Már a járványhelyzet is háborúshoz hasonló körülményeket eredményezett, eltávolította egymástól az embereket, bizalmatlanná, kétkedővé tette a társadalmat. Hiába ömlöttek a médiafogyasztókkal szembe a tájékoztatások, nem tudatosan, a kritikus gondolkodás szűrőjén át olvasták és hallgatták azokat, hanem válogatás nélkül szívtak magukba információt, és gyakran beleestek abba a csapdába, hogy álhírgyártó oldalak cikkeit vélték igaznak, a hiteles sajtóorgánumokat pedig hamisnak bélyegezték. Ez az orosz–ukrán háború kirobbanása óta még inkább kiéleződött: egymásnak feszülnek az ellentétes véleményt képviselő médiafogyasztók, és gyakran az újságírón csattan felháborodásuk. Pedig a híreket hús-vér emberek írják, tájékoztatás céljából, magyarul leginkább ingyenesen elérhető felületeken. Mégis „bértollnoknak”, „firkásznak” és „lakájmédiának” minősítik őket. Benedek István kommunikációs szakembert, a BBTE Kommunikáció és Közkapcsolatok tanszékének oktatóját arról kérdeztük, hogyan különböztethetjük meg az álhíreket és híreket egymástól, miként szűrhetjük meg a rengeteg információt egy információs háború közepette, és miként válhatunk tudatos hírolvasókká.

Az orosz–ukrán háború kirobbanásával két táborra szakadt a társadalom: vannak az Oroszország pártiak és az Ukrajna-támogatók, akik gyakran egymásnak feszülnek a közösségi médiában. Mindkét fél úgy hiszi, igaza van, amit rendszerint cikkekkel támaszt alá. Kinek a felelőssége, hogy egymásnak ellentmondó információk látnak napvilágot?

Itt azért érdemes megjegyeznünk, hogy az elmúlt évek ilyen szempontból igencsak próbára tették a társadalmunkat. Lényegében nagyon hasonló folyamatok zajlottak le a pandémia alatt is, és amikor már azt hittük volna, hogy végre visszatérhetünk a „normális” élethez, akkor itt egy újabb olyan helyzet, amiben a társadalom megosztottsága kiéleződik. A kulcs a kérdést illetően elsősorban a közösségi médiában keresendő, ahol lényegében bárki lehet „újságíró”, ilyenként pedig sokkal nehezebb kontroll alatt tartani azt, hogy milyen információk jutnak el a médiafogyasztókhoz.

Hogyan különböztethetünk meg egy álhírt egy megbízható forrástól?

Az álhírek felismerésének ma már számos technikáját ismerjük, legyen szó akár a címhasználatról, a nyelvi minőség vizsgálatáról, vagy az írásjelek túlzott használatáról, viszont az az igazság, hogy közben az álhírek gyártói is egyre kifinomultabb módszerekkel dolgoznak, gondoljunk csak az úgynevezett deepfake videókra, ahol az ember már annak sem hihet, amit nemcsak, hogy olvas, hanem audiovizuális formában lát is. Általánosan azt lehet mondani, hogy az olyan esetekben, amikor egy cikk elolvasása túlzott érzelmi reakciót vált ki belőlünk, mindig érdemes egy kicsit gyanakodni és óvatosabban kezelni az ott leírt információk hitelességét.

Egyre gyakrabban hallani, hogy az orosz–ukrán háború információs háború. Lassan azt sem lehet tudni, hogy mi valós, és mi kitaláció: élőben követhetünk szörnyűségeket, videóban láthatunk bombázást, öldöklést, másnap pedig arról értesülünk, hogy amit előzőleg láttunk, nem is történt meg. Ha valóban információs háborúról van szó, az mit is takar pontosan?

Ez az információs háború olyan értelemben nem újdonság, hogy értelemszerűen mindkét fél igyekszik a saját álláspontjának megfelelően keretezni az eseményeket, így például Oroszország esetében tudatosan nem is háborúról beszélnek. Ami viszont az eddigi háborúkhoz képest mindenképp újdonság az az, hogy a hivatalos csatornákon érkező, szűrt hírek mellett ezt a háborút szinte percről percre tudjuk követni a közösségi médián keresztül. Ez esetenként hitelesebb képet is adhat arról, hogy éppen mi történik, másrészt viszont egyúttal táptalaja is lehet további álhírek terjedésének. Az információs háborúban tehát központi szerepet kapnak ezek az online platformok, így nem véletlen, hogy a működésüket igyekeznek korlátozni, esetenként teljes mértékben tiltani.

Hogyan szűrhetjük az információkat? Jó megoldás lehet az ellentétes pólusú hírek összehasonlítása?

Itt nem az ellentétes pólusú hírek összehasonlítását emelném ki elsőként, hanem a kritikus gondolkodás szerepét. Amennyiben képesek vagyunk megfelelő forráskritikával hozzáállni az általunk olvasott hírekhez, illetve erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy utánajárjunk ezeknek, akkor máris hatékonyabban tudjuk szűrni az információt. A kritikus gondolkodás egyúttal abban is segíthet nekünk, hogy ezekben a bizonytalan időkben befogadóként ne veszítsük el teljesen a bizalmunkat, és ne jussunk arra a következtetésre, hogy manapság már lehetetlen eldönteni, hogy egy hír igaz vagy hamis. A hírfogyasztástól való teljes elfordulás nem tűnik járható útnak, de kétségtelen, hogy az ezzel töltött időnket érdemes szabályozni, korlátok közé szorítani.

Az is elterjedt vélekedés, hogy a hazai és külföldi hírportálok hazudnak, álhíreket gyártanak. Holott a hírek többségét szakemberek közreműködésével vagy állami hírügynökségek hírei alapján közlik. Hogyan lehet megértetni az átlagemberrel, hogy a média nem az ellensége, és az újságíró is ember elsősorban? Honnan ered a sajtó negatív megítélése?

Manapság valóban népszerű „fake news médiának” bélyegezni az egyes médiaintézményeket, holott az, hogy egy információt a média szerkesztősége a saját értékrendszere mentén keretez, még korántsem azt jelenti, hogy tudatosan igyekszik félrevezetni az olvasókat, nézőket, hallgatókat és álhírt terjeszt. Ebben a tekintetben azt hiszem, hogy érdemes megvizsgálni a politikai kommunikáció szerepét, ami az utóbbi években egyre többet tematizálja ezt a kérdést.

Kapcsolódó

Anyáznak, aláznak, lehurrognak a közösségi médiában: kik az undok kommentek szerzői?

A pszichológus úgy véli, trágár hozzászólásokhoz leginkább azok folyamodnak, akik saját problémáikat nem bírják feldolgozni: ezek a személyek meglehet, otthon békés családi életet élnek, visszafogottak, csendesek, ám személyes kapcsolataikban nem merik felvállalni véleményüket, ezért a közösségi média „védőburkában” a lehető legádázabb módon fejtik ki mindazt, amit hosszú ideig magukba fojtanak.

közösségi média hozzászólás trágárkodás

Szakemberként mit javasolsz, hogyan váljunk megfontolt médiafogyasztókká? Az az érzésem, hogy elsősorban nem a különféle médiumoknak kell változniuk, hanem a fogyasztónak kell formálnia az ezekhez való viszonyulását…

Mindenekelőtt azt javaslom, hogy ne a közösségi média legyen az elsődleges hírforrásunk. Igyekezzünk korlátozni az online, azon belül pedig a hírfogyasztással töltött időnket. Jó megoldás lehet az is, hogy olyan hírgyűjtő felületeket, alkalmazásokat használunk, amelyek különböző forrásokból igyekeznek összegyűjteni a legfontosabb híreket nekünk. A kritikus gondolkodás pedig valószínűleg a legfontosabb készség lesz, amivel tudatosabb médiafogyasztók lehetünk.

A többség hozzászólásban ócsárolja a médiumokat. Pedig itthon jóformán az összes tartalmához ingyen férhet hozzá. Nem meggondolatlan viselkedés ez? A „bértollnokok”, „firkászok” joggal kérdezhetik, hogy miért blamál a társadalom egy része valamit, amit ingyen kapott, illetve miért nem fizet, hogy olyat kapjon, ami szemének-szájának ingere…

Szerintem el kell fogadnunk, hogy ezeken a közösségi felületeken mindig lesznek ilyen megmondóemberek, akik elsősorban provokálni, sértegetni akarnak, ahelyett, hogy a megjelent hír kapcsán érdemi vitát kezdeményeznének. Egy-egy ilyen beindított kommentháború összességében még nem is biztos, hogy rossz az adott médium számára, ha mondjuk a bejegyzés elérésére, láthatóságára gondolunk.

Ne felejtsük el, hogy az online térben ilyen szempontból sokkal gátlástalanabbak vagyunk és könnyebben megütünk egy olyan személyeskedő hangnemet, amit valószínűleg egy személyes, a fizikai térben zajló vita során nem engednénk meg magunknak.

Tehet-e bármit a média, hogy megítélésén, szavahihetőségén változtasson?

Ez nehéz kérdés, mert itt hosszabb távú és gyakorlatilag globális szinten megvalósuló folyamatról beszélünk. A klasszikus médiafelületekbe vetett bizalom ugyanis rekordközeli alacsony szinten van a legfrissebb kutatási jelentések szerint. Kétségtelen, hogy az utóbbi évek ilyen szempontból a médiaintézményeket is igencsak próbára tették, a hiteles tájékoztatás pedig önmagában külön kihívást jelentett. Összességében úgy gondolom, hogy ennek a bizalomnak a visszaszerzése mindenképp csak hosszú távon valósulhat meg, ehhez pedig a körültekintő, alapos, megbízható, és minőségi anyagok mellett arra is szükség lesz, hogy a médiaintézmények hatékonyan megtalálják azokat a formátumokat, tartalomtípusokat, amelyekkel a mostani fiatal és fiatal felnőtt korosztály fogyasztóit hatékonyan képesek elérni, legyen az egy Facebook-live, egy podcast műsor, vagy akár egy TikTok-videó.