Vannak alkalmak, amikor nem csupán művek hangzanak el, hanem egy egész közösség múltja és jelene szólal meg. Ilyen alkalom volt a hétvégén a Zilahi Belvárosi Református Templomban megrendezett ünnepi kórushangverseny, amely a magyar kultúra napja jegyében az erdélyi magyar kórusélet egyik legsűrűbb, legtartalmasabb seregszemléjévé vált.

Az eseményt a Romániai Magyar Dalosszövetség, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Zilah Belvárosi Református Egyházközség közösen szervezte, és egyszerre több évfordulóra irányította a figyelmet: Márkos Albert zeneszerző halálának 45. évfordulójára, Tamási Áron születésének 130. évfordulójára, valamint a Dalosszövetség több mint 125 éves történetére.

A házigazda megszólalása mindig irányt mutat

A hétvégi kórustalálkozót Püsök Sándor Csaba zilahi református lelkipásztor köszöntője nyitotta meg, majd a Zilah-Belvárosi Szenczi Molnár Albert Kórus lépett a közönség elé Gáspár Attila vezényletével. A bemutatott három mű közül kettő ősbemutató volt: Vízkeresztre – Balázsjárás, Vigyázol ránk ezer éve/Ima Erdély népeiért. A harmadik darab Pierre Davantès 150. genfi zsoltárának Gáspár Attila által készített feldolgozása volt, citerakísérettel. „Ez a megszólalás szimbolikusan is összekapcsolta a református zenei hagyományt a népi hangszeres kultúrával” – mondta a zilahi karnagy, zenetanár, citeraoktató.

Gyülekezeti kórusok fellépése

A Zilah-Fenyvesi Református Gyülekezet Kórusa Kapitán Birtalan Erzsébet vezetésével három művet adott elő. Osváth Viktor, Berkesi Sándor és Halmos László nevei „egy olyan generációt jelölnek, amely a liturgikus éneklést szakmailag is magas szintre emelte”.

Ezt követte dr. Balázs Imre József irodalomtörténész Tamási Áronról szóló tanulmánya, amelyet Síposné Virág Magdolna olvasott fel. Külön hangsúlyt kapott Tamási Áron 1896-os születési éve, valamint az a nemzedéki tapasztalat, amely az első világháború borzalmait hordozta.

Bartók, Kodály és a viselet mint identitás

A Magyarfenesi Vegyeskar fellépése nemcsak zenei, hanem vizuális élményt is nyújtott a kalotaszegi népviselet révén. A műsorban Gárdonyi Zoltán, Szokolay Sándor és Daróci Bárdos Tamás művei hangzottak el. A Zilahi Szentháromság Katolikus Templom Rorate Kamarakórusa Kodály, Werner Alajos és a népéneki hagyomány szintézisét mutatta meg.

Dr. Benkő Judit zenetörténész előadása után a Szovátai Intermezzo Kamarakórus Fülöp Judit vezényletével Márkos Albert Erdély című melodráma művét adta elő. „Ez a darab nemcsak zenei alkotás, hanem program: hogyan lehet és kell életben tartani az erdélyi magyar zenekultúrát” – mondta Gáspár Attila, hozzátéve, Liszt Ferenc és Kodály Zoltán művei „a kórusmuzsika legmagasabb igényszintjét képviselték”.

A Kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus záró fellépése egyszerre volt ünnep és figyelmeztetés. Az est emléklapok átadásával és a himnusz közös eléneklésével zárult. „Amíg együtt éneklünk, addig nemcsak múltunk van, hanem jövőnk is” – hangzott el az eseményen.

A Dalosszövetség egykor nem intézmény volt, hanem hálózat

A Romániai Magyar Dalosszövetség története 1921-ben, Brassóban indult – mesélte Gáspár Attila. „Ez a szervezet volt az első olyan tudatos kísérlet, amely az erdélyi magyar énekkarokat egy szakmai és erkölcsi közösségbe szervezte” – hangzott el a karnagy visszatekintésében.

Az első elnök, Szemlér Ferenc egykori költő, brassói tanár, majd utóda, Inczédy-Joksman Ödön idején a szövetség olyan városi és falusi együtteseket fogott össze, „amelyek templomokban, iskolákban, művelődési házakban tartották életben a közös éneklést”. A második világháború évei, majd a kommunista hatalomátvétel azonban „szinte lehetetlenné tették a magyar kulturális önszerveződést”.

1946-ban Nagy István, a Kolozsvári Zeneművészeti Főiskola igazgatója vezetésével újraindult a szövetség, immár Bartók Béla Dalosszövetség néven. „Ez az időszak hozta el az erdélyi kórusmozgalom egyik legtermékenyebb korszakát, hiszen Nagy István nemcsak kiváló pedagógus volt, hanem a reneszánsz madrigál-irodalom és az igényes vegyeskari repertoár elkötelezett közvetítője is” – ismertette Gáspár Attila, majd hozzátette, 1949-ben ismét betiltották a szervezetet, de a kórusélet nem szűnt meg, csak láthatatlanná vált.

A Művelődés folyóirat volt a menedék

Ebben az időszakban a kolozsvári Művelődés folyóirat vált a magyar kórusélet egyik legfontosabb szellemi központjává. „Kottákat közölt, beszámolókat írt, és hírt adott azokról a műkedvelő csoportokról, amelyek a legnehezebb időkben is működtek. A Vadrózsák sorozat, Almási István szilágysági népdalgyűjtései, valamint a Megéneklünk Románia mozgalom olyan kereteket teremtettek, amelyekben a magyar együttesek is megmutatkozhattak. Mi magunk is ebből a közegből nőttünk ki” – mondta személyes visszaemlékezésként a szilágysági dobai citerazenekarról, amely 1976 és 2016 között, negyven éven át működött, és Szilágy megyétől Marosvásárhelyig számos színpadon lépett fel.

Újrakezdés Brassóban, 1990 februárjában

A rendszerváltás után, 1990 februárjában, Brassóban, az Áprily Lajos Gimnáziumban tartott közgyűlésen merült fel a Dalosszövetség újjáalakításának gondolata, ezáltal Guttman Mihály kezdeményezésére, az EMKE égisze alatt újraalakult a szervezet. Ekkor tudatosult, hogy az EMKE ernyőszervezet szerepét töltheti be, pályázatok és különböző kulturális, oktatási és közösségi programok koordinálásával biztosítva a magyar közösségek számára a támogatásokhoz való hozzáférést.

Guttman Mihály évente megszervezte az országos gyermekkari találkozót, Éneklő Ifjúság Kodály Zoltán szellemében mottóval, amelyen szilágysági kórusok és a Szederinda citerazenekar is részt vett több helységben, sőt Szilágysomlyón a Szederinda is házigazdája volt az eseménynek. 2022-ben bekövetkezett haláláig ő vezette a Dalosszövetséget, majd lánya, Tóth Guttman Emese, később dr. Csákány Csilla vette át a feladatot. „A zilahi rendezvény ennek a folytonosságnak a bizonyítéka” – mesélte a karnagy.