Kevés olyan ember él ma Szilágyságban, aki két, egymást látszólag távolról érintő mesterséget olyan természetes egységben tud megélni, mint a zilahi Csapó Attila, aki asztalos és kovács is egyben. Munkájában a fa és a vas nem ellentétei, hanem egymást kiegészítő elemei. Életútja, szakmai fejlődése és gondolkodásmódja egy olyan világot tár elénk, ahol a hagyomány, a kézművesség, a fizikai munka és a kreativitás szerves egységben él.

Míg télen főleg a zilahi asztalosműhelyben tölti idejét, dolgozik, alkot, farag, addig nyáron a farnasi műhelyben alig alszik ki a tűz. A nyári hónapok a bemutatók, vásárok, fesztiválok ideje is, ilyenkor a nagyközönség betekintést nyer a kovácsmesterség titkaiba, és testközelből tapasztalhatja meg, miként születnek meg a vasból készült különlegességek.

A gyökerek ereje és a kovácsolás varázsa

Csapó Attila Zilahon született, édesanyja zilahi, édesapja nagydobai. Gyermekkorát Zilahon töltötte, itt tanult, itt szívta magába mindazt, amit később a műhelyeiben kamatoztatott. A Simion Bărnuțiu Általános Iskola után az API ipari líceumban tanult tovább, ahol lakatosságot, fémmegmunkálást sajátított el, mégis, a szíve mindig a fához húzta. „Gyerekkoromban szerettem a fával dolgozni. Édesapámtól kaptam az első indíttatást, aki asztalosként kezdte, majd esztergályos lett belőle. Nálunk természetes volt, hogy az ember két kézzel dolgozik, alkot, javít, épít” – meséli Csapó Attila.

Amikor pályaválasztás elé került, tudatos döntést hozott: nem az asztalosságot választotta, hanem a lakatosságot, mert előbbi csak hároméves szakmunkás képzést nyújtott, míg utóbbival középiskolai diplomát szerzett. Első munkahelye a zilahi téglagyár, a Ceramica volt, ahol lakatosműhelyben dolgozott. Itt találkozott először a kovácsolással, ahol a gyár kovácsműhelyében Budai Miklós szilágynagyfalui kovács mellett elsajátította a mesterség alapjait – mint mesélte –, figyelve, ellesve, gyakorolva.

„Amennyit csak lehetett, mindig ott voltam mellette, figyeltem, hogyan dolgozik, miként formálja a vasat. A mesterség lassan rám ragadt: annyira megszerettem, hogy magam is kipróbáltam. Miközben ő dolgozott, én is betettem egy-egy darab vasat a tűzbe, kísérleteztem, gyakoroltam, apróbb tárgyakat készítettem: pontozót, ácskapcsot, kisebb díszeket” – mesélte Csapó Attila.

A fa és a vas hangja

A téglagyárból Magyarországra vitte az útja, ahol több éven keresztül, 2007-ig vendéglátóiparban dolgozott karbantartóként, majd hazatért, házat épített, és az alagsorban kialakította első asztalosműhelyét. Elvégzett egy hat hónapos tanfolyamot, képesítést szerzett, majd kapukat, kerítéseket, kerti bútorokat kezdett készíteni. Ahogy fejlődött, egyre értékesebb gépeket vásárolt, és egyre merészebb terveket valósított meg. Mindeközben a kovácsolás sem szorult háttérbe, mert ennek gondolata olyannyira foglalkoztatta, hogy tíz éve kialakította saját kovácsműhelyét is.

A fa és a vas ekkor talált igazán egymásra a keze alatt: kovácsoltvas elemekkel díszített fakapuk, rönkből faragott padok, asztalok, hinták születtek. A kérdésre, hogy van-e közös pont az asztalosság és a kovácsolás között, Csapó Attila számára a válasz egyértelmű: ha visszatekintünk a régi paraszti világba, láthatjuk, hogy a fa és a vas mindig együtt élt. A kapuknál, a szekereknél egyaránt megjelent mindkét anyag, hiszen ami önmagában gyengének bizonyult a nagyobb terheléshez, azt vassal kellett megerősíteni. Így vált a két mesterség elválaszthatatlanná.

„Régen minden faluban dolgozott asztalos és kovács. A kovács készítette és javította a vasalásokat, a szerszámokat, az épületek vas elemeit, míg az ács és az asztalos a fa megmunkálásáért felelt. Munkájuk szorosan összefonódott: egymás nélkül nem boldogultak volna” – mondja. Ez az ősi együttműködés él tovább ma is Csapó Attila műhelyeiben, ahol a fa és a vas harmonikus egységben szolgálja az alkotást.

Két mesterség, két „szerelem”

Ha választania kellene, melyik áll közelebb a szívéhez – az asztalosság vagy a kovácsolás –, nem tudna dönteni – meséli. „Amikor az egyiket csinálom, abba vagyok szerelmes. Amikor a másikat, akkor abba.” Ha famunka érkezik, Zilahon dolgozik, ha kovácsolni kell, akkor Farnason izzik fel a tűz.

„A kovácsolásnak nagyon sok ágazata van: a patkoló kovácstól kezdve ott a kis falusi kovács, aki baltákat, vésőket, esetleg egy kapu sarkát készíti, egészen a nagy ipari kovácsolásig, ahol óriási díszeket, mintákat, vaskapukat alkotnak. Azokat, akik ilyen díszes kapukat készítenek, díszmű kovácsnak nevezik. Én inkább ebbe a szegmensbe tartozom, és ezt az ágazatot próbálom továbbvinni” – fogalmaz.

A díszműkovácsolást nem tanulta, minden, amit tud, saját tapasztalatából született. Először kisebb tárgyakkal próbálkozott: apró szívecskéket készített, majd fokozatosan egyre mélyebbre merült a mesterségben, és mára rendszeresen alkotja a finom, díszes tárgyakat. A kovácsolás nála nem ipari termelés, inkább művészet, látvány, élmény. Ezért évente eljár vásárokra, fesztiválokra, falunapokra, ahol apró tárgyakat készít: gyűrűket, nyakláncdíszeket, hajcsatokat, bornyitókat. Tárgyakat, amelyek percek alatt formát öltenek, és amelyekbe bele lehet szeretni.

„Egy balta kovácsolása hosszú folyamat. De egy gyűrű tíz perc alatt elkészül, és az emberek szeme láttára születik meg. Ebben van a varázs. A kovácsolás másik, háttérben zajló része – a füst, a nehéz fizikai munka, a vaskohóban izzó nagydarab vasak emelése – nem annyira látványos, épp ezért fontos, hogy a rövidebb, látványosabb tárgyakon keresztül mutathassa be az ember ezt a mesterséget” – meséli.

Az asztalosságon belül a faragás áll hozzá a legközelebb. Kopjafái csendben őrzik az emlékezést a zilahi temetőben. Első nagyobb munkája apósának, Nagy Árpád tanítónak, egykori tanfelügyelőnek állít emléket. Mind mondja, a fizikai megterhelés, a sérülések, a sok fáradtság sem tudja eltántorítani a két mesterségtől. A munka számára nem kötelesség, hanem belső késztetés.

Népszerű a gyerekek körében

Két lánya van, és a családban egyelőre nincs, ki átvenné a mesterséget, ám a nagyvilágban két lelkes érdeklődőt talált, akikkel gyakran dolgozik együtt. Tíz éve meghívták egy székelyföldi rendezvényre, hogy bemutassa a kovácsolást. Itt apró dolgokat készített: szívecskéket, minimális hajlításokat.

„Egy nyolcéves kis srác végig mellettem volt, tette be a vasat, ütögette, és végül elkészítette a saját kis kését. Azóta tartjuk a kapcsolatot, így tavaly újra együtt kovácsoltunk kilenc napon át egy Kolozsvár melletti cserkésztáborban, ahol 14 napból kilencet a kovácsolásnak szenteltem” – mondta Csapó Attila, majd hozzáteszi, van még egy leányka, aki hamar ráérzett a mesterségre, és különösen látványosnak találta. Vele nyakláncdíszeket, gyűrűket, hajcsatokat készített, és minden apró ötletet belevittek a munkába.

Szerszámainak nagy részét maga készítette vagy ócskavastelepekről mentette meg. Kohóját Zilahon, egy autószerelő-műhelyből vásárolta: egy katonai tábori kovácstűzhelyet, amely ma is hű társa vásárokon és bemutatókon, üllője Budakesziről származik, rugós kalapácsát tavaly vásárolta, hogy nagyobb munkákat is vállalhasson.

Csapó Attila aktív cserkészvezető is. Egykor saját csapatot vezetett Zilahon (27-es számú Wesselényi Miklós Cserkészcsapat), jelenleg a szilágysomlyói csapat tagja. Számos cserkésztáborba hívják kovácsbemutatókra: Kalotaszegre, Székelyföldre, Kolozsvár mellé, Nagykárolyba, Varságba. Hiszi, hogy a kézművesség formálja a jellemet, fejleszti a figyelmet, az összpontosítást, az önfegyelmet.

„Amikor egy gyerek a saját kezével készít el valamit, az örökre megmarad benne. Ez a legnagyobb ajándék” – meséli, majd hozzátesszi, mindig sok érdeklődő veszi körül, néhányan kipróbálják, de valójában a hét év fölöttieknek ajánlja, hogy kalapácsot vegyenek a kezükbe, mert előfordulhatnak balesetek.

Hagyomány és jövő

A hagyományok ápolása életének központi eleme. Farnasi házában egy kis múzeum létrehozását tervezi, ahol régi bútorokat, szövőszéket, ládákat, ágyakat, paraszti használati tárgyakat állítana ki, hogy megmutassa a mai embernek: a múlt nem poros emlék, hanem élő tudás. A digitális világot is tudatosan használja: videókból, fotókból merít inspirációt. Munkáiban megjelennek a szilágysági és magyar motívumok. Faragásban és kovácsolásban egyaránt használ tulipánmintát, különösen fokosain és baltáin. Tudja, hogy a hagyomány megőrzése nem bezárkózást jelent, hanem nyitottságot.