Képzelj háromméteres lépcsőket magad elé, amiket naponta meg kell másznod. Viselj egy rózsaszín sapkát, integető kezekkel a tetején, menj végig a városon, és figyeld meg, hányan bámulnak rád értetlenül. Ez a sérültség – vezetett be világába Kósa Zsuzsika hivatásos édesanya, akivel mozgássérültségéről és az emberi méltóságról beszélgettünk. Elmondása szerint jómaga nem sérült, csupán akadályozottsággal élő, „mert az akadály kívül esik az emberen, az nem része, nem határozza meg az értékét”, éppen ezért nem bontja fogyatékosok és nem fogyatékosok világára a társadalmat. Hanem egyenértékű életekre – ennek tudatában végezte el az iskolát ép gyermekek között, folytatta tanulmányait kolozsvári egyetemen, állt helyt különféle munkahelyeken, fogadott be csípőprotézises macskát és sérült madarakat, lett egy ép ember szerelmes házastársa, és vállalta kitörő örömmel az anyaságot.

A Kósa családban mindenkinek helye van – vontuk le a következtetést a náluk tett látogatásunkkor – hiszen egy fogyatékkal élő macska, egy mentett, szintén sérült cinke és egy különc papagáj is tagja a csöppet sem szokványos közösségnek, amelynek családfője Zsombor, egy szerelmes, gyengéd édesapa, és társa Zsuzsika, aki szintén szerelemben úszkál, kiegyensúlyozott és bátor édesanya. De nem sajnálataraméltó és nem is hős – hangsúlyozta beszélgetésünk folyamán, kiemelve, hogy a sérülteket végletekben látni nem reális, mert „mind valahol középen léteznek a jó és rossz képességeikkel együtt, ami minden emberre érvényes”. Kislányuk, Rózi háromhónapos mosolygós baba, aki nagy türelemmel és érdeklődéssel issza szülei szavait, tetteit.

Ép testben ép lélek – mondogatjuk egymásnak anélkül, hogy belegondolnánk, valóban csak akkor ép a lélek, ha a test működése kifogástalan? Ezernyi mozgáskorlátozott és különféle sérültséggel élő személy létezik körülöttünk, akik – bár az élet egyes területein akadályokkal néznek szembe – lelkükben ugyanannyira egészek, mint ép embertársaik. Vagy egészebbek. Ép lélek című sorozatunkban a Hargita Megyei Mozgássérültek Egyesületének néhány tagját mutatjuk be, olyan személyeket, akik sérültségükkel együtt fogadták el magukat és valósították meg az álmaikat. A sorozatot az egyesület Korlátlan sikertörténetek című videója inspirálta.

Kósa Zsuzsika 5 hónapra született, világra jöttekor életben maradása is kérdéses volt. Makacssága azonban már csecsemőkorában megmutatkozott, hiszen a koraszülöttség és oxigénhiány ellenére is szépen fejlődött – bár sejteni lehetett, hogy a születését meghatározó körülmények későbbi életére is kihatnak. Diagnózisa szerint Little-kórban szenved, csípőficam és nehézkes járás a „csomagja”. Noha akadályozottsággal él, nem szereti, ha diagnózisként tekintenek rá, ezért kerüli a címkézéseket: átlagos embernek látja magát. „Nekem van a világon a legátlagosabb életem, és ez a legszebb benne: nem teszek nagy dolgokat, egyszerűen élek, szeretgetem a kislányomat, szeretget a férjem, szeretgetem a férjem” – részletezte.

Az átlagos élet viszont nem fenékig tejfel, hiszen Zsuzsikának a legtöbb, ép ember számára magától értetődő dolgot meg kell tanulnia: már gyermekkorában nehezebben sajátította el a mozgás formáit, később tanult meg járni, máshogyan fog, bal kézzel ír, édesanyaként pedig egyre több akadályba botlik. Például külön forgatókönyve van arra, hogy miként feküdjék csecsemője mellé az ágyba, ahogyan arra is, hogy miként emelje fel úgy, hogy az kedves legyen, és a kicsit ne rongybabaként tegye-vegye.

„A néni eszkimó?”

Ottlétünk folyamán nagyokat nevetgéltünk Zsuzsikával, akinek egyszerre bájos és öniróniával teletűzdelt a világlátása. Olyan tapasztalatait is megosztotta, amelyek egy ép ember számára meghökkentőek, akadályozottsággal élőként viszont megtanulta mosolyogva fogadni a hasonló megnyilvánulásokat: volt rá példa, hogy korareggel a munkahelyére igyekezett, amikor is arra lett figyelmes, hogy a háta mögött egy kislány azt kérdezi, „anyu, a néni eszkimó?”. Az édesanyja válasza erre az volt, hogy „a néni mozgássérült, de miért kérdezed?”, mire a kicsi a legnagyobb lelki nyugalommal konstatálta, „azért, mert úgy jár, mint a pingvinek”. Elmondása szerint nagy nevetésben tört ki, ahogyan akkor is, amikor az átjárónál egy kisfiú szakadatlanul cibálta a nadrágját, közben azt kiabálta, hogy „néni, néni, menj el asztaloshoz”. Megkérdezte a gyermeket, hogy miért menjen asztaloshoz, mire azt a választ kapta, hogy „azért, mert a mi asztalunk is így billegett, apa elvitte asztaloshoz, és azóta nem billeg”.

Úgy véli, sokat segíthet, ha a fogyatékkal élők megtanulnak nevetni a hasonló helyzeteken, mert a túlzott komolyság gátat szab az emberi kapcsolatoknak, a humor viszont szeretetet. „Az utca emberének tudnia kell a sérültekről, a sérülteknek pedig az utca emberéről, de az is fontos, hogy a fogyatékkal élők is utca emberei lehessenek” – magyarázta meggyőződését, amely abban gyökerezik, hogy az épek reakciói elfogadhatók addig, amíg nem rossz szándék, hanem a felvilágosulatlanság jellemzi őket. Nem ördögtől való, ha megbámulják az utcán azt, aki különbözik, mert szokatlan, rajta marad a szem, „de, ha a tekintetük találkozik, köszönjenek, mosolyogjanak rá”, és ha azt mondják egy akadályozottsággal élőre, hogy fogyatékos, sérült, mindig tegyék mellé, hogy ember.

Kósa Zsuzsi biztos benne, hogy az ép emberek téblábolása, zavara és helytelen viszonyulása abból származik, hogy nincs tudásuk és tapasztalatuk a sérült emberekkel való együttélésről. Ugyanakkor az is befolyásolja őket, hogy a fogyatékkal élők látványa saját félelmeiket testesíti meg. „Az első gondolatuk általában az, hogy jaj, szegény; a második pedig rendszerint az, hogy Istenem, köszönöm, hogy én nem vagyok ilyen. Érthető az ijedtség, mert a sérültség nem természetes dolog. Létező, ezért kezdenünk kell vele valamit, mert nem nézhetünk át rajta, de nem az átlagos élet velejárója”.

Úgy véli, a közösség sérültekhez való viszonyulását nagyban befolyásolja a szülők és pedagógusok példája. Esetében a felnőttek megnyilvánulásait türelem és elfogadás jellemezte. Volt rá példa, hogy elsős gyermekként a másik osztály megpróbálta lekezelni őt, mire a tanítójuk egész szüneten át térdepeltette őket. Bár ma már nem támogatja az ennyire határozott fellépést, gyermekként szüksége volt arra, hogy azt érezze, nem volt jogos a többiek tette, ezért megkapták érte a büntetésüket.

„Ha sérült vagy, nem tudsz bántások nélkül végigmenni az életeden”

Nagy előrelépésként tekint arra, hogy egykori osztálytársai elfogadóbbak és nyitottabbak lettek az akadályozottsággal élőkkel szemben, hiszen megtanulták, hogyan kell bánniuk egy fogyatékkal élő személlyel. A legkedvesebb gyermekkori emléke az, hogy az osztálytársai megtanították jégen csúszni: találékonynak kellett lenniük mellette, ezért két fiú a karjaitól húzta, egy harmadik pedig lökte, hogy ő is megtapasztalhassa a téli játékok örömét. Ezért is vallja, hogy az integrált oktatás sok esetben célravezetőbb, mint a szegregáció, bár a fogyatékkal élők személyisége és tűrőképessége is befolyásolja, hogy mennyi nehézséget bírnak elviselni.

„Semmivel sem különbözünk másoktól, nekünk is megvannak a kihívásaink, amelyekre ugyanúgy reagálunk, mint bárki más. Ugyanúgy reagálunk a szeretetlenségre, ugyanúgy a szeretetre” – tette hozzá, hangsúlyozva, hogy sok sérültnek egész nap annyi feladat jut, hogy leviheti a szemetet. Pedig egy egészséges számára is kegyetlen lenne, ha ilyen kevés munkára találnának méltónak, és közben arra ösztökélnék, hogy ne tegyen semmi mást. Be kell vonni, meg kell szólítani az akadályozottsággal élőket, ugyanakkor lehetőséget kell biztosítani számukra, hogy sérült személyeket is ismerhessenek, ahhoz, hogy önmagukat megtanulják.

Az együttélést megkönnyítené, ha a munkaadóknak lenne bátorságuk fogyatékkal élőket is alkalmazni. Noha nehezebb és kockázatosabb egy sérült embert munkáltatni, mert senki nem tudja, mire számítson – a sérültnek nincs munkatapasztalata, a munkaadónak pedig nincs rutinja a fogyatékkal élőkhöz való viszonyulásban –, tapasztalatai szerint „a sérült ember, ha kap egy munkahelyet, azt igyekszik megbecsülni”. Kósa Zsuzsika hálás azért, hogy nem kellett sokat tepernie a munkáért, ugyanis elfogadták a korlátait, és azt emelték magasra benne, ami a legjobb tulajdonsága volt. Így vált a Hargita Megyei Mozgássérültek Szervezetének munkatársává, a Caritas önkéntesévé, a csíksomlyói Jakab Antal Ház recepciósává.

„Az az ember boldog, akinek örülnek”

Az önelfogadás hosszú folyamat, és függ attól, hogy miként viszonyul az akadályozottsággal élőkhöz a környezet: vannak, akik letorkollják őket, és előfordul az is, hogy elvégeznek helyettük mindent. A családja, mint minden sérült esetében, nagyon szerette és nagyon óvta. Megtettek érte mindent, ami az eszköztárukban volt, pedig egyszerű falusi családba született. Fontosnak tartja, hogy tőle is megköveteltek mindent, amit a testvérétől. Nem furcsállották szülei, hogy sikerült az autósvizsgája vagy egy nagyobb kihívást sikerrel vett, számukra természetes volt, hogy lányuk halad az önmegvalósítással. „Kellett ez a fajta természetesség, nem volt elvárásuk, de magától értetődőnek vettek mindent” – mint mondta, ismerni kell a határokat szülőként, tudni kell, hogy mi az, amit muszáj elvárni a gyermektől, és mi az, amit már túlzás.

„Azoknak, akik sérült gyermeket nevelnek, egyenes az út a mennyországba. Annyi áldozatot hoznak, hogy nem kell sokat álldogálniuk Szent Péter előtt” – Zsuzsika biztos benne, hogy minden szülőnek fájdalom, hogy a gyermeke akadályozottsággal élő, mert nem természetes élethelyzet. Jómaga is később sajátította el a mozgásokat, mint kortársai, de a beszédkészsége idejekorán fellendült, ezért meggyőződése, hogy a szervezet élni akar, így a hiányosságokat másfajta képességekkel kompenzálja. A sérülteknek tudniuk kell, hogy számtalan jó képességgel is felruházták őket, mivel az életben sok hátránnyal kell szembenézniük, fontos, hogy reálisan tekintsenek magukra. Zsuzsika tapasztalatai azt mutatják, könnyebb az elfogadás, ha az ember találkozik Istennel, mert akkor megbizonyosodik róla, hogy okkal van jelen, neki is helye van a világban, őt is szeretik, és neki is szeretnie kell.

„A jó Isten nélkül nem lehet harmonikusan benne maradni egy olyan élethelyzetben, mint a sérültség” – nehezen értjük meg, hogy minden életnek méltósága van. De ha Isten szemszögéből kezdjük szemlélni a világot, akkor minden érthetővé válik, csak arra kell gondolni, hogy egyszerűen azért teremtette az embert, mert szeret. „Isten előtt a sérültség olyan, mint egy hátizsák, amit leteszel a másik szobában: ő nem azt fogja kérdezni, hogy sérült vagy sem az ember, hanem azt, hogy ránk bízott valamit, megtettük-e vagy sem” – vélekedett Zsuzsika.

Beismerte, volt olyan születésnapja, amikor felháborodottan veszekedett Istennel, azt kérdezte, „nem tudtad eldönteni, hogy éljek-e vagy haljak?”, és sok időnek kellett eltelnie, míg megérette az akaratát. Csíkszentsimonban nevelkedett, abból a szempontból könnyebb volt neki vidéken a boldogulás, hogy mindenki ismerte, nem úgy, mint Csíkszeredában. A falusi közösségek ugyanis felelősséget vállalnak a sérültjeikért: felsegítik a buszra, átadják az ülőhelyet, érdeklődnek hogylétük felől. Sosem csúfolták a faluban, ellenkezőleg, kapott egy plusz figyelmet, amire fiatalként nagy szüksége volt. A zárt település közössége számára nem volt egyszerű az elfogadás, de hozzászoktak, hogy ő másabb, mint az átlag – ezért is támogatja Zsuzsika, hogy az akadályozottsággal élők merjenek kilépni a komfortzónájukból.

Ma már városon él családjával, ahol a szülőfalujában tapasztaltak részben valósulnak meg: vannak, akik nagyon jól ismerik és úgy fogadják el, amilyen; de azokat, akik nem ismerik, teljesen hidegen hagyja a helyzete. „Sosem lehet elvárni az ép emberektől, hogy ezt a helyzetet teljesen megértsék. El kell fogadni, hogy ők ennyire képesek, de ez nem az akadályozottsággal élők tükörképe. A családi helyzettől, a társadalmi helyzettől és a társadalmi viszonyulástól is függ, hogy miként kapcsolódnak a sérültekhez” – részletezte, hozzáfűzve, hogy az akadályozottsággal élők nem csodabogarak, hiszen voltaképpen ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, mint mások, csak nagyobb léptékben.

A sérült ember élete is ugyanannyit ér, mint bárki másé. Butaság azt feltételezni, hogy nem dolgozik annyit, nem olyan okos, nem olyan szép, mert nem ez határozza meg élet értékét. Bár elterjedt, hogy az átlagember, ha értékeiről számol be, első helyen említi a munkahelyét, a családját, a gyermekeit, ezek legtöbbször nem adatnak meg egy sérültnek, attól függetlenül mégis ugyanannyira értékes, mint mások, mert élnek, ajándékba kaptak pár évtizedet, amit kamatoztathatnak.

Tudom, hogy vannak sérült emberek. Sérült ember a szomszédom. Sérült ember a barátom. Sérült ember a társam

A kommunizmus egyik legkegyetlenebb hozadéka az volt, hogy a társadalom tudomást sem vehetett sérültjeiről, az érintett családoknak el kellett rejteniük fogyatékkal élő szeretteiket a világ elől. Az utóbbi évtizedekben változott a közvélekedés, a fogyatékkal élők ismét láthatóvá váltak. Kósa Zsuzsika szerint az elfogadásnak négy lépcsőfoka van: az első, hogy elismerjük a sérült személyek létezését, a második, hogy meggyőződünk róla, akadályozottsággal élő a szomszédunk, és ez nem jelent számunkra problémát. A harmadik az, hogy sérült embert fogadunk barátunkká, a negyedik pedig az, hogy nem riadunk vissza attól sem, hogy a társunk legyen.

Ennek alapján Zsuzsika férje, Zsombor elfogadásból jelesre vizsgázott. Felesége mindezt úgy írta körül, hogy „társa különlegessége abban rejlik, hogy túllát a sérültségen”, hiszen számára sohasem okozott fejtörést párkapcsolatuk, nem úgy, mint Zsuzsikának, aki meg akarta védeni Zsombort az emberek szörnyülködésétől, gúnyolódásától. Férje azonban nem kért védelmet, eldöntötte, hogy társa mellett kitart, mert nem a sérültség az első tulajdonsága, még akkor sem, ha az a legszembetűnőbb.

Szerelmük hét éve tart, azonban nem mindenki fogadta kapcsolatukat kitörő örömmel, voltak, akik döntésük miatt félreálltak mellőlük. Zsuzsika szeretettel tekint azokra a személyekre is, akiknek nem erősségük az elfogadás, mert a székely családokban a „fehérnépeknek” keménynek kell lenniük, természetes, hogy meghökkennek egy fogyatékkal élő családanya láttán. A gondolataiban azonban sosem fordult meg, hogy azért, mert fizikailag erőtlenebb, nem nem fog társra lelni. Sőt, olyan társat kapott ajándékba, aki tiszteli és őszintén szereti. Ennek a szerelemnek a gyümölcse Rózi, aki császármetszéssel született, a kívülállók nagy csodálkozására, hiszen a társadalom szemében meghökkentő, „hősi tett” volt, hogy egy akadályozottsággal élő nő gyermeket mert vállalni. Pedig Kósa Zsuzsikának eszébe sem jutott, hogy elrugaszkodik a valóságtól azzal, hogy elfogadja Isten akaratát.

Mint mondta, hatalmas öröm volt számukra, hogy Isten méltónak találta, és a gyenge testét ekkora ajándékkal halmozta el, majd kilenc hónapon keresztül jelen volt, és biztosította, hogy gördülékenyen alakuljon várandóssága. Zsuzsikának ugyanis élete legkönnyebb és legboldogabb időszaka volt a gyermekvárás: pedig a cipőhúzási ideje kitolódott félórára, lassabban járt, mint általában, mégis egész lénye repesett az örömtől, hogy úton van szerelmük gyümölcse. Bonyolult esetnek számított, a terhesség és szülés ideje alatt is extra figyelmet szenteltek rá orvosai, mert ritka a mozgássérült édesanya a szülészeten. Felidézte, a nőgyógyásza minden kockázatra figyelmeztette, aminek következtében az első konzultációt követően félelmekkel teli távozott a rendelőjéből: „elmentem a templomba, és megkértem Istent, hogy ezentúl csak azt mondják el nekem, amit feltétlenül tudnom kell, a többit pedig rábízom, bennem csak az örömöt tartsa meg”.

Ezt követően csakis pozitív megállapításokat hallott, még akkor is, amikor már harmadszorra ösztökélték őket a genetikai teszt elvégzésére, hogy a szakemberek kizárhassák a little kór és egyéb betegségek öröklődését, fennállását. A kedves ajánlat ellenére Zsombor végig kitartott amellett, hogy nem akarja tudni, akadályozottsággal élőként jön-e világra a kicsi, mert legyen ép vagy sérült, akkor is az gyermekük, és az ő családjukban mindenkinek helye van.

Amikor Rózi világra jött, rengeteg új „leckét” kellett megtanulniuk: születésekor a kórházi kiságyból édesanyja alig bírta kiemelni, mert az ágykeret magas volt, Zsuzsika hasán a császármetszés hege éktelenkedett, és mozgássérültként a hajladozás sem erőssége úgy, hogy egyensúlyát annyira jól tarthassa, hogy közben egy baba is biztonságosan csünghessen a karján. De ezt is kitanulmányozta, ahogyan azt, hogy a harmadik emeletről hogyan mássza meg a lépcsőket naponta többször, hogy kislányával sétálhasson a friss levegőn, vagy hogyan feküdjék be vele az ágyba anélkül, hogy a kicsi nyugalmát megzavarná. Hiszi, hogy a jó Isten úgy adja a gyermekeket, hogy alkalmazkodnak szüleikhez, ezt bizonyítja, hogy az első séták alkalmával a lépcsőfordulón kérlelte kislányát, bírjon ki még egy kicsit, mert hátra van még két forduló, és a baba türelmesen várt, míg leértek; vagy az, hogy amikor édesapja altatja, néha billeg egyet, mert Rózi megnyugszik, ha érzékeli édesanyja jellegzetes mozgását.

Arról mi is megbizonyosodtunk, hogy a család szemefénye türelmes és nyugodt baba, ugyanis ottlétünk folyamán nézelődött, kíváncsiskodott, de nem sírt, nem volt zaklatott. Zsuzsika beismerte, eleinte nagyon nehéz volt az önbizalmát fenntartania, sokat kételkedett magában, azt hitte, Rózi számára kellemetlenek a megnyilvánulásai, ezért gyakran megfordult a fejében, hogy rossz anya. Azonban a megterhelő időszakban is érezte Isten és az emberek szeretetét, mert előfordult, hogy egy átsírt éjszaka után a szomszédjuk egy tál almástésztával kopogtatott be, és néhány erősítő szó után arra kérte, falatozzék, hogy ne veszítse el az erejét, illetve az is gyakori volt, hogy a mozgássérültek egyesületének tagjai felváltva látogatták, hogy bátorítsák. Nehezére esett karjaiban vinni gyermekét, mert kibillent az egyensúlya, de bármilyen „nyakatekert megoldással” is élt, Zsombor minduntalan csodálta és dicsérte őt – férje hozzáállásának köszönheti, hogy ma már biztos benne, jó szülője gyermekének, a kicsi Rózi pedig ahogy nő, úgy fogja megfelelően menedzselni a helyzetét, mert érzi, hogy édesanyja mindent megtesz érte.