Tényleg boldog a nőnap? Anya dolgozik, főz, mos, takarít, gyermeket nevel, házit ír, és közben bűntudatot érez

A nők jogait követelő hangok már a 17. században megjelentek, ám a feminizmus első hulláma a 19. századra esett, és a női választójogért folytatott szüfrazsettmozgalomból született: ez az a lázadásokkal és tüntetésekkel teli időszak, amitől kezdve – mondhatni – hangosabbak és láthatóbbak a törekvéseink, hogy társadalmi, gazdasági, kulturális, magánéleti és szexuális téren egyenjogúságot vívjunk ki magunknak. Erre évszázadok óta ugyanaz a magyarázat: „a nőket mint társadalmi csoportot számtalan hátrányos megkülönböztetés és erőszak éri pusztán azért, mert nők.” Az út rögös, gyakran az az érzésünk, hogy lehetetlent kérünk, mert a nő valahogy sosem lehet „egész”, már a munka-család egyensúly megteremtése is fojtogatja – ami valójában elérhetetlen, mégis bűntudatot ébreszt. Hát az összes többi? A nők szerepeiről Geambașu Réka szociológussal beszélgettünk, és egy kevésbé pozitív jövőképet kaptunk: felvetődött bennünk, hogy talán nem is annyira boldog a nőnap. És nem is annyira boldog a nő.

A március 8-ai ajándékozási láz után kíváncsiak voltunk, mennyire boldog a nő a nők napján és úgy általában, a mindennapjai során. Főként azért, mert nőnapon már-már elhisszük, hogy ez az egyetlen nap valóban különleges, csakis rólunk szól, hiszen csokival, virággal és kedves szavakkal érzékeltetik, hogy mennyire fontosak vagyunk, amikor a munkából hazaérve a háztartással együtt a felismerés is belénk hasít. Újra, mint eddig bármelyik nap: egyeseknél ott a gyerek és a házi feladat, másoknál a mosatlan, a szennyes, a vacsora- és másnapi ebédkészítés, vagy a férj, aki „egész nap sokat dolgozott”. Hol vagyunk mi, nők? Létezik-e egyáltalán boldog nőnap, és ha igen, milyen az? 

Legutóbb a koronavírus-járvány hívta fel a figyelmünket arra, hogy még mindig javíthatatlan szakadékok tátonganak nők és férfiak mindennapjai között: a teljes munkaidőben foglalkoztatott szülők, akik otthoni munkavégzésre kényszerültek, egy újszerű élethelyzetben találták magukat; újra kellett rendszerezniük a házimunkával, gyermekgondozással és iskolai feladatok irányításával kapcsolatos teendőiket, miközben saját munkájukat is végezniük kellett.

Geambașu Réka szociológus a járvány idején kollégáival azt vizsgálta, hogyan hatott az otthoni munkavégzés a nemi alapú, nem fizetett munka megosztására, és milyen tényezőkkel magyarázható, hogy a teljes munkaidőben dolgozó szülők nem tudták megfelelő arányban felosztani egymás között a családi teendőket. Megkeresésünkre elmondta, tanulmányukhoz 52 romániai magyar és magyarországi anyával készült interjút használtak fel, akik kétkeresős családban élnek, 14 év alatti gyermek(ek)kel élnek és teljes munkaidőben dolgoznak.

„Több témát vizsgáltunk, a mentális egészségtől a családon belüli munkamegosztáson keresztül a munkavállalásig. A munkavállalásra került a legkevesebb hangsúly, mert azt tudtuk róluk, hogy megtartották az állásukat, és áttértek az otthoni munkavégzésre” – részletezte a szociológus, hangsúlyozva, hogy kívülről úgy tűnhet, az otthoni munkavégzés egy áldatlan feladat volt a családok életében, azonban több interjúalanyuk is arról számolt be, hogy a család szempontjából üdítőnek érezte ezt az időszakot, mert több időt tölthettek együtt szeretteikkel. Ez azt jelenti, hogy a nők az anyai szerepüket helyezték előtérbe a munkájukkal szemben, amire valamiképpen a társadalom is kényszerítette őket. „A társadalomnak egy egész jelentős alrendszere, az oktatás nem működött volna, ha ők nincsenek. Alaposan ki kellett venniük a részüket a gyerekekkel való tanulásból, és szükség volt erre, mert a tanárok sem tudtak egyedül boldogulni” – tette hozzá a szociológus.

Mint mondta, a kutatásukból az is kiderült, hogy a nők jelentős részének nem nyújtott már semmit a hamis narratíva, miszerint megvalósítható a munka-magánélet egyensúly. „Nem akartak már egyensúlyozni, gondoskodni akartak, anyák akartak lenni. Természetesen elvégezték a munkájukat is, de általában este, éjszaka, lopva, rövidített munkaidőben, a gyermek mellett, a fövő leves mellett, mert a hangsúly az anyaságra került. Miközben 2020 márciusáig a nők folyamatosan erre az egyensúlyra törekedtek, de nem érték el, ezért szenvedtek tőle. Aki dolgozó anya, az valamilyen szempontból mindig hiányérzetet érez” – fogalmazta meg Geambașu Réka. Hozzátette, sokan mégis kitűzzük magunk elé ezt a célt, aztán frusztrál, amikor nem tudjuk megvalósítani.

„Azt reméljük, hogy holnap egy kicsit ügyesebbek leszünk, mert rajtunk múlik, lehetünk ügyesebbek. És észre sem vesszük, hogy ez nem igaz: nem rajtunk múlik, csak egyszerűen nem létezik egyensúly a munka és a gyermeknevelés között.” Gondoljunk csak bele, mit jelentett a gyermekek iskoláját vinni a karanténban? Attól kezdve, hogy az anyák beszerezték a gépet, beléptek az anyukás chatcsoportba, észben tartották, hogy melyik tanár mit akar és milyen platformon kommunikál, beszkennelték a feladatokat, beszerezték a kellékeket, megoldották a házikat. Ezernyi teendője volt az anyáknak csak azért, hogy működjön a gyermekeik online oktatása, közben pedig dolgoztak, és hitték, hogy holnap egy kicsivel még ügyesebbek lesznek… Többségük majd’ megszakadt a nyomás alatt.

Időszegénység: ha egyszerre kell sok mindent elvégezni, valójában semmire sem lesz időnk

Mint mondta, folyamatos az időszegénység, ami abból fakad, hogy a nőknek egyszerre kell teljes állásban dolgozniuk – ami legtöbbször azért szükségszerű, mert a legtöbb családnak tényleg szüksége van a két keresetre –, és megfelelniük az egyre növekvő mértékben rájuk háruló gondoskodási munkáknak. Ezek egy részét valójában átvállalhatnák különféle társadalmi intézmények, azonban hasonlók egyelőre nem léteznek Romániában. Pedig minél rosszabb minőségű az iskola, annál inkább kell az anyáknak pótolniuk az oktatás hiányosságát. „Létezhetne egy olyan társadalom is, ahol a nő nem tölt hónapokat azzal, hogy óvodát választ, mert mindegyik óvoda jó. Élhetnénk olyan társadalomban is, ahol nem az anyáknak kell románul tanulniuk az erdélyi magyar gyerekekkel, mert megfelelő a románoktatás. Vagy olyanban, ahol nem az anyáknak kell angoltanárt keresniük, mert jó az angoloktatás” – mutatott rá a szakember a rendszer „szegénységeire”

Ebben hozott változást a koronavírus-járvány, mert az otthonról dolgozó nők valamelyest csökkenteni tudták a munkavolument, és a munkaadóik elnézőbbek is voltak: dolgozhattak este, késhettek a határidőkkel. „Ezt üzenetként is értelmezhetjük: a társadalom elnézi, hogy a nő most egy kicsit lejjebb hagy a munkával, hogy gondoskodni tudjon. Ösztönzőként hatott, arra bátorította a nőket, hogy sorolják előre az anyai szerepeiket”. A kutatás egyik legnagyobb következtetése az volt, hogy a nők ezzel nem voltak elégedetlenek, nem érezték azt, hogy ennek másként kellene történnie: „mindenki boldogan volt anya, boldogan cipelte a terheket, boldogan dolgozott fáradtan, a fövő leves és a türelmetlen gyermek mellett. A munkamegosztás módja csöppet sem okozott elégedetlenséget” – hívta fel a figyelmünket a szociológus.

Magyarázatként hozzáfűzte, az ideális dolgozó és az ideális gondoskodó normája egymással nem kompatibilis, ez a két elvárás, hogy legyünk megfelelő munkavállalók – azaz olyan emberek, akiknek nincs egyéb feladatuk, csak a munka és elkötelezettek –, illetve legyünk ideális gondoskodók – jó anyák, akik folyamatosan rendelkezésre állnak, hagynak mindent, ha a gyermekükkel történik valami – sosem fognak egyensúlyban lenni egymással. A nőknek azért kell elszenvedniük a hátrányokat, mert a gondoskodással járó többletköltséget a munkáltató nem akarja és a jelenlegi társadalmi berendezkedésünkben nem is tudja megfizetni.

Munkaerőpiaci tartalékhadsereg: a kisgyermekes nők, akik akkor kellenek, amikor már az egyéb tartalékokat kimerítettük

Geambașu Réka felvilágosított, a nőket munkaerőpiaci tartalékhadseregnek nevezzük – ez is egy szociológiai fogalom, amely a nők mellett a fiatalokra, a pályakezdőkre, a kisebbségre, a bevándorlókra is vonatkozik – ők azok, akikre akkor van szükségünk, amikor nő a gazdaság. „Beszippantjuk őket, majd kirúgjuk, ha már nincs szükségünk a munkájukra, ők az elsők, akiktől megválunk recesszió idején”. A kisgyerekes nők is idetartoznak, nem ideális munkavállalók, mert ha a gyerek belázasodik, nem mennek be munkába, szociológiai fogalommal élve megbízhatatlan munkavállalók.

Kutatásuk szerint a karantén rámutatott a rugalmas foglalkoztatás hátrányaira: az adatok egyöntetűen bizonyították, ez is hozzájárult ahhoz, hogy az anyák ne kezdeményezzék a munkamegosztás újratárgyalását. Hiába tartózkodott otthon a férfi és a nő is, a nőnek kellett egyszerre háztartásbelinek és anyának lennie. Tipikusan az apa előjoga volt a lakás csendesebb pontjain, törzsidőben dolgozni, a feleség pedig a gyerekekkel együtt a konyhában dolgozott. Ez megint csak mindkét fél számára elfogadható volt, hiszen bekapcsoltak a női multitasking képességre vonatkozó sztereotípiák, vagy hivatkozni lehetett arra, hogy a nő szerzett már korábban jártasságot a rugalmas munkavégzés területén. A rugalmasság javarészt nőies dologként értelmezzük, és kétségtelen előnyei mellett hátránya, hogy bebetonozza a hagyományos nemi szerepeket.

Elkeserítő a helyzet. Van egyáltalán megoldás?

Arról vajmi keveset beszélünk, hogy az anyáknak nemcsak a gyerekek gondozása a feladatuk, hanem az idősgondozás is. A szakember szerint egyetlen dolgot tehetünk: csökkentjük a nőkre nehezedő gondoskodási terheket. Ez két módon megvalósítható: egyrészt azáltal, hogy a társadalom szolgáltatásokat nyújt, intézményeket hoz létre, amelyek képesek „pótolni” az „anyai feladatokat” – bölcsődét, óvodát, iskolát, délutáni oktatásiprogramokat –; másrészt azzal, ha ebbe a rendszerbe a férfiak is belépnének.

„Ha egy apának ugyanakkora valószínűséggel kellene otthon maradnia, ha belázasodik a gyermeke, és ugyanúgy vállalná a gondoskodási feladatokat, mint a nő, a munkáltató már nem igazán tudna válogatni, kénytelen lenne belekalkulálni, hogy az ember néha nem áll rendelkezésre” – indokolta az elmondottakat Geambașu Réka, akinek meggyőződése,  egészen addig, amíg egy jól körülhatárolható csoportra, a kisgyermekes anyákra hárul a gondoskodás, a munkáltatók is megtehetik, hogy folyamatosan hátrasorolják őket. Ha a nő már termékeny korban van, eleve nem szavaznak neki bizalmat, kisebb eséllyel kerülhet felelős pozícióba, léphet elő vagy hozhat fontos döntéseket. Mostanában egyre többet beszélünk a szülés utáni depresszióról, de arról kevesebbet, hogy a bűntudat gyakorlatilag végigkíséri az anyaságot. Sok anya folyamatos lelkiismeret-furdalással küzd, szinte szerves részét képezi az anyaságnak a bűntudat.

Az állam feladata lenne változtatni a helyzeten, „az állam pedig mi magunk vagyunk, a társadalom” – hangsúlyozta. Hiába várjuk, hogy valaki egyénileg változtasson a nagy egészen: jellemző és valamilyen szinten érthető is, hogy a nők általában nem tesznek semmit, amikor diszkriminálják őket a munkaerőpiacon, ahogyan a kisebbség sem tesz feljelentést abban az esetben, ha egy polgármesteri hivatalon nem biztosítanak számára fordítót.

„Szociológusként azt állítom, hogy egyénileg nem lehet megoldani strukturális problémákat. Ha összefogás van és politikai cselekvés, illetve a nők felismerik, hogy van a helyzetükben valami közös: a fodrásznőtől az egyetemi oktatóig mindenki küzd – még, ha a megoldások nagyon különbözőek is, mert az egyetemi oktató meg tudja engedni magának, hogy feketén alkalmazzon egy takarítónőt és egy dadust, a fodrásznő pedig nem. Mindenkire érvényes, hogy vacak és kevés bölcsőde közül kell választania, ahogyan az is, hogy engedjük, hogy nagyon komolytalan legyen az az 1-2 hónap apasági szabadság” – állítja a szakember, akinek meggyőződése, ez ellen is felléphetnénk, elérhetnénk, hogy más legyen az apák szerepvállalása.

Fotók: Adobe Stock

Ebben követendő példának bizonyulnak a skandinávok, akik jelentősen társadalmiasítják a gondoskodást. Hogy a legegyszerűbbet említsük, közétkeztetést működtetnek, hiszen nem mindegy, hogy a gyermek otthon eszik minden iskolai nap után, vagy az oktatási intézményben, ami leveszi a terheket az anyák válláról.

Itthon azonban uralkodó elvárásrendszer az intenzív anyaság: elvárásokat fogalmazunk meg, hogy hogyan kell jól csinálni, meghatározzuk, hogy milyen a jó anya és a minták szinte mind megvalósíthatatlanok. A többség mégis próbál ezeknek megfelelni, és ez is hozzájárul az állandó bűntudathoz.

Nem keresnek annyit az apák, hogy eltartsanak egy egész családot: szükség van a nő munkájára is

Megtudtuk, a legtöbb kutatás azt igazolja, nem keresnek annyit az apák, hogy abból egy egész családot eltartsák, ezért az anyáknak is dolgozniuk kell. Nagyon sok nő interiorizálta, hogy dolgozni jó, ez egy elvárás a társadalom részéről, ennek eleget kell tenni. A véleményvezérek is többnyire egyoldalúan közelítik meg a témát, gondoljunk csak bele, nincsenek olyan influenszerek a közösségi médiában, akik csak anyai szerepeket látnak el. Erre az a magyarázat, hogy napjainkban a társadalom nem tekinti értékesnek azt a nőt, aki nem dolgozik, csak gyermeket nevel. Az 1950-es ’60-as évek Amerikájában az otthon melegét biztosító középosztálybeli feleség volt a modell, vágytak erre a nők, és a munkát szükséges rossznak tekintették. Ma ezt a társadalom szankcionálná, stigmatizálná azt a nőt, aki otthon marad. Nyilván vannak, akik a háztartásbeli szerepet választják, de csak elvétve, és általában nem is hallunk róluk.

„Nehezen megvalósítható, hogy egy nő csak háztartásbeliként létezzen: ehhez egy jól kereső férj szükséges, illetve egy olyan ház, amely több generáció együttélését biztosítja” – magyarázza a szociológus, majd nyomatékosítja, könnyebb lenne az oktatási intézmények reformálásával kezdeni a férfi-női egyenlőtlenségek felszámolását, ám erre mintha nem lenne hajlandóság. „Közös társadalmi mulasztásunk, hogy három évtizede engedjük, hogy ilyen oktatási rendszerünk legyen… Úgy tűnik, hogy megelégszünk azzal, hogy 3-nál alig kicsivel több a GDP-arányos költés Romániában az oktatásra, holott minden kormányválasztáskor vállalják a minimum 5 százalékot. Ez mind következményekkel jár, és ezek a következmények nem egyenlően érintik az apákat és az anyákat”.

A vállalkozó nők egy jelentős része éppen ezért kényszervállalkozó. Ez egyfajta egérút, amikor szembesülnek azzal, hogy nem tudják a két szerepet összeegyeztetni. Ilyenkor a vállalkozástól remélik, hogy az időszegénységet valamiképpen kezelni tudja, nem mennének el háztartásbelinek, mert az nem egy társadalmilag elfogadott szerep ma – teszi hozzá a szociológus. Mint mondja, az anyák által vezetett vállalkozások jó része nem tud „megizmosodni” addig, amíg a vállalkozásnak az a szerepe, hogy napi 1-2 órányi munkát és ennek megfelelően egy kis jövedelmet biztosítson az. Másodlagos tevékenység marad, cserében az anya mindig ott tud lenni a család mellett, meg tud jelenni az anyák napi ünnepségen, délután készen áll a házi feladat megoldására. „Elképesztő, hogy a román oktatási rendszerben a vakszerencsén múlik, hogy van-e valamiféle after school, és általában az is fizetős. 12-13 óra körül el kell hozni a gyermeket az iskolából: belegondolt valaki, hogy mit lehet dolgozni reggel 8-9 órától délig? Nagyon isszuk a levét a közösségi mulasztásoknak, és aránytalanul isszuk. Több hátránya származik ezekből a nőnek” – zárta beszélgetésünket.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?

banner_c9R6XLX8_banner_uAfkoMzW_ScrolloverAds_2023-02-28-zs_1920x1100.jpg
banner_mPvSBO0F_banner_8CGaT4FL_ScrolloverAds_2023-02-28-zs_580x1100.jpg