Mi sem bizonyítja hitelesebben, hogy egy közösség a megmaradásért, az örökség továbbadásáért küzd, mint az, hogy másfél évtized alatt megsokszorozza tagjai számát, és egy egész vidéket, megyét tesz a népi kultúra szerelmesévé, gyakorlójává. A Bekecs Néptáncegyüttes, amelynek gyökerei a ’60-as évekig nyúlnak vissza, 16 év alatt 600 tagúvá növekedett és nem csupán a tánccsoport folytonosságát teremtette meg, hanem a nyárádmentiek szemléletét is alakította. Benő Barna-Zsolttal, az együttes vezetőjével beszélgettünk, interjúnk apropóját a Bekecs Néptáncszínházra váró újabb állomás adta: a sokak által ismert, professzionális módon játszó néptáncosok alkotta Bekecs az intézményesülés kapujában áll.

– A Bekecs Néptáncegyüttes a Nyárádmente büszkesége, mi, akik a vidéken születtünk, a Bekecs-hegy és a néptáncegyüttes bűvöletében nevelkedtünk. Nagy felelősség lehetett ez önökre nézve, hiszen lassan két évtizede formálják nem csupán a közösséget, hanem a közösség hírnevét is. Hogyan, milyen alapokkal indultak?

– Nyárádmentén a néptánc kultúrája már a kommunizmus idején jelen volt, az ’50-es, ’60-as években Nyárádszeredában is működtek szövetkezeti egyesületek, a nyárádmenti településekre táncmesterek jártak tanítani. Ugyanakkor a ’90-es években Nyárádszereda volt például az a helyszín, ahol az első Gyöngykoszorú Tánctalálkozót rendezték.

Szabó Éva tanítónő, néprajzgyűjtő, az EMKE megyei szervezetének alapítója, aki megszervezte az említett néptánctalálkozót, a rendszerváltás után kezdett el néptáncot oktatni a közösségben. Tevékenységének hála elsőként alakult meg a megyében a nyárádszeredai néptánccsoport, akkor még műkedvelő együttesként. Helyi és környékbeli lelkes fiatalok alkották, akik a Bekecs Néptáncegyüttes nevet választották maguknak. A kezdeti lelkesedés lassacskán elhalványult, így 2003-ban megszűnt a csoport.

A Maros Művészegyüttes fiatal marosvásárhelyi táncosa voltam, amikor 2007-ben Ferencz Csaba tanár, a Bocskai Dalkar vezetője felkért, hogy Szabó Erika kolléganőmmel alakítsuk újra a néptánccsoportot Nyárádszeredában. Így kerültem a Nyárádmentére, addig szinte nem is ismertem a vidéket. Megalakulásunkkor felvettük a Bekecs Néptáncegyüttes nevet – egyrészt az elődök iránti tiszteletből, másrészt azért, mert a közösség ismerte az együttes tevékenységét, és ennélfogva bízott is benne. Az egykori táncosok is beleegyeztek ebbe, úgy hitték, nincs is jobb módja a hagyományok folytatásának.

Amikor már működni látszott mindaz, amire vállalkoztunk, 2009-től elkezdtük az utánpótlásegyüttesek nevelését is. Büszkeséggel tölt el, hogy jelenleg Nyárádszeredában egy hatgenerációs tánccsoport működik, amelynek több tagja hivatásos táncos. Több mint 200 fiatallal és gyermekkel foglalkozunk csak a városban, illetve több mint 20 néptáncegyüttest működtetünk az önkormányzatokkal közösen a Nyárádmentén. A Bekecs nagy családja tehát több mint 600 tagot számlál.

Öröm számunkra, hogy a Bekecs táncosai vagy nálunk nevelkedtek kiskoruk óta – van, aki első osztályos korától köztünk van és idén fog érettségizni; még nem is alkalmaztuk táncosként, de már 12 év régiséggel rendelkezik –, vagy más együttesektől jöttek át hozzánk, esetleg külföldről érkeztek közénk. A nagy többségnek nincs szakirányú végzettsége, mégis professzionálisan táncol.

– Tehát a néptánc iránti szenvedélyükkel egy egész megyerészre hatottak. Sőt, talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy Maros megyére és Székelyföld egészére is. Ha hatszáz tagot számlál a Bekecs égisze alatt működő többféle együttes, az arról tanúskodik, hogy nem csupán tanítottak, hanem neveltek is. Mi volt a kezdeti célkitűzésük?

– Küldetésünknek tartottuk, hogy a helyi, főként erdélyi táncokat és népszokásokat bemutassuk, ugyanakkor más tájegységek táncaira és szokásaira is hangsúlyt fektessünk. Nem csupán a megismertetés volt a cél, hanem az átörökítés is: mi tanítani, átadni akartuk és akarjuk azt a tudást, amit az elődeinktől kaptunk, és nagyszerű, hogy erre nyitott a közösség.

A társulat évente nagyjából kilencven előadást tart Erdélyben és Magyarországon, olyan magyarlakta városokban és falvakban is, ahova más kulturális intézmények nem vállalnak kiszállást. Mindezt azért, mert feladatunknak érezzük a magyarság szolgálatát, a népművészet széleskörű hirdetését és a hagyományőrzést. Az utánpótlás képzésen túl, rendszeres szórványprogramokat indítunk, nagy nemzeti turnékat szervezünk szerte a Kárpát-medencében.

– Az utánpótlásneveléssel nemcsak a tánccsoport folytonosságát alapozzák meg, hanem a helybeliek perspektíváját is formálják. Tudatos vállalás ez?

– Kezdetben mikházi nyári tánctáborokban gyakoroltunk, itt képeztük az együttes tagjait. 2009-ben döntöttünk úgy, hogy elindítjuk a Kis Bekecs utánpótlás együttesünket is, illetve 2012-ben a különböző életkorú gyerekeknek és fiataloknak szánt táncoktatást kiterjesztettük a Nyárádmentére. Ebben segítségünkre voltak a helyi önkormányzatok, felkarolták a néptáncoktatási programunkat, így a Bekecs tagjainak irányításával újraindultak a nyárádmenti települések műkedvelő csoportjai, amelyek közül több ma is működik.

Természetesen nem az volt a fő cél, hogy a Bekecs Néptáncegyüttes számára utánpótlást neveljünk. A fő mozgatórugónak inkább azt tekintettük, hogy a közösség szomjazik az ilyesfajta tevékenységekre. Hogy könnyebben haladhassunk, kidolgoztunk egy tantervet, ennek mentén oktattuk a néptáncot – az eredménye az lett, hogy két-három községből összevontuk a kitartóbb és nagyobb elemi osztályosokat, és a Kis-Bekecs mellé, amelyet meghagytunk nyárádszeredai kötődésűnek, létrehoztuk az Aranyos Tánccsoportot a Felső-Nyárád mentén, illetve a Kalangyát az Alsó-Nyárád mentén.

Ez a széleskörű oktatási rendszer mondhatni magától alakult. Biztos vagyok benne, hogy azért is, mert a táncpedagógusoknak képesek voltunk munkahelyet biztosítani. Nagyszerű a folytonos fejlődés, amin a Bekecs végigmenetelt: 2007-ben még csak műkedvelők voltunk, 2014-től már fizetségért dolgozhattak a táncpedagógusaink, ezt követően a marosvásárhelyi Spektrum Színházhoz szerződtünk, majd, amikor kinőttük a kereteket, megpróbáltunk a saját lábunkra állni.

– Látva ezt a nagyfokú fejlődést, biztos vagyok benne, hogy a jövőre nézve is vár önökre megújulás. Mi a következő állomás?

– Az önkormányzati intézményesítés. Hogy jobban és rendszerezettebben tudjunk dolgozni, mert nem azon kell aggodalmaskodnunk, hogy kerül-e kenyér az asztalra. Ez tulajdonképpen biztonságot jelentene számunkra. Reméljük, hogy nemsokára Bekecs Táncszínházként emlegetnek bennünket, és állami fenntartású városi kulturális intézmény leszünk.

Jelenleg is húsz fizetéses alkalmazottat foglalkoztatunk, de ez főként annak köszönhető, hogy turnézó társulatként éltünk – a pályázati támogatásokat ugyanis ki kellett egészíteni az előadásokból származó jövedelemmel, így tíz éve évente legalább 90-100 előadást tartottunk, amelyekhez minden eszközt magunk szállítottunk saját mikrobusszal, járművekkel, a hang- és fénytechnikától a díszletekig. Nem beszélve arról, hogy a táncosok eleinte táncszeretetből dolgoztak, kellett néhány év, míg sikerült némi juttatást biztosítani számukra.

2016-ban látogattunk el a Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságához, a terveink bemutatását követően olyannyira elismerték a tevékenységünket, hogy rendszeresen kezdtek támogatni bennünket. Mivel kiemelt nemzeti jelentőségű intézmény vagyunk, évente volt egy fix költségvetési keretünk, amit megpróbáltunk legjobb tudásunk szerint beosztani. Ugyan ez sem volt elegendő a teljes évi költségvetésünkre, a fellépéseinkkel és pályázatokkal sikerült pótolni, tudtunk tervezni ezekkel az összegekkel.

Ám a koronavírus járvánnyal felborult az egész rendszer, magunkra maradtunk. A romániai pályázati lehetőségek pedig messze nem elegendőek ahhoz, hogy egy 25 fős intézményt eltarthassunk azokból. A költségeink 40 százalékát eddig is mi termeltük ki saját bevételből, ami hatalmas teljesítmény, hiszen a közintézmények általában 10 százalékát termelik ki az összköltségvetésüknek.

Tehát a célunk az, hogy közintézménnyé alakuljunk át – ez nyújtaná azt az anyagi biztonságot és azt a kiszámíthatóságot, amely lehetővé teszi, hogy a társulat évadokban gondolkodhasson és produkciókat tervezhessen. Ha a létünk bizonytalan, miként tervezhetünk előadást, milyen lelkülettel játszhatunk produkciókban?

Évente két bemutatót tartunk, egy új előadás elkészítése körülbelül 3 hónapot vesz igénybe. Közben nagyon sokat turnézunk és játszunk. A nyári időszakban sok a szabadtéri előadás, de tavasszal és ősszel sem szünetel a tevékenységünk, olyankor beltéren adunk elő. Ennek fényében kijelenthetjük, hogy a magánéletünk időtartama visszaszorul. Ha a tevékenységünket munkaórákra bontjuk, többet dolgozunk napi nyolc óránál, és az utazások még többet vesznek el. A hagyományok tisztelete mégsem kérdés számunkra, mi ebben létezünk, és a továbbiakban is ebben akarunk érvényesülni.

– A többségük nem tanulta intézményes keretek között a táncot és a színpadi játékot, mégis professzionális módon nyilvánulnak meg az előadásaik folyamán. A műsorpolitikájukat milyen elvek mentén alakítják?

– A műsorpolitikánk már lassan tíz éve nem változott, mert nagyon jól meghatározott irányelvek mentén próbálunk műsorokat gyártani gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Mindennek az alapja a néptánc, de legalább annyi táncszínházi előadást tartunk évente, mint amennyi néptáncelőadást.

2007 óta az együttesünknek több mint tizenöt nagyműsora született, emellett a tánckar közreműködött színházi társulatok előadásaiban is, ahol a hagyományos néptánc és a modern, vagy kortárs táncstílusok is megjelentek. A színházi együttműködések után 2017-ben arra vállalkoztunk, hogy Néptáncszínházként működünk tovább. Ennek eredményeképpen 2019-ben legifjabb társulatként tagjai lettünk az Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek Találkozójának.

– Apropó, elért eredmények! Az is a táncegyüttes nagy megvalósításainak számlájára írható, hogy 2014-ben a Fölszállott a páva műsor egyik különdíjasa lett.

– Valóban, a Bekecs felnőtt tagozata az egyetlen csapat Erdélyből, aki továbbjutott a 2014-es Fölszállott a Páva tehetségkutató verseny élő adásába, sőt, döntősként átvehette A legjobb határon túli előadó különdíjat.

De arra is büszkék vagyunk, hogy ígéreteinkhez híven mindent megteszünk annak érdekében, hogy minél több szórványtelepülésre eljussunk. Erre szakosodtunk: olyan településeken vagyunk képesek színpadot építeni, ahol nem feltétlenül van elegendő fizikai tér egy színházhoz, mi mégis színházi körülményeket teremtünk, a technikai stáb segítségével, illetve a tehergépkocsis túrázásokkal együtt, mert Nyárádszereda – lévén, hogy kis település – 5-6 előadást bír meg évente a részünkről. Így a többi 90 előadásunkat más vidékeken mutatjuk be: legalább húszat Magyarországon vagy külföldön, huszonöt-harmincötöt Maros megyében, a többit meg megyén kívül az ország különböző szegleteiben.

A csapat 2011-től különböző táncszínházi előadásokon vesz részt. A tapasztalat útján és a kemény munka eredményeképpen sikerült a színpadi játékot is igényessé tenni, pedig nem vagyunk mi szakképzett színészek. Még iskolát végzett táncosokat is nehéz találni, akik jó színészek lennének, a Bekecs viszont egyedi ebből a szempontból, mert végzettség nélküli kiváló színészeket és táncosokat számlál.

– Miért tartották fontosnak a szórványtelepülések felkarolását?

– Mi a megmaradásért táncolunk, és erre buzdítjuk a közönségünket is. A népi kultúra értékeket hordoz, irányt mutat, legyen szó házasságkötésről, gyermekvállalásról, gyermeknevelésről. A szokásaink megtartanak. A tánc pedig közösséget épít. Fontos, mert a közösségi események megcsappantak, napjainkban a barátkozásnak nincs már meg a régi jelentősége, az együvé tartozás érzése ködössé vált.

Úgy gondoljuk, hogy a néptánc fontos a közösségi élet felpezsdítésében, és hála Istennek nemcsak mi gondoljuk így, hanem a szülők és az önkormányzatok is. Annak idején, amikor a Fölszállott a páva című műsorban részt vettünk, egyik mozgatórugónk az volt, hogy fő műsoridőben az emberek népi kultúrával találkozhatnak.

A szórványközösség felkarolásában főként az erősített meg, hogy egy turnénk folyamán bukovinai székelyekkel találkozhattunk, akik kendőzetlenül osztották meg velünk szívszorító sorsukat. Ebből merítkezve állítottuk össze a Keresztúton című előadást azzal a szándékkal, hogy a produkciót harminc olyan településen mutatjuk be a Kárpát-medencében, ahol bukovinai székelyek vagy azok leszármazottai élnek. Eljutottunk Bákó, Hunyad, Arad és Temes megyébe, jártunk Délvidéken, Vajdaságon, illetve Magyarországon Tolna és Baranya megyében. Egyházaink, az RMDSZ és más civil szervezetek meghívására jutottunk el Fehér, Beszterce, Brassó, Szeben megyébe, vagy Hargita megyében olyan településekre, ahol kevesebb mint 50 százalék a magyar lakosok aránya, úgymint Balánbánya, Maroshévíz, Borszék, Vasláb, Tölgyes, Salamás vagy Maroshévíz.

– Az intézményesülés kapujában milyen lelkülettel tekintenek vissza az elmúlt 16 évre?

– A Bekecs ez idő alatt baráti társasággá, családdá nőtt. Erre vagyunk a legbüszkébbek. Tucatnyi Bekecs-gyerek van már, sokan az együttes körében találtak szerelemre, házastársra.

Emellett szakmailag az elmúlt öt évben bizonyítottuk, hogy helyünk van a hat erdélyi hivatásos néptáncegyüttes sorában. Az előadások minősége, gyakorisága, nézőink száma igazolja, hogy szenvedélyesen égünk, de nem úgy, mint egy szalmaláng: jó úton haladunk, meg tudunk maradni, tartjuk a színvonalat.

Nem beszélve arról, hogy továbbra is vannak célkitűzéseink, például az, hogy a néptáncot kiemeljük a „múzeumi” keretek közül, és megkeressük azt a formanyelvet, amelyen aktuálissá, befogadhatóbbá tehetjük társadalmunkban. Fontos, hogy a fiatalok ráérezzenek a néptánc alapértékeire, arra, hogy a magyar keresztényi kultúra világszemléletének formálója.

Ezt próbáljuk közvetíteni előadásainkban, őrzői és tovább örökítői vagyunk annak a gazdag örökségnek, amelyet elődjeink ránk hagytak.