A sors fintorát már születésekor megismerte: egészséges gyermekként jött világra, a kórházból mégis „beskatulyázva” távozott. Agyvérzés, Little-kór, várható mozgássérültség lett a diagnózisa, amit emberi figyelmetlenség eredményezett. Az anya leejtette csecsemőjét, amelynek következtében a sérülékeny szervezet komoly károsodást szenvedett. András Ervin gyermekkorát műtétek sorozata határozta meg, fájdalmas folyamaton ment keresztül, míg sikerült segítség nélkül járnia. Állapota miatt mégsem kesergett soha, az viszont mélyen megsebezte, hogy a kezdeti eseményeket követően édesanyja lemondott róla. Elmondása szerint a „rendszer” nevelte emberré, állami gondozásban, sérült gyermekek és elhivatott pedagógusok közösségében fejlődött, ez csillapította szomorúságát és tette megállíthatatlanná, hiszen bár nehézkesen jár-kel, ez sem tartja vissza attól, hogy időseken és rászorulókon segítsen.

A 29 éves András Ervin Székelyudvarhelyen született, majd Hargita megye különféle településein nevelkedett: Székelykeresztúr, Oklánd és Csíkszereda is otthont biztosított számára, ugyanis születésétől kezdve állami gondozásban élt. Egészen 2009-ig volt az oklándi elhelyező központ neveltje, ezt követték csíkszeredai tanulmányai, faipari munkásképzést végzett. Máig hálás azért, hogy az iskola befejezését követően lehetősége adódott még két évig az otthonban maradnia, és nem utasították ki onnan, annak ellenére, hogy nagykorúvá érett.

Ép testben ép lélek – mondogatjuk egymásnak anélkül, hogy belegondolnánk, valóban csak akkor ép a lélek, ha a test működése kifogástalan? Ezernyi mozgáskorlátozott és különféle sérültséggel élő személy létezik körülöttünk, akik – bár az élet egyes területein akadályokkal néznek szembe – lelkükben ugyanannyira egészek, mint ép embertársaik. Vagy egészebbek. Ép lélek című sorozatunkban a Hargita Megyei Mozgássérültek Egyesületének néhány tagját mutatjuk be, olyan személyeket, akik sérültségükkel együtt fogadták el magukat és valósították meg az álmaikat. A sorozatot az egyesület Korlátlan sikertörténetek című videója inspirálta.

„Az volt a feladatom, hogy talpra álljak” – mint mondta, ennek köszönhetően sikerült maradéktalanul beilleszkednie a társadalomba: 2015 nyarán Magyarországra utazott, ahol önkéntes programban vett részt, és egyre inkább elmélyült a segítségnyújtásban, amit később itthon is kamatoztatott. Miután hazaköltözött, készruhagyárban szabóként, a Csíki Hírlapnál lapkihordóként tevékenykedett, és minduntalan azt kereste, hogy hol van szükség még egy emberre, egy ötletre vagy egy cipekedő kézre.

„Ez felelőtlenség következménye volt”

Állapotát tekintve Little-kórban szenved, ami egy baleset következtében, születése után alakult ki: noha tisztázatlanok a körülmények, az szinte bizonyos, hogy édesanyja ejtette el, aminek következtében agyvérzés érte. Ez a mozgásfejlődésére volt hatással: számos műtéti beavatkozás tette lehetővé, hogy járni tudjon. „Nem akarom bántani, de ez felelőtlenség következménye volt. Az állapotom ennél sokkal súlyosabbnak bizonyult, az Achilles-ínak megnyújtása tett képessé a járásra” – magyarázta András Ervin, majd hozzátette, édesanyja valószínűleg nem tudta, hogy mi érte az esés következtében, vélhetően nem emiatt mondott le legkisebb gyermekéről.

A gyermekotthon, később, míg iskolába járt, a bentlakás biztosította számára az ingyenes mozgáskorrekciós foglalkozásokat, gyógytornát, különféle kezeléseket. Elmondása szerint „mindannyiukban volt valami hiba”, ezért az otthonban nem érte kirekesztés: „voltak, akiknek a mozgásuk, másoknak a gondolkodásuk különbözött, sokfélék voltunk, és ez így volt szép”. Gyermekkorában csak segítséggel tudott közlekedni, napjainkban viszont már egyedül is képes járni – hisz benne, hogy a haladása nem csupán az orvosi beavatkozás eredménye, hanem azé is, hogy az otthonban abban a szellemiségben nevelték őket, hogy övék a világ. Sosem éreztették velük, hogy azért, mert fogyatékkal élők, kevesebbek, hátrányosabb helyzetűek lennének társaiknál.

Felidézte, volt időszak, amikor bántotta a kívülállók értetlenkedése, és az, hogy megbámulják az utcán, rákérdeznek, hogy mi érte – fel kellett nőnie a „tüskementes válaszadáshoz”, meg kellett érnie arra, hogy megértse, az ép személyek meghökkentsége abból ered, hogy ritkán találkoznak és beszélgetnek sérült emberrel. Lassacskán rájött, hogy a tétovázás is egyfajta közeledés.

„Ha nincs a rendszer, én ma talán pásztor lennék. Vagy úgy élnék, hogy senki rám sem hederít”

Édesanyjával és rokonságával kamaszkorában találkozott először. A „véletlen” műve, hogy évtizedes hallgatás után egymásra találtak, édesapja kiléte azonban máig tisztázatlan előtte. Lövétei származású pedagógusa kutatta fel a családot. „Édesanyámmal 2006-ban találkoztam először. Nyáron, emlékeszem, mert mi a társaimmal táborban voltunk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy szénásszekér kanyarodik a táborhelyünkhöz – mint később kiderült –, rajta a rokonaimmal. A takarás elvégeztével jöttek meglátogatni.” – idézte fel András Ervin élete meghatározó eseményét, kiemelve, hogy sírtak-nevettek rokonaival, amikor életükben először egymás szemébe néztek.

Beismerte, akkor egyszer tartózkodott „otthon” huzamosabb ideig, később nem azért nem töltött ott napokat, mert nem feleltek meg a körülmények, hanem azért, mert akkor már számára a népes gyermeksereg jelentette az otthont, nem bírt volna hetekig egy sarokban csendben éldegélni, miközben azt sem tudja, kik veszik körül. Viszont a találkozást követően többször is hazalátogatott, főként ünnepek idején.

Gyermekkorában dühös volt, azért, mert anyja lemondott róla, de csakhamar megértette, hogy esetenként nem a vérszerinti rokonok jelentik a biztonságot, hiszen boldog volt, úgy érezte nincs egyedül, és az állami gondozás ellenére is családban nevelkedik. Ott volt körülötte egy százfős gyermekközösség kiemelkedő nevelőkkel és pedagógusokkal: „talán így nekem is jobb volt, mintha maradtam volna. Bekerültem a rendszerbe, így iskolába járhattam, neveltek, ruháztattak, taníttattak, és ember lett belőlem. Ahogy telt az idő, beletörődtem, hogy nekem ez járt, és lassacskán megbarátkoztam a gondolattal. Ha nem mondott volna le rólam édesanyám, ma akár pásztor lehetnék, vagy úgy élnék, hogy senki rám sem hederít” – taglalta, majd hozzátette, az állapota miatt sohasem elégedetlenkedett, nem bántotta, hogy sérültként kell élnie, de az sokáig nyomasztotta, hogy anya nélkül kellett felnőnie.

Elmondása szerint kamaszkora óta nem foglalkoztatják a „mi lett volna, ha?” és a „mi lenne, ha?” kérdések, ugyanis, ha nehézségeken ment keresztül, mindig azzal ösztönözte magát, hogy „ha eddig sikerült helytállnia saját erejéből, ezután is képes lesz magára támaszkodni”. András Ervin a találkozásunk alkalmával szeretettel és elfogadással beszélt a történtekről, mint mondta, nincs már benne harag az anyai döntés miatt, mi több, érteni véli annak okát. A nő egyedül nevelte két nagyobb gyermekét, és a legkisebb érkezésével úgy tűnt, nem lesz lehetősége fenntartania családját. „Noha hátrahagyta a legtörékenyebbet, ezzel talán mindenkinek jót tett”.

Ervinnek például – bár az állami gondozásban nevelkedő gyermekeket magányosnak és elveszettnek látják –, nem kellett egyedül helytállnia az életben, mindig volt mellette valaki, aki tanította, nevelte, ennek köszönheti, hogy a rendszerből való távozása után rövid időn belül sikerült „áttörnie”, és bizonyítania rátermettségét abban a zord valóságban is, ahol már nem vették körül nevelők és szobatársak, ha segítségre szorult. „Tudtam úgy élni, ahogy vagyok, és az lenni, aki vagyok, bár sérült voltam és „árva”, nem süllyedtem el”. Mindez máig meghatározza, hiszen önerőből és egyedül él egy csíkszeredai albérletben, a napjai nagyrészét pedig nála nehezebb sorsúakra áldozza.

„Nehezen járok, de ez sem tart vissza attól, hogy segítsek”

A Hargita Megyei Mozgássérültek Szervezetének, a Jó Arcok Egyesületének és a Máltai Szeretetszolgálatnak is önkéntese, szabadidejében fényképez, naptárakat készít, túrázni jár, és igyekszik a „korlátait feszegetve” élni: mozgássérültként lovagolt és siklóernyőzött is már. A segítségnyújtás azért foglalkoztatja, mert a gyermekotthonban jómaga is sok odafordulást kapott: „én abban az időszakban kerültem állami gondozásba, amikor jól bántak az elhagyatottakkal, lesték a kívánságaikat, és mindent megtettek értük, amire lehetőségük volt. Arra neveltek, hogy amikor majd tehetem, próbáljak hasonlóan élni, mert a segítségnyújtás mindig visszahat, nem csak annak jó, aki kapja, hanem azt is feltölti, aki az idejét és erejét adja”.

Fogyatékkal élőként tehát ép, de hátrányos helyzetű embereket támogat: bevásárol az időseknek; idejét ajándékozza a magányos betegeknek, beszélgetőtársa különféle néniknek és bácsiknak a városban; cipekedik, gyertyát önt, karácsonyi programokat szervez, és mindenhol jelen van, ahol szükség van rá. Az idősek örülnek neki, sosem tapasztalta, hogy távolságtartóbbak lennének vele sérültsége miatt. Úgy érzi, teljesértékű életet él, nem hátráltatja állapota semmiben.

Mint megtudtuk, András Ervin legnagyobb büszkesége az, hogy sikerült talpon maradnia, miután nagykorúvá vált. Az állami gondozási rendszer elhagyása után sok ép fiatal próbálkozása fullad kudarcba, és a fizikai korlátok a feltörekvésben plusz hátráltató tényezők, ő mégsem adta fel. Arra a kérdésünkre, hogy mit üzen sorstársainak, határozottan válaszolta, mindig is bátran vállalta korlátait, mert biztos benne, hogy „ha ki-ki megmutatja magát a világnak, a világ is elhiszi, hogy a fogyatékkal élők nagy dolgokra képesek”.