Galériában, impozáns katalógust is megjelentettek. Életműösszegző – bár annak gazdagságára való tekintettel helyesebb azt mondanunk, hogy az életműből szemezgető – kiállítása Bukarestben is megfordult, a Román Nemzeti Szépművészeti Múzeumba és a Balassi Intézetbe egyaránt eljutottak képei.

Hosszasan mesélhetnék Korniss Péter kolozsvári gyerekkoráról, a nehéz évekről, amelyek a Budapestre történő kiköltözésük után következtek, arról, hogy talált vissza, Erdélybe, Székre, a népzene és néptánc segítségével – pedig saját bevallása szerint ő nem tud, és nem is szeret néptáncolni, jó fotósként a szemlélő szerepét élvezi – barátságáról Novák tatával (Novák Ferenc), a székiek hozzá való viszonyulásáról, tiszteletükről, csodálatukról. Mesélhetnék arról, hogy hogyan indult be külföldi karrierje, leszerződéséről egy holland tánccsoportnál, a GEOról és National Geographicról. Folytathatnám a sort az Észak- és Dél-amerikai utakkal vagy épp az oroszországival, felsorolhatnám leghíresebb fotósorozatait, kiemelhetném A vendégmunkást, a sorozatba tartozó zseniális szociofotóit. De nem ezt teszem, hanem megmutatom a képeit, mert Korniss Péter képei nem csak arról a világról mesélnek, amelyet megörökítenek, hanem arról is, aki készítette őket, hozzáállásáról, lelkületéről, bennük van a mosolya.

Lányok a táncházban, Szék, 1967. Korniss Péter első képeit Széken 1967-ben készítette, s a kis Kolozs megyei faluba azóta is visszajár. Nem feltétlenül azért, mert vannak ott rokonai, hanem mert mára már az egész falu rokonként tekint rá, évről-évre várják, hogy pár napra hazalátogasson, hogy megvendégelhessék töltött káposztával és jó, finom házipálinkával. Nekik ő nem a Pulitzer-emlékdíjas fotós, akinek képeit többek között a Time és a Forbes közölte, hanem egy családtag, akit mindig „hazavárnak”. De ő nem csak hazalátogat, hanem „faluja népét” bárhol megtalálja, akár a pesti metróaluljáróban is.
Lányok a táncházban, Szék, 1967. Korniss Péter első képeit Széken 1967-ben készítette, s a kis Kolozs megyei faluba azóta is visszajár. Nem feltétlenül azért, mert vannak ott rokonai, hanem mert mára már az egész falu rokonként tekint rá, évről-évre várják, hogy pár napra hazalátogasson, hogy megvendégelhessék töltött káposztával és jó, finom házipálinkával. Nekik ő nem a Pulitzer-emlékdíjas fotós, akinek képeit többek között a Time és a Forbes közölte, hanem egy családtag, akit mindig „hazavárnak”. De ő nem csak hazalátogat, hanem „faluja népét” bárhol megtalálja, akár a pesti metróaluljáróban is.

Az aluljáróban, 2014. Miután évtizedeken keresztül készített képeket a széki minennapokról, abban a mesébe illően archaikus faluban, amelyet a hatvanas években idelátogató magyarországi néprajzosok, tisztának, szinte érintetlennek láttak, a 2010-es években  megérett az idő egy teljesen más sorozatra. A Magyarországon elsősorban háztartási kisegítőként dolgozó, takarító munkát vállaló széki nőket látjuk fotóin.
Az aluljáróban, 2014. Miután évtizedeken keresztül készített képeket a széki minennapokról, abban a mesébe illően archaikus faluban, amelyet a hatvanas években idelátogató magyarországi néprajzosok, tisztának, szinte érintetlennek láttak, a 2010-es években  megérett az idő egy teljesen más sorozatra. A Magyarországon elsősorban háztartási kisegítőként dolgozó, takarító munkát vállaló széki nőket látjuk fotóin.

Falusi iskolások, 1973. Az a Korniss Péter, akit az erdélyi és magyarországi paraszti életet megragadó dokumentarista fotósként szoktak emlegetni, és aki többnyire a megfigyelő nézőpontját választotta, a széki asszonyok, nénik megörökítése során – egy tőle egyébként nem szokatlan – eszközhöz nyúl: szereplői beállítottak, statikusak lesznek, tulajdonképpen valamiféle kontrasztba kerülnek a külvilággal, azzal a világgal, amelynek mégis részei.
Falusi iskolások, 1973. Az a Korniss Péter, akit az erdélyi és magyarországi paraszti életet megragadó dokumentarista fotósként szoktak emlegetni, és aki többnyire a megfigyelő nézőpontját választotta, a széki asszonyok, nénik megörökítése során – egy tőle egyébként nem szokatlan – eszközhöz nyúl: szereplői beállítottak, statikusak lesznek, tulajdonképpen valamiféle kontrasztba kerülnek a külvilággal, azzal a világgal, amelynek mégis részei.

Úton, 2015. Mindennapi életük színtereit látjuk, a lakásokat, ahol takarítanak, a buszpályaudvart, ahova megérkeznek hagyományos ruháikban, raffiazacskóikkal, minden jóval, otthonival felpakolva (vagy éppen mennek haza a külföldi „áruval”), vásárban, metróban. Mindig csak állnak, és szembenéznek a fotóssal, szembe a nézővel. Éppen nem dolgoznak, de ott a kezükben, mellettük minden tárgy, ami jelzi, hogy miért vannak ott, abban az idegen világban, távol a mezőn szalmakalapban dolgozó falubeliektől, a tipikusan beráncolt ujjú ingektől, a kék lájbiktól.
Úton, 2015. Mindennapi életük színtereit látjuk, a lakásokat, ahol takarítanak, a buszpályaudvart, ahova megérkeznek hagyományos ruháikban, raffiazacskóikkal, minden jóval, otthonival felpakolva (vagy éppen mennek haza a külföldi „áruval”), vásárban, metróban. Mindig csak állnak, és szembenéznek a fotóssal, szembe a nézővel. Éppen nem dolgoznak, de ott a kezükben, mellettük minden tárgy, ami jelzi, hogy miért vannak ott, abban az idegen világban, távol a mezőn szalmakalapban dolgozó falubeliektől, a tipikusan beráncolt ujjú ingektől, a kék lájbiktól.

A görkorcsolyás lány, 2008. Korniss nem először választja ezt a fajta beállítottságot – akár sajátos műfajnak is nevezhetnénk ezt a zsáner és a portré között egyensúlyozó, első pillantásra nagyon távolságtartónak tűnő kifejezésmódot. A 2000-es évek folyamán gyakran alkalmazta, például a Betlehemes (2006) című sorozata is a hagyományos szereplők néma mozdulatlansága és az őket körülvevő kortárs nagyvárosi környezet közötti kontrasztra épül, de akár jól ismert fotóját, A görkorcsolyás lányt is említhetjük.
A görkorcsolyás lány, 2008. Korniss nem először választja ezt a fajta beállítottságot – akár sajátos műfajnak is nevezhetnénk ezt a zsáner és a portré között egyensúlyozó, első pillantásra nagyon távolságtartónak tűnő kifejezésmódot. A 2000-es évek folyamán gyakran alkalmazta, például a Betlehemes (2006) című sorozata is a hagyományos szereplők néma mozdulatlansága és az őket körülvevő kortárs nagyvárosi környezet közötti kontrasztra épül, de akár jól ismert fotóját, A görkorcsolyás lányt is említhetjük.

Vasalóval, 2015. A 2010-es években készült fényképeken több esetben azokat a lányokat, nőket látjuk viszonyt, akiket a fényképész abban a bizonyos, 1967-es széki táncházban fényképezett. A tizenéves lányok felcseperedtek, családjuk lett, de a megélhetésért akár hatvanegynéhány évesen is felülnek a távolsági buszra, hogy távol mindentől, ami otthonos, hagyományos viseletükben – ami talán megvédi őket a főváros idegenségétől – pénzt keressenek.
Vasalóval, 2015. A 2010-es években készült fényképeken több esetben azokat a lányokat, nőket látjuk viszonyt, akiket a fényképész abban a bizonyos, 1967-es széki táncházban fényképezett. A tizenéves lányok felcseperedtek, családjuk lett, de a megélhetésért akár hatvanegynéhány évesen is felülnek a távolsági buszra, hogy távol mindentől, ami otthonos, hagyományos viseletükben – ami talán megvédi őket a főváros idegenségétől – pénzt keressenek.

Siető asszony, 1973. Korniss megtalálja a témákat, és megtaláljaa hozzájuk illő nyelvezetet. Persze ehhez fontos a viszonyulása. Habár a képei dokumentatívak, a fotókon látott személyek nem megfigyelt és megörökített elemek, hanem emberek, akikhez tud szólni, és akiknek érti a válaszait. Fotósként nem csak azt tudja milyen kompozícióba kell a széki néniket beilleszteni, milyen fényekkel, milyen záridőt használva, hanemazt is, hogy mit kell másképp tennie az 1973-ban a mezőn átsiető széki néni és a budapesti karácsonyi dekoráció gyűrűjében álló néni esetében.
Siető asszony, 1973. Korniss megtalálja a témákat, és megtaláljaa hozzájuk illő nyelvezetet. Persze ehhez fontos a viszonyulása. Habár a képei dokumentatívak, a fotókon látott személyek nem megfigyelt és megörökített elemek, hanem emberek, akikhez tud szólni, és akiknek érti a válaszait. Fotósként nem csak azt tudja milyen kompozícióba kell a széki néniket beilleszteni, milyen fényekkel, milyen záridőt használva, hanemazt is, hogy mit kell másképp tennie az 1973-ban a mezőn átsiető széki néni és a budapesti karácsonyi dekoráció gyűrűjében álló néni esetében.

Karácsonyi vásárban, 2012. A Széki asszonyok sorozat expresszív, szinte mellbevágó. Rezzenéstelen arcok, érzelemmentesnek tűnő tekintetek, mozdulatlanság. Megfáradtak, mégis emberiek. Másfelől a nagyváros, rohanó, elmosódó alakokkal, fényekkel, szürkeséggel. De nem csak a külső terek idegenek, hanem a nagy bútorokkal berendezett polgári házak is távol állnak a piros népviselettől, az egyszerű munkáskezektől. Korniss újabb fotósorozatában ráérez, hogy ez a fajta beállítottság, megrendezettség ennek a témának az esetében többet ér akármilyen életképnél, a pillanatnyiságnál. Ezekben a képekben nem csak a mindennapok vannak benne, hanem sorsok, élethelyzetek, amit egy pillantásra megérez, és megért a néző.
Karácsonyi vásárban, 2012. A Széki asszonyok sorozat expresszív, szinte mellbevágó. Rezzenéstelen arcok, érzelemmentesnek tűnő tekintetek, mozdulatlanság. Megfáradtak, mégis emberiek. Másfelől a nagyváros, rohanó, elmosódó alakokkal, fényekkel, szürkeséggel. De nem csak a külső terek idegenek, hanem a nagy bútorokkal berendezett polgári házak is távol állnak a piros népviselettől, az egyszerű munkáskezektől. Korniss újabb fotósorozatában ráérez, hogy ez a fajta beállítottság, megrendezettség ennek a témának az esetében többet ér akármilyen életképnél, a pillanatnyiságnál. Ezekben a képekben nem csak a mindennapok vannak benne, hanem sorsok, élethelyzetek, amit egy pillantásra megérez, és megért a néző.

Fiatal pár a táncházban, 1992. A kilencvenes évek erdélyi képein még az mosolyogtatta meg a nézőt, ahogy a szőttesekkel és varrottasokkal teli szobák hagyományos világába belopózott a modern, a nyugati: Michael Jackson poszter, kólásüveg, filmplakátok, görkorcsolya. Mára megfordult a világ, a budapesti téren kézimunkát áruló néni képét érezheti át a befogadó.
Fiatal pár a táncházban, 1992. A kilencvenes évek erdélyi képein még az mosolyogtatta meg a nézőt, ahogy a szőttesekkel és varrottasokkal teli szobák hagyományos világába belopózott a modern, a nyugati: Michael Jackson poszter, kólásüveg, filmplakátok, görkorcsolya. Mára megfordult a világ, a budapesti téren kézimunkát áruló néni képét érezheti át a befogadó.

A templomban, 2015. A fényképészet történetének egyik szállóigéje a Robert Capának tulajdonított mondat: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Capa a háborút fotózta, fizikai közelségre gondolt. Korniss Péter képei által pedig az ember megérti, hogy létezik egy másfajta közelség, ami nem a fotós és fotózott közti métereket vagy centiket jelenti. És ilyen értelemben Korniss annyira közel ment alanyai világszemléletéhez, amennyire csak lehetett, lehet.
A templomban, 2015. A fényképészet történetének egyik szállóigéje a Robert Capának tulajdonított mondat: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Capa a háborút fotózta, fizikai közelségre gondolt. Korniss Péter képei által pedig az ember megérti, hogy létezik egy másfajta közelség, ami nem a fotós és fotózott közti métereket vagy centiket jelenti. És ilyen értelemben Korniss annyira közel ment alanyai világszemléletéhez, amennyire csak lehetett, lehet.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT
Tóth Gödri Iringó
Tóth Gödri Iringó összes cikk

Kimaradt?