Szabó Károly azon kevés mesteremberek egyike, aki még hagyományos módon, kézzel készíti cirokseprűit. A Bihar megyei Szalacson élő seprűkötő műhelyében mondhatni véletlenszerűen, előzetes egyeztetés nélkül kötöttünk ki, de olyan kedvességgel fogadott feleségével, Katalinnal, mintha sokéves barátság kötne össze minket. Kiderült, a seprűkötéssel már nagyon kevesen foglalkoznak, holott néhány évtizeddel ezelőtt még a faluban is több család végezte ezt a kiegészítő tevékenységet, mára azonban már ők maradtak, s nemcsak Szalacson, hanem a tágabb környéken is.

A seprűkötés gyökerei a középkori házi eszközkészítésig nyúlnak vissza, ám a cirokseprűk készítése mint kisipari tevékenység a 19. században terjedt el a Kárpát-medencében, így Erdély és a Partium számos településén is. A 19–20. század fordulóján a seprűkötés már annyira elterjedt volt, hogy egyes vidékeken külön „seprűkötő dinasztiák” alakultak ki, ahol a mesterség apáról fiúra szállt.

A mesterség, illetve a seprűkötés ismerete azonban az utóbbi évtizedekben olyannyira megritkult, hogy napjainkban alig találunk olyan mestert, aki hagyományos módszerrel, természetes anyagokból készíti seprűit. A világkereskedelem korlátjainak fokozatos lebontásával ugyanis az áruházak, boltok polcain megjelentek az olcsóbb-drágább műanyag eszközök és felváltották a hagyományos bükkfanyeles cirokseprűt, pedig egybehangzó vélemények alapján a minőségük meg sem közelíti a cirokkal jó erősen megkötött seprűkét.

A Partiumban, ezen belül az Érmelléken csak keresve, nagy nehezen talál az ember olyat, aki még foglalkozik hagyományos seprűkötéssel. Nemrég Szalacson jártunkkor szerencsénk volt. Horváth Béla polgármestert faggattuk, ismer-e a községben ilyen mesterembert, és meglepetésünkre pozitív választ kaptunk, sőt mi több, tizenöt perc múlva már ott állhattunk a seprűkötő műhelyben.

A bejárattól egyből balra ott áll a sarokba állítva a fogópad, a seprűkészítés egyik legfontosabb eszköze. Az asztalhoz erősített forgószerkezetben rögzítik a seprűnyelet, amit egy hajókormányhoz hasonló fogaskerékkel forgatnak és racsnis rögzítővel állítják meg, amíg a mester a hátulról felvezetett dróttal odakötözi a nyélhez az előre gondosan kiválogatott cirkot – magyarázza a lelkesen Szabó Károly, akihez éppen munkába indulás előtt „estünk be” váratlanul, de így, készülődése közepette is olyan kedvességgel fogadott, mintha évek óta ismernénk egymást. Feleségével, Katalinnal egymást váltva mesélik, mit és hogyan kell csinálni ahhoz, hogy szép és minőségi seprű kerüljön ki a kezeik közül, és mindent olyan lelkesen, hogy hamar kiderült: hát ezért csinálják még most is, és nem is lehet ezt másképp, elhivatottság nélkül.

Károly kérdésünkre elárulja, immár negyven éve foglalkozik seprűkötéssel, és mindig az volt számára a fő szempont, hogy amit kiad a kezéből, azzal ne valljon szégyent, éppen ezért figyel mindig oda arra, hogy csak jó minőségű alapanyagból dolgozzon. Mint mondja, annak idején, még a kommunizmusban, három napot adtak nekik arra, hogy megtanuljanak seprűt kötni, és utána be is dobták a mélyvízbe: eleinte naponta ötven seprűt kellett megkötnie, aztán ötvenötöt, később hatvanat, és így „emelték a tétet” folyamatosan.

Volt olyan, hogy már naponta nyolcvanat is elkészített a nyolcórás munkaidő alatt, de mindezt úgy, hogy volt három segítője: az asszonyok előkészítették a cirkot, kiválogatták a szép szálakat, azokat kötegekbe rendezték, előkészítették a nyelet és adták a keze alá az alapanyagokat.

Megtudjuk, nem is olyan rég még Szalacson is legalább hárman foglalkoztak seprűkötéssel, mára azonban egyedül maradt. Míg néhány évtizeddel ezelőtt szinte minden faluban vagy községben volt ilyen szakember, napjainkban már csak itt-ott foglalkozik ezzel valaki, többnyire hobbiból, jövedelem-kiegészítés céljából. Károly is hobbiból készíti a kisméretű és a megszokott, nagyobb seprűket, amikor munkahelye mellett az ideje engedi és kedve is van hozzá.

Elmondja, három műszakban dolgozik egy közeli üzemben, ez nagyon sok időt és energiát elvesz, de emellett, amikor úgy érzi, kijön a kis műhelybe, bekapcsolja a rádiót és nekiáll seprűt kötni. Előfordul, hogy munka közben még egy sör is előkerül, és az egész folyamat egyfajta kikapcsolódás számára. Általában nyolc-tíz seprűt készít el egyszerre, ennyi elég is - mondja, hiszen a portékát még el is kell adni. A vásárlók pedig olyanok, hogy van, amikor egyszerre annyian keresik, hogy nem győzi készíteni a sepregető eszközöket, máskor pedig elmaradoznak a vásárlók. Egy cirokseprűt most 35 lejért adnak, ám tudvalevő, hogy „a jó minőségű seprű évekig is eltart és olyan kemény, hogy még havat is lehet vele seperni”, mondják.

Ismerősei, falubelijei, munkatársai folyamatosan keresik, kérik tőle a seprűket, Károly pedig igyekszik eleget tenni a kéréseknek. Jól jön a kis plusz a háznál, ráadásul szereti is azt, amit csinál.

Az alapanyagok beszerzéséről kérdezve elárulja, a jó minőségű bükkfanyelet egy forgalmazótól vásárolja, és ennek az is az előnye, hogy a nyél végére menet van vágva, így ha a seprű cirokrésze el is kopik, a nyelet tovább lehet használni például egy felmosóhoz. Nemrég egy kínai online áruházból is rendeltek kedvező áron egy adag nyelet, ezek azonban ott porosodnak az asztal mögötti sarokban, mert használhatatlanok: görbék, tele vannak göccsel, hamar elroppannak. Meg is állapították, olcsó húsnak híg a leve, maradnak inkább a jól bevált, de valamivel drágább, ráadásul Bihar megyében készített bükkfanyélnél.

A cirkot ők maguk termesztik. Lakóházuktól mintegy ötven méterre van még egy kertjük, ott termesztik a növényt, ami megannyi törődést igényel ahhoz, hogy jó minőségű legyen.

„Nagyon babrás, sok munka van vele. Térden állva, kézzel vetem a magot, mint a murkot vagy a petrezselymet, hogy megfelelő távolságra essenek, mert kell legyen közöttük úgy tíz centiméter, hogy szép szár legyen” – magyarázza Károly. Katalin hozzáteszi, miután kibújnak a hajtások, következik az egyelés, aztán „lefiókolják”, vagyis az oldalhajtásokat lemetszik, hogy a fő szártól ne vegyék el a tápanyagot, így az sokkal nagyobbra, szebbre fejlődik. „Másképp nem lesz belőle semmi” – állapítja meg sommásan az asszony. Károly elmondja, a cirkot akkor vágják le, kézzel, amikor még nem érett meg teljesen, hanem szép zöld, mert így „a szárítás után nagyon szép színe lesz”.

A szárítást szintén ők maguk, otthon végzik el, a verandán felkötik a szárakat, hogy az egerek ne férjenek hozzá, ugyanis mint kiderült, a rágcsáló a legnagyobb ellenség. „Képes belebújni a kötegek, szárak közepébe a magvakért és nemcsak a magokat eszi le, hanem a szárak közepét is kirágja” – magyarázza Károly, hozzátéve, ha a cirkot megfelelően megtisztítják, kifésülik belőle a magvakat és száraz, biztonságos helyre teszik, akár húsz évig is eláll.

Mutat is egy rakást, amelyet a sógorától kapott, az legalább tízéves termés, annyi csak a baja, hogy rövidek a szálak, ezért normál méretű seprűt nem, de kisméretűt még tud belőle készíteni. „A minap is csináltam kettőt a munkatársaimnak. Kérdezték is, mit fizessenek érte, de nem vettem én el semmit, mit is kérhettem volna, mert hazajöttem, s tizenöt perc alatt elkészítettem nekik. Jó volt egy kicsit ezzel foglalkozni” – idézte fel Károly.

„Ez a seprűkötés olyan, hogy már meg lehetne lenni nélküle, de én szeretem csinálni, és még vannak, akik igénylik is a jó minőségű eszközt. A boltok tele vannak mindenféle hasonlóval, de az ezeket gyártók nem a minőségre, hanem a mennyiségre mennek” – magyarázza Károly.

Felesége, Katalin ugyanakkor hozzáteszi, hogy a seprűvásárláskor oda kell figyelni, mit, milyent vesz meg az ember, ugyanis az alkalmi árusok „sok szemetet képesek eladni”, a seprű vállát kitömik szalmával vagy cirokhulladékkal, így néhány használat után „a seprű meglötyögősödik vagy szét is hull. Amit mi csinálunk, az feszes marad, mert a legszebb cirkot tesszük bele szépen lekötve, jól megszorítva” – mondja büszkén az asszony.

A műhely előtti fedett kis teraszon felaggatva várja néhány elkészült seprű az új gazdáját. Itt búcsúzunk el vendéglátóinktól azzal az ígérettel, hogy a cirok betakarítása után, ha Szalacson járunk, még visszatérünk, hogy megtanítsák a seprűkötés csínját-bínját.