Van valami különös abban, amikor egy darab fa lassan formát ölt az ember kezében. A véső nyomán előbb csak apró barázdák jelennek meg, majd kirajzolódik egy virág, jelen esetben egy tulipán, majd egy levél, egy régi motívum. A tárgy pedig lassan többet kezd jelenteni önmagánál: történetet, emléket, örökséget hordoz.

Egy kis kopjafa, amely mindent elindított

Kincses János számára a fa és a bőr nem egyszerű alapanyag. Több évtizede kísérik az életét, és az utóbbi években egyre inkább eszközzé váltak számára ahhoz, hogy azt adja tovább, amit fontosnak tart: a magyar népi kultúra értékeit, a hagyományos mesterségeket és azt a szemléletet, amely szerint a múlt ismerete nélkül a jövőt nehezebb felépíteni.

„Fiatal, mondhatom, kicsi koromtól érdekelt ez a mesterség. Körülbelül tizennégy éves lehettem, amikor megragadott egy faragott kis kopjafa” – meséli. A családban nem volt, akitől közvetlenül elsajátíthatta volna a mesterséget, a vonzalom mégis valahol mélyen ott lappangott benne, talán a székely kötődés által, hiszen édesanyja székely származású. Mint fogalmazott, valószínű ezért érzi ennyire közel magához a fát és a faragást. Tizenhét éves korától már tudatosabban, bár még mindig hobbiszinten foglalkozott vele. Első munkái között dísztárgyak, emlékplakettek, feliratos tárgyak voltak, és akkor még nem gondolt arra, hogy egyszer ebből fog élni.

A faipartól a restaurálásig

A szakmai fejlődésében fontos állomást jelentett, amikor sógora biztatására a szilágysomlyói bútorgyárnak dolgozott be, körülbelül nyolc éven át, 2010-től kezdődően. Majd Magyarországra, Vecsésre került, a Faipari Szobrász Kft.-hez, ahol olyan világ tárult fel előtte, amely egészen más szintre emelte a faragás iránti érdeklődését. Ott már nem egyszerű használati tárgyakon dolgozott. Restaurált, különleges munkákban vett részt, történelmi értékek kerültek a kezébe.

„Mikszáth Kálmán hagyatékát, utolsó éveiben használt személyes dolgait, bútorait a kezemben fogtam, és felújítottam. A Szent István-terem rekonstrukciójában is részt vettem, a faragás és az aranyozás részében. Ez nagyon nagy élmény volt” – mondja.

A budai Várban újjászülető Szent István-terem munkálatai éveken keresztül tartottak. János számára ez már nem pusztán munka volt. Azok a tárgyak és azok a technikák, amelyekkel dolgozott, összekötötték a jelent egy olyan múlttal, amelyet korábban legfeljebb könyvekből ismerhetett. Talán ekkor vált világossá számára, hogy a faragás több egyszerű kézügyességnél.

„Nem tudtam, hogy népi értéket készítek”

A népi kultúra iránti tudatos érdeklődés később alakult ki benne. „Eleinte nem tudtam, hogy értéket készítek, adok át, csak egyszerűen szerettem faragni. Amikor viszont rendezvényekre jártam, megismerkedtem a kultúránkkal, és attól kezdve szívesebben faragtam a motívumainkat, az ősi motívumokat” – mondta János. Azóta közel állnak hozzá a tulipános minták, de mindig alkalmazkodik a megrendelésekhez. Egy-egy tárgy elkészítésekor figyelembe veszi, mire készül, milyen alkalomra szánják, és mit szeretne a megrendelő.

Műhelyében használati tárgyak és dísztárgyak egyaránt születnek. Fűszertartók, különböző kisebb tárgyak, emlékek kerülnek ki a kezei közül, miközben egyre több helyen találkozhatunk munkáival. Körülbelül hat éve már nem dolgozik hagyományos munkahelyen: azóta önálló alkotóként tevékenykedik, megrendelésekből tartja fenn magát.

A fa után jött a bőr

A fafaragás mellé csaknem tíz éve a bőrművesség társult. Az első munkát szinte a szükség szülte: volt egy kése, amelyhez tokot készített, majd magának egy övet.

„Nagyon különleges anyag a bőr. Vizesen nyújtható, formálható, és megtetszett. Így kezdődött” – vallja. A technika egyik fontos eleme a poncolás: különböző beütőkkel, megfelelően előkészített, növényi cserzésű bőrbe dolgozza bele a mintákat. János ezt nem tanulta az iskolában, hanem ilyen jellegű videókat nézett, figyelte mások munkáját, majd kísérletezett. A bőrből ma már többek között tarsolyokat, tegezeket, íjászathoz használatos vesszőtartókat, öveket és más használati tárgyakat készít.

Bár a fafaragás továbbra is meghatározó része az életének, bevallja: talán most már a bőr áll hozzá egy kicsit közelebb. A kettőt azonban nem tudja és nem is akarja szétválasztani, sőt a fában megismert tulipános motívumokat a bőrön is továbbviszi.

A kéz tudása

A beszélgetésünk során hamar kiderült: a kézművességben a tehetség önmagában kevés. A technikát meg kell tanulni, az anyagot pedig tisztelni kell. A fafaragásnál például elsőként az anyagismeret fontosságát emeli ki: nem mindegy, milyen fát választ az ember. A hársfa könnyen megmunkálható, ezért nagyon elterjedt a faragók körében. A dió vagy a juhar keményebb, nehezebb velük dolgozni, ugyanakkor sokkal finomabb, aprólékosabb minták készíthetők belőlük.

A faragónak pedig meg kell tanulnia „olvasni” a fát: figyelnie kell a szálak irányát, és tudnia kell, hogyan vezesse a vésőt. „Nem mindegy, hogy milyen vésőt használunk. Különböző formájú vésők vannak, és tudni kell, hogy melyik mintához melyiket használjuk. Ugyanez igaz a bőrre is: a megfelelő anyag, a cserzés módja, a nedvesítés, a mintázás mind-mind a végeredményt befolyásolja, de van valami, ami talán mindennél fontosabb, és az a türelem. Türelem és kitartás nagyon fontos, de sajnos ez egyre kevesebb az emberekben. Viszont, ha valaki megkedveli, akkor azt gondolom, hogy bele tud feledkezni a munkába” – mondja mosolyogva.

Egy életfa, amely visszanyúl a gyökerekhez

Jánosnak vannak olyan munkái, amelyek különösen közel állnak hozzá. Az egyik ilyen egy életfa, amely Felvidéken, Gömörben, a Dalia Népfőiskolánál található, és három hétvégén, kalákában készült.

„Van ennél sokkal finomabb munkám is, de ez azért különleges számomra, mert ősiséget hordoz, visszanyúl a gyökereinkhez” – mondja. Különleges helyet foglal el emlékei között a Szent István-terem rekonstrukciója is. Ezek a munkák mutatták meg számára, hogy a kézművesség egyszerre mesterség, művészet és kulturális küldetés, és mint fogalmaz: a három nem választható külön.

„Ha egy népnek nincsenek gyökerei, nincs jövője”

„Azt gondolom, ha egy népnek, nemzetnek, nincsenek gyökerei, akkor nincs jövője sem. A népművészeten keresztül lehet ezt a legjobban fenntartani, továbbvinni, továbbadni” – meséli. Ezért nemcsak tárgyakat készít, hanem fafaragást, bőrművességet tanít.

Körülbelül hét éve kezdett kézműves foglalkozásokat tartani különböző táborokban és rendezvényeken. Az egyik fontos helyszín az évente, július elején Püspökhatvanban megszervezett Őrzöm a lángot családi tábor, amelyre Fábián Zoltán meghívására ment el. A háromnapos tábor első alkalma után maga Fábián Zoltán biztatta: János, ez nagyon jó dolog. Azóta minden évben visszatér, és a foglalkozások során egyre világosabbá vált számára, hogy a gyerekekben megvan az érdeklődés ezen mesterségek iránt.

„Odajönnek, belekóstolnak, és nagyon megkedvelik” – mondja. A bőrművesség könnyebben megragadja őket, mert a foglalkozás végére saját kezűleg elkészített tárggyal térhetnek haza: karkötővel, kulcstartóval vagy más hordható tárggyal. A lényeg nem az, hogy tökéletes legyen a munka, hanem az, hogy a gyerek maga is részt vegyen az alkotásban – vallja.

Nemcsak tárgyakat, közösséget is építene

A Petőfi Program újabb fontos állomás volt János életében. Fábián Zoltán ajánlására jelentkezett a programba, ahol kézműves foglalkozásokkal kapcsolódott be a szórványmagyarság megerősítését célzó munkába. A program kilenc hónapra szólt, és a programnak köszönhetően végleg visszatért Magyarországról Szilágybagosra. „Itt nőttem fel, itt vannak a szüleim, a gyerekkori cimboráim, a barátaim” – jegyezte meg.  

A hazatérés újabb terveket hozott magával. Egyik legfontosabb célja, hogy a Szilágyságban hagyományőrző, íjász és kézműves tevékenységet szervezzen, mert vannak, akik érdeklődnek ezek iránt a területek iránt, csak hiányzik az a szervezet, amely összefogná őket. Különösen fontos számára a szilágysági temetők régi fejfáinak, gombfáinak megőrzése.

„A fejfák, a gombfák fogtak meg. Szeretnék női és férfi méretarányos gombfát készíteni, hitelesen megcsinálni, és zsűriztetni a Hagyományok Házában. Ezt nemcsak tervezem, hanem már folyamatban van” – mondja, hiszen mint meséli, a Partiumból és a Szilágyságból kevés tárgy jut el a nagyobb népművészeti kiállításokra, pedig ezek a tárgyak helyi sajátosságot hordoznak, amely nélkül a Kárpát-medence magyar népi kultúrájának képe nem lehet teljes.

Ősztől új fejezet kezdődik Szilágybagoson

A hagyományőrzés újabb területe nyílik meg ősszel Szilágybagoson: a Felföldi Dalia Népfőiskola Dalia Kollégiumot indít, amelynek partiumi központja Szilágybagos lesz. A program a magyar nemzeti harcművészet különböző elemeibe enged betekintést: a szablya és a bot használatába, a fokos kezelésébe, a karikás ostor forgatásába, az íjászatba, a hajítófegyverek használatába és a magyar népi birkózásba.

A kezdeményezés mögött több mint két évtizedes tapasztalat áll. A Felföldi Dalia Népfőiskola vezetője, Kopecsni Gábor hosszú ideje kutatja és oktatja a magyar hagyományos harci kultúra különböző elemeit. A fokossal való bánás, a botforgatás, a birkózás, a karikás ostor használata és az íjászat mind olyan területek, amelyek a régi magyar kultúra különböző rétegeiből merítenek.

Az Őrzöm a lángot program keretében három helyszín, két felvidéki település és Szilágybagos kapcsolódott össze. A program során a hagyományőrzés különböző formái mellett a Dalia harcművészet már bemutatkozott Bagoson, a fogadtatás pedig olyan kedvező volt, hogy megszületett az ötlet: legyen rendszeres képzés.

A Dalia Kollégium első alkalma szeptember 18–20. között lesz Szilágybagoson, a képzés fiatalok és felnőttek számára egyaránt nyitott, fiúkat és lányokat is várnak. A tervek szerint körülbelül másfél havonta kerül sor egy-egy hétvégi alkalomra, egyéves rendszerben. Egy alkalom egész napos szombaton, vasárnap pedig délig, illetve kora délutánig tart. A képzés ingyenes, a résztvevőknek lényegében az oktatók utazási költségeihez kell hozzájárulniuk.

Először a szablyával való bánás alapjaival ismerkedhetnek meg, majd a későbbi találkozókon előkerül a bot, a magyar népi birkózás, a karikás ostor és az íjászat. Nem lehet egyetlen elemet kiválasztani és csak azt tanulni: a képzés rendszerszemléletű, így a résztvevők valamennyi területtel megismerkednek. Később természetesen mindenki megtalálhatja azt, amelyikhez a leginkább vonzódik. A tervek szerint egy-egy csoport ideális létszáma körülbelül 16 fő.

„A gyereket nemcsak küldeni kell”

János szerint a hagyományőrzés egyik legfontosabb kérdése nem az, hogy mennyire jó programot kínál, hanem az, hogy a család hogyan áll hozzá. A korábban tartott rendszeres kézműves foglalkozásokon azt tapasztalta, hogy a gyerekek érdeklődnek, még ha az iskola és más elfoglaltságok miatt változó a részvétel, viszont sokkal többet jelentene, ha a szülők is bekapcsolódnának.

„Az lenne az igazi, ha valamelyik szülő, vagy mindkét szülő részt vesz benne, mert ez egy családi program. A motiválás nagyon fontos, és akkor lehet a legjobban motiválni, ha példát mutatunk. Nem elég azt mondani a gyereknek, hogy menj és csináld, hanem mi is ott kell legyünk velük, hogy közösen alkothassunk” – meséli, hozzátéve: a hagyomány ugyanis nem egyszerűen tananyag, hanem megélt tapasztalat.

Bugac: ahol a hagyomány életre kel

János számára ezt az élményt erősítette meg a magyarországi Bugacon megrendezett nagy hagyományőrző találkozó. Már harmadik alkalommal vett részt az eseményen, és szerinte ezt nem lehet egyszerű rendezvényként jellemezni, hiszen kézművesek, hagyományőrzők, lovasok, íjászok, harcosok, állatok és régi mesterségek elevenednek meg egyetlen helyen. A leglátványosabb számára a nomád vonulás, amelyen tevék, bivalyszekerek, lovasok, páncélosok, gyalogosok és íjászok vonulnak végig.

A program jelképesen a honfoglalás korát idézi meg. Mint mesélte, nomád esküvő is szerepel a rendezvényen, miközben a kézműveseknek is fontos szerep jut. János külön kiemeli, hogy a szervezők figyelnek arra, hogy ne váljon giccsessé vagy puszta üzleti látványossággá a hagyományőrzés. Az elcsatolt területekről érkező kézművesek külön sátorban mutathatják be munkáikat, így a Szilágyság és más erdélyi vidékek képviselői is jelen vannak. „Feltöltődve jön el onnan az ember. Erőt kap a folytatáshoz, egy jó szó, egy jó beszélgetés, egy biztatás mindenféleképpen feltöltődést ad” – erősíti meg.

Kincses János története egy hazatalálás története. Tizennégy évesen elkészített egy kis kopjafát, majd évekkel később már történelmi értékű tárgyakat restaurált, a budai Vár Szent István-termének rekonstrukcióján dolgozott, bőrműves technikákat sajátított el, táborokban gyerekeket tanított, és végül visszatért oda, ahonnan elindult, Szilágybagosra.

Ma már nemcsak tárgyakat készít, hiszen tudást szeretne átadni, közösséget építeni. Meg szeretné menteni azokat a szilágysági motívumokat, amelyek lassan eltűnnek a temetőkből, és szeretné, ha a fiatalok nemcsak könyvből hallanának a régi mesterségekről és a magyar harci hagyományokról, mert számára a hagyomány nem poros múlt, hanem élő dolog, és amit örököltünk, azt nem elég megőrizni: használni, megélni és továbbadni kell. Ha sikerül, akkor a gyökerek nemcsak a múltba kapaszkodnak, hanem utat mutatnak a jövő felé.