Kun János szilágysági fafaragó, a Debren községhez tartozó Vérvölgyön született. 47 éve kezdte pályafutását, és azóta is elhivatottan dolgozik a fa megmunkálásán. Számára a diófa nem csupán alapanyag, hanem érték és inspiráció egyaránt.

Már gyerekkorában vonzódott a fához és a faragáshoz. Családi példakép is inspirálta: egyik unokatestvére férje szintén faragott, de szobrot nem készített. Bár nem tudja, kitől örökölte tehetségét, azt elmesélte, hogy vérvölgyi anyai nagyapja ács volt, különböző szerszámokat készített, legyen szó darálóról vagy kézi malomról, így a fa mindig jelen volt az életében.

Pályafutása 1975-ben indult, miután a szilágysomlyói faipari szakiskolát elvégezte. Szilágycsehben műbútor-asztalosként kezdte a szakmát, majd a vezetőség látván kézügyességét, tanfolyamra küldte: „Nagyon sokat köszönhetek Kulcsár Árpád igazgatónak, aki elküldött továbbképzésre” – emlékszik vissza. Később Szatmárra került egy hat hónapos tanfolyamra, ahol már az első héten egy Dózsa György-szobrot készített, és itt ismerkedett meg alaposan a faragóvéső használatával. 1980-ban Kolozsváron vett részt továbbképző tanfolyamon, itt megszületett az első nagy sikere: egy pipázó parasztember szobrával első díjat nyert egy 70 versenyzős mezőnyben. Később, 1981-ben Aradon is elvégzett egy képzést. Mint meséli, többnyire autodidakta módon fejlesztette tudását.

Diófából készíti alkotásait

Kun János 1987-ben Zilahra költözött, ahol a prototípus-műhelyben dolgozott, és a gyár vezetőségének a megbízásából kisebb szobrokat készített ajándékba, amelyeket Bukarestbe küldtek. „Amikor látták, hogy mit tudok, örültek, mert velem készíttették el az ajándéktárgyakat” – mesélte Kun János, aki minden munkáját nagy gonddal és szeretettel készíti a mai napig.

A fa, különösen a diófa, számára több mint alapanyag. „Nagyon szeretem a diófát. Rönkökben vásárolom, hagyom száradni, majd sablont készítek minden szoborhoz. A sablont kartonpapírból vágom ki, majd a gyalupadon elkezdődik a faragás” – magyarázta. A felület simítása és csiszolása is hosszú folyamat: durva és finom csiszolópapírokkal dolgozik, majd bútorlakkal éri el a sima, természetes felületet. „Nem könnyű munka, nagyon nehéz csinálni, kézügyesség kell, óriási nagy tudás és fantázia” – mesélte.

A rendszerváltozás után elhagyta a gyárat, és csak a fafaragásnak szentelte idejét. Csaknem huszonöt évig a zilahi EMKE-házban volt műhelye, ott dolgozott. Számára a fafaragás egyszerre jelentett hobbit, megélhetést és önkifejezést. „Nagyon szerettem, beleéltem magam minden munkába. A rádió szólt mellettem, én dolgoztam, olykor el is felejtettem ebédelni” – vallja. Kiállításai voltak többek között a zilahi EMKE-háznál, Krasznán, Varsolcon, Menyőben, Vérvölgyön.

A mester munkái rendkívül keresettek itthon és külföldön egyaránt: „Ausztráliában, Új-Zélandon, Amerikától Japánig a világ minden sarkán van munkám” – mesélte. A Csángó-fesztiválokon, Jászberényben, Székesfehérváron, Szombathelyen, Vácon, Visegrádon, Móron és Gyöngyösön is értékesítette alkotásait. „Megtörtént, hogy három vevő is akadt egy szoborra, állandóan fotóztak, videóztak. Volt már japán, kínai és amerikai turista vásárlóm is. Számos vevővel baráti kapcsolatot alakítottam ki” – idézte fel.

Legismertebb munkái közé tartoznak a borász- és puttonyos szobrok, valamint a magyaros paraszti életet ábrázoló alkotások. „Mindig figyeltem, hogy mi keresettebb a vásárokon, és azt készítettem. A magyaros szobrok mindig nagy sikert arattak” – mondja.

Családja mindig támogatta. Felesége, Ibolya, aki tanítónőként dolgozott Egrespatakon, majd Zilahon, büszke a férjére. A 70 éves fafaragó mára már lassított, két éve Szilágysámsonba költözött, de továbbra is készít szobrokat. Jelenleg egy borosgazda- és egy Wesselényi-szobrot farag. „Amíg tudom emelni a kezem, dolgozni fogok. Mindig van valami, amit szeretnék elkészíteni” – mondja.

Kun János életműve a szilágysági kézművesség egyik gyöngyszeme. Minden szobra a kézügyesség és a művészi elhivatottság eredménye. Megszámlálhatatlan alkotás, számtalan kiállítás és nemzetközi elismerés bizonyítja, hogy a fafaragás számára nem csupán mesterség, hanem életforma, szenvedély és elhivatottság.