„Édesanyám felajánlott a Szűzanyának: ha terve van velem, tartson meg” – Agyvérzéssel született, ma mégis aktív
„Egymásért vagyunk a Földön” – osztotta meg velünk meggyőződését interjúalanyunk, miközben kendőzetlenül mesélt sérültségéről, az azzal társuló szégyenérzetéről és kitárulkozásáról egyaránt. Megtudtuk, amikor édesanyjával közölték, hogy valószínűleg fogyatékkal élő gyermeket hoz világra, az anya nem esett kétségbe: a Csíksomlyói Szűzanyához ment imádkozni, és ölébe tette bánatát. Rábízta a döntést, ha akarja, szólítsa el a magzatot, amennyiben tervei vannak vele, tartsa meg őt erőben. „Ha lány leszek, Máriának keresztel, ha fiúnak születek, Antal lesz belőlem” – ismételte az anyai ígéretet, ami beteljesült. Bartalis Attila Antal – akit a csíkszeredaiak csak Fifikeként ismernek – a Szűzanya kötényébe pottyant, és buzgó fiatallá cseperedett. Bár agyvérzéssel született, majd három napig kómába esett, ami a mozgáskoordinációját, hallás- és beszédkészségét is károsította, dolgozik, önkénteskedik, eseményeket szervez, hogy hidat építsen ép és sérült emberek között.
Fifike a Hargita Megyei Mozgássérültek Szervezeténél dolgozik, az archiválás mellett viszont időt szakít a közösségteremtésre is. Eseményszervezéssel, kreatív ötleteléssel foglalkozik, önkénteskedik, iskolásoknak szervez programokat, amelyek keretében megismerhetik az akadályozottsággal élők helyzetét, érzékenyítő kampányokat bonyolít, videókat szerkeszt a témában és igyekszik minduntalan hallható, érthető és humoros maradni.
Számára kulcsfontosságú, hogy móka és aktív jelenlét révén kapcsolatot teremtsen az egészséges és sérült emberek között, mert hiszi, hogy az akadályozottsággal élőkben rejlő értékek csak ezáltal válhatnak ismertté.
Ép testben ép lélek – mondogatjuk egymásnak anélkül, hogy belegondolnánk, valóban csak akkor ép a lélek, ha a test működése kifogástalan? Ezernyi mozgáskorlátozott és különféle sérültséggel élő személy létezik körülöttünk, akik – bár az élet egyes területein akadályokkal néznek szembe – lelkükben ugyanannyira egészek, mint ép embertársaik. Vagy egészebbek. Ép lélek című sorozatunkban a Hargita Megyei Mozgássérültek Egyesületének néhány tagját mutatjuk be, olyan személyeket, akik sérültségükkel együtt fogadták el magukat és valósították meg az álmaikat. A sorozatot az egyesület Korlátlan sikertörténetek című videója inspirálta.
Tevékeny ember, mindenki barátja, pedig világra jövetelekor nem kecsegtették édesanyját sok jóval az orvosok. A kilencvenes évek elején még nem állt rendelkezésükre átfogó és folyamatos magzatkori vizsgálat, amelynek következtében bizonyos betegségeket csak megsaccolni tudtak a szakemberek. Elmondása szerint születését megelőzően egy orvos jelezte az édesanyjának, hogy valószínűleg sérült gyermeket hoz világra. Anyja második élő gyermekeként született: egy vetélést követően egészséges csecsemőt szült, majd Fifikét, a kisebbik fiát, akinek születésekor következett be a szerencsétlenség.
Magzati összeférhetetlenség okozta az agyvérzést, az pedig későbbi bajait. Mivel a születendő magzat vércsoportja eltért az anyjáétól, a kismama szervezete idegenként érzékelte és ellenanyagok termelésébe kezdett. Ez főként a szülés pillanatában indult be, amikoris az anya és a magzat vére találkozik. Ritkább esetben fordul elő, hogy a folyamat már a terhesség ideje alatt kialakul – részletezte beszélgetésünk folyamán a 31 éves fiatalember.
Születése után három napig kómába esett, majd különféle problémái maradtak vissza: másfél éves korában még nehezen ült fel, sérült a mozgáskoordinációja, körülményes volt számára a járás, ezt utólagos hallásvesztés követte, ami a kommunikációs képességeinek is ártott. „Egy egész szett sérültségem van tokától bokáig” – bolondozott Fifike, akinek szinte minden testrészében megmutatkoznak a csecsemőkori agyvérzés következményei. Úgy véli, saját fogyatékával úgy barátkozhat meg az ember, ha jó sok humorral viszonyul hozzá, éppen ezért az a jelmondata, hogy „az élet csak egy vicc” – amit az ember nem akar, azt megkapja, amit viszont szeretne, az szinte elérhetetlen.
Mint megtudtuk, Előpatakon részesült rehabilitációs kezelésekben, a gyógytorna segítette abban, hogy megtanult járni, és fejlődött a mozgáskoordinációja. A szakemberek tudása mellett a későbbiekben a munkahelye is sokat segített a „talpra állásban”, amit azzal magyaráz, hogy „ha elfogadó emberek közé járhatunk naponta dolgozni, akarva-akaratlanul kezdünk meggyógyulni”.
„Ha tehetném, minden osztályközösségben elhelyeznék egy mozgássérültet”
Bartalis Attila Antal életének három meghatározó pillérét emelte ki: a felhőtlen gyermekkort egy szégyenkező kamaszkor követte, amit kiegyensúlyozott felnőttkor zárt – jelenleg is ebben a harmadik állapotban leledzik, barátok, megértés és önszeretet bűvöletében. Felidézte, gyermekkorában szinte észre sem vette, hogy fogyatékkal élő: a társai sem tulajdonítottak ennek túl nagy jelentőséget, senki sem firtatta különbözőségét.
Édesanyja mesélte el neki, hogy első nap, amikor elment érte az óvodába, úgy őrizték őt, mint egy hímestojást, az óvónők két párnára ültették, mindenkinél magasabbra, annyira féltették; azzal magyarázták tettüket, hogy nincs tapasztalatuk sérült gyermekekkel. A kilencvenes évek elején ugyanis kevesebb tudásuk volt a pedagógusoknak a fogyatékkal élőkről, mivel a kommunizmus idején „láthatatlanok” voltak, ezért nem tudtak hozzájuk megfelelően közelíteni – ez az oka annak, hogy az óvodában a teljes gyereksereg valami kiemelkedő lényként tekintett rá. Óvatosabban viselkedtek vele, de sosem bántóan – osztotta meg velünk beszélgetésünk folyamán.
Nem úgy, mint az iskolában, ahol gyakran szembesülnie kellett azzal, hogy a kortársai szégyellik, mellőzik, nem hívják magukkal szórakozni; a lányok kikosarazzák, mert „mit szól a családjuk és a baráti társaságuk”, ha fogyatékkal élő párt választanak. Úgy gondolja, ahhoz, hogy ezeket a bántó helyzeteket elkerülhessék sorstársai, fontos biztosítani számukra olyan közeget is, ahol események keretében egymás közt tapasztalhatják meg, hogy nincsenek a problémáikkal egyedül, illetve semmivel sem rosszabbak az egészséges személyeknél.
„Ha tehetném, minden osztályközösségben elhelyeznék egy mozgássérültet: nem azért, mert ez könnyítené az életét, hanem azért, mert a többieket érzékenyítené jelenlétével” – Fifikének meggyőződése, annak köszönhetően, hogy ő egy ép gyermekekből álló osztályközösség tagja lehetett, az osztálytársai sosem szekálták a fogyatékkal élőket, megtanulták, hogyan kell segítségükre lenniük, ha szükséges, és azt, is, hogy ugyanannyira humorosak, értelmesek és érzékenyek, mint bárki más a világon.
Annak ellenére, hogy az osztályban elfogadásra talált, az iskolában gyakran szembesült kegyetlen reakciókkal. A gyermekek viszonyulása olykor sötét gondolatokat hozott felszínre benne. Lázadozott, bezárkózott a szobájába, mindenkit ellökött magától, közben azon töprengett, hogy miért született fogyatékosnak, miért pont ő került ebbe a helyzetbe, neki miért nincs a társaihoz hasonló élete? Ezek az időszakai bizonyítják, hogy az önelfogadás nem könnyű folyamat – még egy hétköznapi embernek sem sikerül feltétlenül, hát egy sérültnek, akit kiközösítenek és mellőznek.
Felvilágosított, igazi barátokat akkor szerzett, amikor a Mozgássérültek Szervezetéhez csatlakozott: társai nem szégyellték őt, kocsmába jártak, társasjátékoztak, összeültek sütni-főzni, egyszóval valódi fiatalokként éltek frusztrációk nélkül egy elfogadó környezetben. Éppen ezért a felnőttkorba való áttörés 22 éves korában érkezett: ez volt az az időszak, amikor nem érdekelte már az állapota, néha ugyan zavarta, de az Istentől kapott öniróniába és humorba kapaszkodva könnyűszerrel győzte le szorongásait. Így ma már az sem feszélyezi, ha megbámulják az utcán, mert biztos benne, hogy ezek a megnyilvánulások nem róla szólnak.
Kapcsolódó
Ugyan ma már kiegyensúlyozott életet él, tisztában van azzal, hogy nem valósíthat meg mindent maradéktalanul, korlátai tudatában cselekszik. Elmondása szerint a párválasztásban is akadnak nehézségei, mert a barátnői javarészt szégyellik, hogy fogyatékkal élő a kedvesük, ezért nem szívesen mutatkoznak vele az utcán, ódzkodnak bemutatni őt szüleiknek. Tapasztalatai azt mutatják, egy fogyatékkal élő nő könnyebben talál ép társat magának, mint egy fogyatékkal élő férfi, mert az utóbbitól a nők a biztonságot várják el, de a sérültséget látva visszatántorodnak, mert azt hiszik, nem képes támaszként állni mellettük a férfi.
Holott a fogyaték nem feltétlenül akadály – részletezte Fifike, aki a nehézségek ellenére jócskán megtapasztalta állapotának pozitív hozadékait is. Lengyelországba, Magyarországra, Angliába utazott, a Máltai Szeretetszolgálat táborai keretében esélyt kapott arra, hogy világot lásson. Ötven mozgássérült hatvan önkéntessel táborozott ezeken a vidékeken: az épek főztek, mosogattak, ellátták sérült társaikat, közben fergeteges hangulat volt, nagyokat táncoltak, énekeltek. És sokat tanultak egymástól. Ez is azt bizonyítja, hogy „a sérült embereknek szükségük van ép társakra, ahogyan az ép embereknek is a fogyatékkal élőkre – egyik sem boldogulhat a másik nélkül, ha az érzelmi fejlődést nézzük”.
Támogatná a még rejtőzködő sorstársait
A Csíkszeredai Mozgássérültek Szervezetében 19 fogyatékkal élő aktív tag, illetve 7 ép személy munkálkodik: varrodát működtetnek, kötényeket, munkaruhákat szabnak-varrnak, emellett gyertyát öntenek, és idéntől már gravírozást is vállalnak.
Jómaga az érettségi diploma megszerzése után csatlakozott hozzájuk. „Amikor 2011-ben felhívtak, hogy akarok-e dolgozni, előbb mondtam igent a felkérésre, és csak azután kérdeztem meg, hogy mi is lenne a feladatom” – emlékezett vissza nevetve. Azóta a szervezet archivált dokumentumaiért felelős, de a papírmunkát kreatív tevékenységek sorával tarkítja: rendezvényeket szervez, különféle játékos összejöveteleken igyekszik megbarátkoztatni egymással a sérült és egészséges embereket. Emellett jelenleg is tanul, aktuális képzésének elvégzésével jogosult lesz mozgássérült társain segíteni.
Hajtja a segíteni akarás, mert az a tapasztalata, hogy a társadalom egy része már jóval azelőtt elítéli a sérülteket, hogy megismerné, illetve az emberek hajlamosak arra, hogy a fizikai sérültséget összemossák a szellemi fogyatékkal, ezért beszámíthatatlanként tekintenek az akadályozottsággal élőkre. „Úgy hiszem, az egészséges személyek is rokkantak: érzelmi fogyatékosok, információfogyatékosok” – vélekedett kiemelve, hogy leginkább az szomorítja el, ha védtelen sorstársait bántják.
Ezek megszüntetésében megoldást jelenthetne, ha a korlátozott gyermekek szülei tudomást vennének a fogyatékosok szervezeteiről, és engednék gyermekeiket közösségbe – ennek köszönhetően sokkal több önbizalmuk lehetne a sérülteknek. „Mert egy támogató közösségből több erőt merítenek, nem kell szembenézniük kiközösítéssel, megjegyzésekkel”. Azonban a szülők gyakran szégyellik gyermekeik állapotát, és az sem ritka, hogy a gyermekek törnek pálcát maguk fölött fogyatékaik miatt. Mint mondta, kezdetben ő is „szégyellte, hogy sérült”, de amint rátalált az egyesületre, elfogadta a helyzetét, és lassacskán kitárulkozott, „letette útközben a szégyenérzetet”.
Tapasztalatai szerint sok fogyatékkal élőt feszít a megfelelési kényszer, hiszen bizonyítani akar a társadalomnak, a barátoknak, a szülőknek, meg akarja mutatni, hogy a külsőségek ellenére nem eltérő az átlagostól. Ő is igyekezett ezeknek eleget tenni, „mintagyerekként” élt, ha osztálylógás volt, inkább az iskolaorvoshoz ment egy vizsgálatra, de akkor sem akart a tanárainak és szüleinek szomorúságot okozni. Még emlékszik, miként ártott magának ettől a kényszertől vezérelve: volt egy lány, aki tetszett neki, de lemondott róla, mert mindvégig az járt a fejében, hogy fogyatékkal élőként nem lehet elég jó neki, ő jobbat érdemel. Ma már tudja, hogy sérültként is ugyanannyira értékes, mint bármelyik ember a világon.
CSAK SAJÁT
.jpg)
