Öt dokumentumfilm nőkről és jogaikról: történelmünkről, jogainkról és jelenünkről, amely meghatározza a mindennapjainkat, nem csupán a Nemzetközi Nőnapon. Ezek a filmek a nyugati feminizmus, főként annak második hullámának fontos mozzanatairól tesznek tanúvallomást, kitekintve a szűkebb és tágabb európai vonatkozásokra, valamint országunk jelenlegi helyzetére is. S bár ez a lista a teljesség igénye nélkül született, művészet, tudomány, politika és etika, valamint közösségi felelősségvállalás is helyet kapott benne.

Feminists: What Were They Thinking? (Feministák: mit gondolhattak ők?)

„A személyes az politikai” – kétségkívül lehetnének Johanna Demetrakas 2018-as filmjének ezek a hívószavai, amely a második hullámos feminista mozgalom résztvevőit szólaltatja meg. Az alkotás apropóját Cynthia McAdams 1977-es fotóalbuma, az Emergence című könyv adta – ebben olyan nők portréit láthatjuk, akik a korszakban tabudöntögetőnek, mozgalmároknak, nőjogi aktivistáknak számítottak, és számítanak ma is (és nem csak amerikai viszonylatban).

Legfontosabb kérdése az, hogy mit köszönhetünk azoknak a nőknek, akik most hetvenes, nyolcvanas éveik derekán járva anyáink és nagyanyáink generációjának képviselőiként olyan jogokért harcoltak, mint a hozzáférhető és biztonságos családtervezés, reproduktív jogok, abortusz és egyenlő bánásmód munkahelyen, civil életben és nem utolsósorban a művészetben.

A megszólalok között olyanok bukkannak fel, mint Judy Chicago (aki provokatív és elgondolkodtató installációival, kiállításaival nyitott teret a következő generációk női művészei számára), Meredith Monk (zenész, performanszművész), Laurie Anderson (experimentális zenész, perfomanszművész), Phyllis Chesler (akadémikus, a női pszichológia úttörője és megreformálója), Jane Fonda (színésznő), Margaret Prescod (civiljogi, illetve a feketék jogaiért harcoló aktivista), Funmilola Fagbamila (nigériai-amerikai drámaíró, performer és oktató) és még sokan mások.

A portrék lapozgatásával felelevenednek a korszak meghatározó eseményei, a gyerekkor, származás, párkapcsolatok, identitás, anyaság, abortusz és rassz témáit pedig sok szemszögből láthatjuk-hallhatjuk, de mindenki célja ugyanaz volt és ma is ugyanaz: felszabadulni. (Demetrakas alkotása megtekinthető a Netflixen.)

Reclaiming the Body: Feminist Art in America (A test visszaszerzése: feminista művészet Amerikában)

Michael Blackwood közel egyórás, 1995-ös dokumentumfilmje szinte három évtizedet felölelő amerikai feminista művészetét helyezi reflektorfénybe. 2023 távlatából a közel harmincéves alkotás, amely szintén retrospektív, érdekes szemszöget nyújt azok számára, akik kíváncsiak a közelmúlt nagyhatású női alkotóira és betekintést nyernének a test és az anyag viszonyára ebben a művészetben.

A testiség nem pornográf, de szabad ábrázolása már a hatvanas évek derekától középpontba kerül főként a fotográfia és a performansz terén, de a szobrászatban is visszaköszön. A női test mint médium felszabadul a férfitekintet terhe alól és saját szemszöget teremt, amelyben egyszerre van ott a humor (hiszen humor nélkül nincs felszabadultságérzet), de a kemény társadalmi beágyazottságra való reflexió is.

A nagyobbrészt férfiak által dominált művészettörténetbe bekerül a huszadik század utolsó évtizedeire egy olyan vonulata is a női művészetnek, amely az iparművészetből, a korábban háztartáshoz tartozó tevékenységekből (pl. foltozás, varrás, szövés) inspirálódik és ezek formanyelvével játszik. A talált és gyűjtött tárgyak groteszk egymásmellettisége, ezek nem célszerű felhasználása mutatják meg és világítanak rá a nőiség kevésbé látható aspektusaira, illetve arra a mindegyre felbukkanó intézményes gyakorlatra, amely mellőzi a nők által létrehozott művészetet.

A filmben láthatók: Louise Bourgeois, Carolee Schneemann, Kiki Smith, Janine Antoni, Renee Cox, Faith Ringgold, Lynda Benglis, Maureen Connor, Portia Munson, Nancy Spero, Ida Applebroog, Rachel Lachowitz, Jackie Hayden, Hannah Wilke, Eva Hesse, Susan Silas, Marcia Tucker és mások munkái.

Mercury 13

A Mercury 13 csapata tizenhárom amerikai nő volt, akik részt vettek a William Randolph Lovelace II által magánfinanszírozott programban, amelynek célja az volt, hogy űrrepülésre tesztelje a nőket. A résztvevők – First Lady Astronaut Trainees (vagy FLATs), ahogy Jerrie Cobb nevezte őket – sikeresen estek át ugyanazokon a fiziológiai szűrővizsgálatokon, mint a NASA által 1959-ben a Mercury-projekthez kiválasztott férfi űrhajósok. Míg Lovelace a projektet Woman in Space Programnak nevezte, a tizenhárom nő később Mercury 13 néven vált ismertté.

A Mercury 13 nő nem volt része a NASA hivatalos űrhajósprogramjának, soha nem repültek az űrben a NASA küldetésének részeként, és soha nem találkoztak teljes csoportként. Lovelace orvosként volt kíváncsi, mivel a NASA fizikai tesztjeit ő végezte a hivatalos programhoz és az érdekelte, hogy a nők teste hogyan reagálna az űrben való tartózkodásra. A programot elrejtették a nyilvánosság elől; a Mercury 13-ról egyetlen nagyobb kiadvány sem számolt be, azonban nem voltak teljesen ismeretlen az amerikai társadalom előtt. Geraldine „Jerrie” Cobb volt az első nő, akit meghívtak, hogy a férfiakon elvégzett teszteknek vesse alá magát. A többieket különböző pilóta-egyesületeken és női pilóta-szervezeteken keresztül hívták meg a tesztelésre, viszont a program diszkréciója miatt a kiválasztottak nem ismerkedhettek meg mind egymással az évek során.

Az első két tesztsorozatot követően a NASA ellenállt és nem engedte meg, hogy a harmadik fázisig jussanak a tesztelésben annak ellenére, hogy az eredmények ugyanolyanok, több esetben jobbak is voltak a férfi asztronauták tesztjeivel összehasonlítva. Emiatt a tizenhárom nő közül ketten az Egyesült Államok Kongresszusa előtt lobbiztak is annak érdekében, hogy újraindíthassák a programot – mindeközben a hidegháború a tetőfokára hágott, hiszen 1963-ban Valentina Tereskova volt az első (szovjet) nő, aki kijutott az űrbe, teljesen egyedül.

A film egy olyan szeletét mutatja meg a nyugati társadalom történetének, amelyben csak az 1970-es évek végére, a vietnámi háborút követően sikerült nőket is kiképezni űrutazásra – míg az első komoly, űrexpedícióról (is) szóló Alien sci-fi Sigourney Weaver főszereplésével 1979-ben jelent meg, addig az első amerikai nő (Sally Ride) csupán 1983-ban jutott ki asztronautaként, és 1995-ben volt először női pilótája egy űrhajónak (Eileen Collins). A 2018-as Netflix-dokumentumfilmet követően 2021-ben a Mercury 13 egykori csapatából Wally Funk volt az első idős asztronautanő, aki 82 évesen juthatott ki az űrbe.

Abortusz Európában: kigúnyolva, eltörölve, tiltva

Európában az abortuszhoz való jog nem általános – erre hívja fel a figyelmet a Deutsche Welle 2022-es riportfilmje, amely a nők az abortuszhoz való biztonságos hozzáférésért zajló harcát és a törvények általi elnyomását mutatja be Európa különböző országaiban. Lengyelországban hangos tiltakozások zajlanak a kontinens legszigorúbb abortusztörvényei ellen, míg délebbre, Olaszországban egyes orvosok még orvosi vészhelyzetben is megtagadják a terhesség megszakítását.

Valentina Milluzzónak még mindig élnie kellene, ebben édesapja, Salvatore Milluzzo biztos. A lánya 2016-ban halt meg, aki ikrekkel volt terhes, és egy kórházba szállították, ahol az orvosok ideológiai okokból megtagadták tőle az abortuszt, annak ellenére, hogy életveszélyben volt. Ennek következtében mind a meg nem született babák, mind a 32 éves anya meghalt. Olaszországban sok abortuszra vágyó nő ütközik ellenállásba: az ottani orvosok 70 százaléka nem hajlandó részt venni a terhesség megszakítására irányuló műtétben, még akkor sem, ha azt a törvény lehetővé teszi.

Kapcsolódó

Nem szólt mindig virágról és csokoládéról a nőnap: kezdetben harcos mozgalomként indult

Az ünnep időközben sok helyen elvesztette politikai tartalmát és jelentőségét, s jobbára virággal, apró ajándékokkal ünneplik. Pedig a nőnap kezdetben munkásmozgalmi eredetű, a nők egyenjogúságával és szabad munkavállalásával kapcsolatos nap volt.

nőnap március 8. nők egyenjogúság

Lengyelország eközben gyakorlatilag minden abortusz betiltására fele lépett. Marta Lampert hónapok óta szervez tiltakozásokat a kormány és az Ordo Iuris ultrakonzervatív keresztény lobbiszervezet ellen, és elutasítja az egyház paternalizmusát.

Spanyolországban is keresztény fundamentalisták próbálják megtorpedózni a terhes nők törvényes abortuszhoz való jogát. Gyakran hallani arról, hogy a várandós anyákat szándékosan megtévesztik az embrió egészségével kapcsolatban, hogy rávegyék őket egy súlyosan fogyatékos gyermek megszülésére.

Németországban is jelentős akadályokba ütköznek az abortuszt kérő nők, különösen a vidéki régiókban. A katolikus Münster városában kevés orvos hajlandó elvégezni a beavatkozást. Kristina Hänel nőgyógyász Gießenben vezet rendelőt és évek óta nagy visszhangot kiváltó jogi csatározásokba keveredett. Az abortuszellenesek és az ügyészek szerint a honlapja törvényt sért. A vita tárgya a büntető törvénykönyv egy vitatott paragrafusa, amely megtiltja az orvosoknak, hogy abortuszszolgáltatásukat reklámozzák. Az abortusz mellett kiállókat felbátorítja az új koalíciós kormány terve, amely eltörölné a sérelmezett „219. paragrafust". Ez a törvénymódosítás azonban nem feltétlenül fogja megkönnyíteni az orvosok számára, hogy tájékoztassák a pácienseket az abortuszról, nemhogy elvégezzék azt.

Végül is a fanatikus abortuszellenes hangok valószínűleg nem fognak elhallgatni. Következésképpen sok orvos egyszerűen úgy dönt, hogy egyáltalán nem nyújtja a szolgáltatást. A dokumentumfilmet itt lehet megnézni, valamint Kolozsváron a Tranzit Házban, március 8-án este 7 órától.

Viața secretă a țărăncilor noastre (Parasztasszonyaink titkos élete)

Mit jelent fiatal nőnek lenni egy romániai faluban, több tucat kilométerre a legközelebbi kórháztól, és olyan környezetben felnőni, ahol az orvoslátogatás luxusnak számít, nem ismerni a testünket és úgy teherbe esni? Először megérkezni egy nőgyógyász elé, félelemmel és szégyennel, és megalázva távozni egy konzultáció és néhány arrogáns szó után? Abortuszon gondolkodni, de már későn? Nem rendelkezni pénzzel, tetszés szerint orvost váltani, lemondani a városba való utazásokról, otthon szülni, szekéren vagy tornácon, mint 100 évvel ezelőtt? – mind mind olyan húsbavágó kérdések, amely a vidéki és urbánus Románia ellentéteit erősítik a 21. században.

Kapcsolódó

Felmérés: a leányanyák egyharmada maga is kiskorú anyától született

A 18 év betöltése előtt szülő nők gyerekei apjának átlagéletkora 21 év.

helyzetkép anyaság kiskorú anyák

Országunk az első helyen áll az Európai Unióban a fiatalkorú anyák körében a terhességek és abortuszok arányát tekintve, minden tizedik romániai anya 18 év alatti, minden ötödik anya úgy szül, hogy nem volt szakorvosi vizsgálaton a terhesség alatt, minden 100 ezer szülés után 11 anya hal meg és 1000 gyermekből hét meghal az első születésnapja előtt: ezek égbekiáltó adatok, amelyek arra ösztönöznek, hogy ideje a tettek mezejére lépni.

Az oknyomozó riportfilmjeiről ismert Recorder 2018-ban arra vállalkozott, hogy bemutassa egy rövidfilmben a szexuális felvilágosításra, a saját test megismerésére és orvosi tanácsadásra tett kísérleteket, amelyek Románia falusi környezetére összpontosítanak. A fenti adatok oka a szegénység: az ország 42 százaléka a szegénység határmezsgyéjén egyensúlyoz, amely összefügg az oktatás és nevelés hiányával, a szegregációval és betegségekkel.

A World Vision Románia az MSD Romániával partnerségben 2015-ben indította el az „Anyák az életért, életet az anyáknak” programot az MSD az anyákért nemzetközi kezdeményezés részeként. A projekt három megye 30 vidéki közösségét célozta meg: Dolj, Vaslui és Valcea. Dolj megyében az anyai halálozási arány négyszerese az országosnak, míg Vâlcea és Vaslui megyében az anyai halálozási arány kétszerese az országosnak. Ezekben a közösségekben több közösségi oktató tartott tájékoztató előadásokat 15 ezer nőnek. A kisfilm megnézhető itt.