A csíkszeredai Tămîrjan Róbert mozgássérült, egyensúlyzavarral és koordinációs problémákkal él. Mégis elismert sportoló: kilenc világbajnoki és kilenc Európa-bajnoki cím birtokosa. Alig 25 évesen bölcs, megfontolt és céltudatos, pedig, ha családja hallgat az orvosok jóslataira, ma egy burokban élne, elszigetelve a társadalomtól, és nagy valószínűséggel a járásra is képtelen lenne. Ám a sporthoz szenvedélyesen ragaszkodó szülei úgy döntöttek, mozgássérültségét a mozgással javítják, így gyermeküket – a kezdeti nehézségek ellenére – sportszeretetben nevelték. Ma egészségeseket megszégyenítő módon szalad, úszik és biciklizik, illetve sífutásban is jeleskedik. Alkalomadtán még rekordokat is dönt: az olaszországi Asiagóban megszervezett téli triatlon világbajnokságon például az volt a célja, hogy 1 óra 20 perc alatt teljesíti a távot, végül 1 óra és 6 perc elegendő volt a 4 kilométer szaladáshoz, 7 kilométer biciklizéshez és 6,5 kilométer sífutáshoz. Róberttel sérültségéről, sikereiről, a társadalom és a család felelősségéről beszélgettünk.

Tămîrjan Róbert a versenyei folyamán felfedezte már Törökországot, Magyarországot, Szerbiát, Szlovákiát, Svájcot, Olaszországot, Spanyolországot, Hollandiát, Észtországot és Andorrát, és azt tapasztalta, szerint sokkal nyitottabbak a sérültek felé, mint idehaza, nem diszkriminálják őket, egyenértékűként tekintenek rájuk.

Ugyan nem tekint magára fogyatékkal élőként, a hivatalos dokumentumok szerint mozgássérült. Akadályozottsága testének jobb oldalára összpontosul, koordinációs problémákban és egyensúlyzavarban mutatkozik meg. Másfél éves volt, amikor fény derült sérültségére, négyévesen már át is esett első műtétén, amely során az Achilles-ínját nyújtották meg, ugyanis a jobb sokkal rövidebb volt, mint a bal. Másfél centi különbség máig van a kettő között, de az orvosok jóslata – miszerint nem fog tudni járni és normális életet élni, illetve a környezetére lesz utalva egész életében – végül nem következett be. Tud járni. Tud sportolni. Sőt, egészséges embereket megszégyenítő módon szerzi bajnoki címeit hol triatlonban biciklizve, szaladva, úszva, hol téli triatlonban, szaladva, biciklizve és sífutást gyakorolva.

Mint mondja, a sporttal gyermekkorában találkozott, voltaképpen abban az időszakban, amikor betegségével is: „a diagnózisomat követő időszakban a szüleim mindent megtettek annak érdekében, hogy ne érezzem magam mozgássérültnek, és ne is éljek aszerint. A napjaimat a mozgás és a sport töltötte ki, fizioterápiától kezdve tornákon át egészen a túrákig, biciklizésig, úszásig”. Hálás azért, hogy sportoló családba született, mert ennek köszönhetően nyílt lehetősége arra, hogy mozgássérültségét a mozgással enyhítse. Nem tartották burokban, ugyanazt az életet biztosították számára, mint egy átlagos gyermeknek, és ez a döntés alapozta meg a fejlődését, a kibontakozását.

Mivel édesanyja fiatalkorában kézilabdázott, édesapja atlétikázott, és még a két nagyszülőpáros is sportolt, el sem tudták képzelni mindennapi mozgás nélkül Róbert fiuk életét. Beleszületett a sportszeretetbe, és akadályozottsága ellenére is megtalálta azt a sportágat, ami a szívéhez legközelebb áll. „Édesanyám felőli nagytatám kézilabdázott, édesapám felőli nagymamám atlétikázott, nagytatám pedig 10 éven keresztül zsinórban volt országos bajnok a katonai versenyeken, lövészettől kezdve sífutásig mindenben jeleskedett. Mindenki sportolt, én is arra vágytam” – osztja meg lelkesen, hogy mi motiválta mozgásra, majd hozzáfűzi, eleinte ferde szemmel néztek a családjára, a többség úgy hitte, hogy a sporttal kínozzák a „szegény mozgássérült gyermeket, ahelyett, hogy békén hagynák, elfogadnák a sorsát”.

Mozgássérült, mégis sorra nyeri a világbajnoki és Európa-bajnoki címeket

Kezdetben korcsolyázni tanult, a legtöbb csíki kisgyermekhez hasonlóan kipróbálta magát a jégkorongozásban, ezt néhány év után azonban abbahagyta, mert úgy érezte, állapota miatt mellőzik a játékból. 14 éves volt, amikor „szórakozásképpen” családjával együtt beneveztek egy bicikliversenyre. Ő a korkategóriájában a mezőny végén ért célba, de az édesanyja a negyven év fölötti nők között első helyezést ért el. Egyre többet kezdtek biciklizni, és már abban az évben meghívást kapott a Tusnád Cycling Team csapatába egy amatőröknek kiírt versenyt követően. A csapatedzéseknek hála, még magabiztosabb lett a kerékpáron, így 2013-as versenyén már fel is jutott a dobogóra, ami olyannyira meghozta a kedvét, hogy 2014-től kezdődően újabb versenyekre jelentkezett, és megállás nélkül hozta a kitüntetéseket, díjakat.

Egy év elteltével be is nevezett első téli triatlonjára, amelynek országos bajnokságán már másodikként végzett – no nem a parasportolók között, hanem az egészséges sportolók kategóriájában. A szaladásban akkor még nem jeleskedett, a mezőny végén végzett, sőt, a sífutás is idegen volt tőle, de a kerékpáron olyannyira behozta a lemaradást, hogy szinte mindenkit maga mögött hagyott. Beismeri, később a szülei mondták el neki, hogy akadt olyan néző, aki a szaladás alatt értetlenkedett, hogy mit keres a pályán, mert „nem való oda, a mozgásán is látszik, nem úgy szalad, mint az egészségesek”. A későbbi versenyeken már a parasportolók között állt rajthoz.

2017-ben például téli triatlon Európa-bajnokságon vett részt Észtországban, ahol ismét dobogós helyezést ért el, 2017 végétől pedig leigazolt a kolozsvári triatloncsapathoz. Ekkoriban a bukaresti sportegyetemen tanult, ám átköltözött Kolozsvárra, hogy közelebb lehessen az edzőjéhez. Végül ezen múlt, hogy nem végezhetett egyetemet. „Érettségi után nagy nehezen sikerült felvételiznem Bukarestben a sportegyetemre. Iratkozásnál az orvosi igazolásnak nagy jelentőséget tulajdonítottak, mivel az enyém tartalmazta a részleges bénulásomat, egészen a dékánig kellett mennem, hogy elfogadtassam magam. Másfél évig jártam egyetemre, majd leigazoltam a kolozsvári politechnika csapathoz” – osztja meg velünk csalódottan, hangsúlyozva, hogy amikor a kolozsvári egyetemre benyújtotta a papírjait, ismét kezdődött a kálvária a diagnózisa miatt.

Mivel az iratkozáskor külföldön tartózkodott, épp egy bajnokságon remekelt, az edzője vitte a papírjait a kolozsvári egyetemhez, amely elutasította a jelentkezését. „Visszadobták a papírjaimat, nem kellettem nekik, holott azelőtt, az eredményeim alapján azzal kecsegtettek, hogy felvételi nélkül is ingyenes helyre kerülnék. Az iratkozásnál elegendő volt az orvosi papír, és az, hogy látatlanban ítéljenek: azzal indokolták, hogy egy mozgássérült nem képes tartani a lépést a sportegyetemmel”. Úgy érzi, diszkriminálták, és ezért kedvét szegte a romániai felsőoktatási rendszer. Ha mégis a továbbtanulás mellett döntene, nem Romániában végezné el felsőfokú tanulmányait.

„A szüleimnek hála, nem éreztem különbözőnek magam a többi gyerektől”

Noha sokan kifogásolták sporttevékenységét, mert azt szenvedésnek látták, Róbert számára ez jelentette a kiteljesedést. Mivel a szülei lehetővé tették, hogy sportoljon, ezzel egyidőben olyan eszközt adtak a kezébe, amely többé nem engedte, hogy különbözőnek érezze magát embertársaitól.

Bár eleinte valóban akadtak nehézségei, az egyensúlyproblémák jelentették a legtöbb gondot, ezek miatt nehezebben tanult meg biciklizni és korcsolyázni például. „Négyéves lehettem, amikor apum felőli nagytatám elkezdett biciklizni tanítani. Hosszú időn keresztül kínlódott velem, míg sikerült megtartanom az egyensúlyom” – idézi fel a meghatározó pillanatot, ugyanis akkoriban még senki nem sejtette, hogy a befektetett idő, energia és szeretet abban térül meg, hogy 9 világbajnoki és 9 Európa-bajnoki címet szerez triatlon multisport versenyekben, amelyek egyik versenyszáma a biciklizés.

Noha sok bajnoki címet nyert el, a hétköznapokban alig hangoztatja sikereit, mert nem szeretné, hogy az eredményei miatt másként tekintsenek rá. A sportban viszont előnyt jelent az ismertsége. Arról is nyíltan mesél, hogy általános iskolában sokat csúfolódtak vele az osztálytársai. „Nehezebb volt a gyerekkorom, mert az osztálytársaim kitaszítottak. Zavarta őket a bicegésem, az egyensúlyvesztésem, sokat csúfoltak emiatt. Amint líceumba kerültem, az új társaim nem piszkáltak, elfogadtak, ez is segített abban, hogy ne érezzem magam különbözőnek”.

Meggyőződése, hogy a sport az életében szabadság, maga a felszabadulás, ennek hála kellő bátorság és kitartás révén fölülkerekedhetett a lehetetlenen. Az edzései nagyrészt a természetben zajlanak: szalad, biciklizik, sízik – „télen-nyáron, a mínusz 20 fokban is” –, csak az úszás történik fedett medencében. Sporttevékenysége végett kimozdulhat, a szabadban pedig elemében van, még akkor is jól érzi magát, amikor egymagában edz. Hetente 6-8 vagy éppen 10 edzése van. Kedvence a kerékpározás, a szaladást kevésbé szereti, az úszás pedig az a sportág, amiben nagyon sokat kell még fejlődnie. Szabadidejében fényképez. Szeret a természetben időzni, így amikor nem edz, vadállatokat erdőket, mezőket örökít meg.

„A sérültek nem mernek jelen lenni, tevékenykedni, mert nem fogadja el őket a társadalom”

Tămîrjan Róbert úgy véli, a társadalom megvetése eltántorítja a sérülteket: nem mernek jelen lenni, tevékenykedni, mert látják és érzik, hogy nem fogadja el őket a környezet, sokan nem támogatják őket. Hangsúlyozza, a támogatás az akadályozottsággal élők esetében nem azt jelenti, hogy helyettük kell elvégezni a teendőket, hanem azt, hogy engedik kibontakozni őket abban, amit szeretnek vagy abban, amire vágynak.

Szerencsésnek érzi magát, hogy őt nem sikerült eltántorítani, sokáig nem is gondolkodott azon, hogy sporttevékenységét a külvilág furcsának találhatja. Meggyőződése, hogy sorsának alakulása a szülei érdemes: az édesapja versenyek alkalmával máig a sofőrje, ha kell, ételt készít neki, míg edz, és ő a szerelője is. Miután a szakemberek megbütykölik a biciklijét, az édesapjának is odaadja, hogy tüzetesen nézze át, minden rendben van-e vele – osztja meg velünk nevetve.

Meglátásai szerint a mozgás fejlesztette a koordinációját, egyensúlyát, és a mozgás adott meg mindent, ami ahhoz kellett neki, hogy teljes életet élhessen. „A sport nemcsak izomfejlesztésre szolgált, hanem agytorna volt számomra. A testem minden területére kihatott, kemény önismereti munkát jelentett és az önelfogadáshoz vezetett”. Mint mondja, legnagyobb nehézséget az jelentette számára, hogy az általános iskolai bántalmazásokat elfogadja, elengedje és meg tudja bocsátani. Sportolói önérzetét nem bántották, de emberileg ártottak neki.