„Vallom, hogy ott, ahol szeretetből fakadó mozdulat, mosoly vagy krisztusi gesztus születik az év bármely napján, mindennap karácsony lesz. Mert karácsony ünnepét nem létrehozni kell, az ünnep bennünk jön létre” – mutat rá Kovács József, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum lelkiigazgatója, akit lelkipásztori hivatásáról, a fiatalokkal való együttműködéséről és a karácsony üzenetéről kérdeztünk.

– Hogyan választotta a papi hivatást?

– A Gyergyói-medence nyugati részének magaslatában fekvő Borzonton születtem 1992. május 21-én. Gyakorló hitéletű székely családban nőttem fel, kisóvodás korom óta rendszeresen ministráltam. Elemi iskolámat szülőfalumban, a helyi Gaál Tamás Általános Iskolában, középiskolai tanulmányaimat Gyergyószentmiklóson végeztem római katolikus teológia osztályban. Kisgyermekkorom óta éreztem a lelkemben, hogy a Jóisten hív. Ennek a hívásnak tisztánlátására szolgált sok szentmise és lelki program, amelyekben kerestem, hogy mit kíván tőlem az Úr. Fiatalkorom hétköznapjaiban igyekeztem figyelmes lenni, hogy mi az én hivatásom. Szülőfalum csendes környezete, a felhőtlen, szép gyermekkorom, a tartalmasan megélt ifjúság évei lassan-lassan segítettek felismerni ezt. 2011-ben sikeresen érettségiztem, és kértem felvételemet a gyulafehérvári papnevelő intézetbe.

A hét év Gyulafehérváron töltött időszak után, 2018. június 29-én dr. Jakubinyi György érsek atya pappá szentelt. Újmisés papként a csíkszeredai Szent Kereszt-plébániára szólt kinevezésem, ahol sokrétű pasztorációs tevékenységből vettem ki a részem, azt követően főpásztorom a kézdivásárhelyi Boldog Özséb-plébániára küldött. Egy számomra ismerős és fiatal egyházközség élettel teli mindennapjaiba csöppentem.

– Már papsága előtt jelentős szerepet kapott életében a fiatalokkal való foglalkozás, majd segédlelkészként Csíkszeredában és Kézdin is aktívan részt vett a nevelésükben. Idén augusztustól a gyulafehérvári teológiai líceum lelkiigazgatójaként egyengeti a fiatalok életét, gondozza hivatását. Mindenik szolgálati helyén nagyon sok ifjat közösségbe tudott hívni. Mit tapasztal, mi az, amivel meg lehet szólítani őket, be lehet vonni az egyházi, a vallásos életbe?

– A Jóisten gyermekkoromtól kezdve oly szépen vezette és alakította az életemet, hogy csak rácsodálkozni tudok. Gyermekkoromban lelkipásztorok személyén és tevékenységén keresztül erősítette fel és hozta felszínre azt a meggyőződést, hogy mit kíván tőlem. Fontosnak tartom, hogy ezeket a személyeket megemlítsem. Kisiskolás koromban plébánosom volt György Mihály Levente tisztelendő úr és Kerekes László plébános úr, akinek segédlelkészként munkatársa lehettem. Jelenleg Levente tisztelendő úr Csíkszentmiklós plébánosa, Kerekes László pedig a Gyulafehérvári Főegyházmegye segédpüspöke. Lelkipásztori jó együttműködésüket látva már gyermekként magam is megéreztem a másokért adott élet szépségét.

Tevékenységük megtapasztalásának köszönhetően magam is általuk fedeztem fel a fiatalokkal, kisközösségekkel való foglalkozás értékét, szépségét. Kispapi éveim alatt számos tábor, közösségi program, együtt szervezett és megtartott tevékenység erősítette és érlelte meg bennem ezt. Újmisés papként ezzel a szemlélettel léptem a hívek közé. Fontosnak tartottam a személyességet, a lelki kísérést, a bizalom kialakítását és még sorolhatnám. Aktívnak mondom valóban a segédlelkészi éveim tevékenységét, ifjúsági zenészcsoport, ifi közösség, cserkészet, bérmálkozási felkészítők, táborok, lelki hétvégék és megannyi tevékenység bennem is örökre nyomott hagyott. Augusztus elsejétől Kovács Gergely érsek atya lelki vezetőnek nevezett ki a gyulafehérvári Kisszemináriumba. Ez egy más szelete a pasztorációnak, de nagyon áldásos.

Papi éveim tapasztalata és a jelenlegi szolgálatom is azt erősíti bennem, hogy a fiatalokat elsősorban az emberi jóságunkkal, természetességünkkel és őszinteségünkkel lehet az egyházi közösségekbe vonzani. A fiatalok vágynak a példára, de ehhez nekünk önmagunknak kell lennünk, nem szabad szerepeket játszanunk. Ami meggyőződésem szerint a fiataloknak vonzó lehet egy egyházi közösségben, az az, ha a lelkipásztor derűs, és az sugárzik róla, hogy neki öröm papnak lenni.

– Hogy tapasztalja, általában mi az, ami erőteljesen foglalkoztatja a fiatalokat?

– Saját életük kérdései foglalkoztatják leginkább. Önazonosságuk keresésének „buborékfelhőin” át szemlélődnek, és keresnek utakat a világban. Nyilván mindenki szeretne boldog lenni. Keresik ennek a megvalósulásnak a mikéntjét tehetségük, talentumaik felismerése által, próbálják felismerni emberi kapcsolataikban önmaguk helyét és szerepét.

A még sokszor mások által kritizált fiatalok lelkében is ott él a vágy, hogy valaki meghallgassa és elfogadja őket úgy, ahogy vannak. Sokszor kíváncsian néznek ránk, felnőttekre, és nincs szükségük egyébre, minthogy legyen időnk rájuk. Annyira szomorú tudok lenni, amikor látok jól nevelt fiatalokat elveszni... Hátterében ott áll egy-egy rossz példa, másrészt merőben befolyásolhatja őket a média helytelenül szuggerált hamis ideálja, ha ezt követi, némely fiatal kiábrándul és csalódik. Jó példákra van szükségük, és önmagukról őszintén beszélni merő emberekről. Nem vágynak egyébre, mint meghallgatásra, értékelésre, a kérdéseikre adott észszerű és logikus válaszokra, hiteles életpéldákra, elérhető és követhető életutakra, egyszerűen rájuk szánt, minőségi időre van szükség, melyben megérezhetik, hogy az életük egyenként ajándék.

– Karácsonyra készülünk. Azt érzékelhetjük magunk körül a társadalomban, hogy ajándék- és pénzközpontú világban élünk. Ennek ellensúlyozásaként hogyan lehet felhívni a fiatalok figyelmét a karácsony valódi üzenetére?

– Segédlelkész koromban a fiatalok körében a közösségi programok által igyekeztem megtapasztaltatni, hogy jelenlétünk a legnagyobb ajándék. Vallom ma is, hogy sokszor több lenni, mint tenni. Bátorítottam őket, hogy ők maguk tudnak ajándékká válni azáltal, hogy egymásra szánják az idejüket. Ilyenkor, december elején már a karácsonyi pásztorjáték betanulásán fáradoztunk, a Szent Miklós-nap kapcsán egymásnak kézzel készített ajándékokkal kedveskedtünk. Karácsony előtt népi hagyományaink szokásaiba kapcsolódva a „Szállást keres a Szentcsalád” népi ájtatosság által kerestük fel egymást. Lehetőség szerint a városi kórházba is ellátogattunk, felkeresve a betegeket, énekeltünk nekik, és kis figyelmességekkel tettük szebbé az ünnepüket.

Karácsony közeledtével a lelki programokkal, a közös éneklésekkel, az ünnep üzenetét hordozó filmek megtekintésével is készültünk. Egymás életében jelen lenni, és a társaink szeretetnyelvét felfedezve kedvükben járni, ez lenne igazán fontos. Hiszen a másik kedvében való járás által telik meg a mi szívünk is örömmel. Mások megörvendeztetésén fáradozva tapasztalhatjuk meg, hogy mit jelent igazán boldognak lenni. Sokszor hangsúlyoztam ennek fontosságát, és mondogattam, hogy nem lehet úgy átvinni valakit a túlsó partra, hogy közben mi magunk meg ne érkeznénk. A szeretet az egyetlen olyan dolog, amely elosztva növekszik.

– A kántoriskolában csak fiúk tanulnak. Gondolom, velük még nehezebb a lelki életről, az érzésekről beszélni, mint a vegyes csoportban. Így van? Ha igen, hogyan lehet oldani a „feszültséget”?

– Az idei karácsonyra való felkészülés számomra is egyedi és teljesen új. A fiatalok lelki vezetőjeként, de ugyanakkor két közösség – a Fehér megyei Alvinc és Kudzsir – plébánosaként készülök, készülünk közösen az ünnepekre. Diákjaimmal minden adventi vasárnap előestéjén közösen ünnepélyes gyertyagyújtást végzünk, minden alkalomra egy-egy osztály készül elő. Mindemellett kétnapos adventi lelkigyakorlatot is tartunk az öröm vasárnapját megelőzően, illetve minden héten kis esti prédikációkkal, szentségimádással, illetve közös lelki programokkal készülődünk, hangolódunk. Advent első napján – az iskola történetében először – elindítottuk az őrangyalos programot, kiterjesztve az egész intézményre: egymás nevét kihúzva, titokban egymás „őrangyalaivá” válunk. Feladatunk jó nyomokat és jeleket hagyni magunk után a teljes adventi időszakban. Karácsonyra történő hazautazásuk előtt, december 22-én közösen fogjuk kiértékelni, felfedve, kinek voltunk „őrangyalai” és „védencei”.

Ugyanakkor a két közösség plébánosaként hétköznap roráté szentmiséket végzek, amelyeken a diákoknak lehetőségük nyílik a szolgálatra: asszisztálás, éneklés vagy akár szavalat formájában – ez számukra is élményt jelent. Hasznos megtapasztalni és látni a hívek igyekvését és visszajelzését. A mindennapokban úgy érzem, bizalmasak velem szemben, megélt érzéseikkel azonosulni tudok, és saját tapasztalataim, valamint a lelki irodalomban szerzett tudás által igyekszem igazgatni, kísérni és bátorítani őket. Mivel a hét év teológiai képzés alatt a szemináriumban éltem, sok ponton átérzem vívódásukat, kérdéseiket.

– Hogyan lehet az egymásra való mélyebb odafigyelést elősegíteni?

– Közéjük érkezésem óta hangsúlyozom, hogy mindenki sajátos utat jár, és az emberi tekintetek mögött látnunk kell egymás élettörténetét, magát az érzékeny és törékeny embert. Ha ezzel a szemlélettel lennénk egymás életében jelen, kiküszöbölhető lenne a megszólás és ítélkezés. Emberibb világot kell teremtenünk, a Szentírás aranyszabályát érvényesítve: „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, hogy neked is tegyenek!” Ezen szemlélet szerint élve megtapasztalhatóbb lenne Isten jelenléte, és jobbá lehetne a világunk.

– Miben segíthetnek vagy tudnak segíteni a szülők a mindenkori plébánosnak, pedagógusnak a fiatalok nevelésével kapcsolatban?

– Egykori latintanárom mondása jut eszembe, miszerint „jó eredményt elérni a felnövekvő nemzedékek életében úgy lehet, ha a szülő ugyanazt akarja, mint a pap és a tanár”. Azt tapasztalom, hogy a fiatalok a felnőtté válásában példaképeket keresnek. Első számú nevelője, példája a gyermeknek kétségtelenül a szülő. Amit otthon lát és tapasztal,  kiolvasható cselekedeteiből, magatartásából, jó és rossz tulajdonságaiból egyaránt. Összhangban kellene állnia a szülő törekvésének az egyház által nyújtott akarat krisztusi szándékával.

A plébánián zajló közösségi programok elsősorban nem annyira az elméleti, sokkal inkább a gyakorlati megvalósulását jelentik a keresztény életnek. Számtalan jó élményt őrzök szülők beszámolóiból, amikor arról jeleztek vissza, hogy a gyermekük egy-egy tábor, lelki hétvége után a szó pozitív értelmében véve ,,más” emberként tért haza. Úgy érzem, az általam szervezett programok közül azok értek igazán célba, ahol a fiatal hazatérve otthoni környezetébe, megerősítést tapasztalt, nem elmarasztalást. Tapasztaltam a másik oldalt is, amikor már felnőttként tudott különbséget tenni, hogy helyesen látta, adott esetben mi az, ami a keresztény értékrenddel ütközik, nevén nevezve olykor az iskolákban, vagy épp otthon a családban. A szülők felelőssége óriási, hiszen gyermekeik számára ők az első számú példaképek. Ezért fontos szerepet látok abban, hogy bizalmi, őszinte, meghallgató és megértő kapcsolat alakuljon ki a gyermek és szülő között.

Ha egy tevékenységet vagy elvárást megfelelően elmagyaráz a szülő, akkor gyermeke nem kibúvókat keres, hanem a kedvében igyekszik járni, s elsősorban belátja, hogy ez az ő érdekeit szolgálja. Ha nehezen is, de teljesíti a kért feladatot, már csak önmaga miatt is.

– Ön szerint melyik az a bibliai idézet, amely a leginkább közelebb visz a karácsony üzenetéhez?

– János apostol első levele 4. fejezetében, a 9. vers szavai közelebb vihetnek bennünket a karácsony titkához. Ezt írja: „Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk.”  Ennek a mondatnak a fényében érezzük meg, hogy Isten Fia, a megtestesült Ige, Jézus Krisztus születésével élni akar megtanítani bennünket. Élni, abban az értelemben, hogy példáját követve másokra tudjunk figyelni – nemcsak karácsony közeledtével. Jézus tanítását követve válhatunk mi magunk is igazán értékessé. Vallom, hogy ahol és amikor egy szeretetből fakadó mozdulat, mosoly vagy krisztusi gesztus születik az év bármely napján, ott mindennap karácsony lesz. Mert a karácsony ünnepét nem létrehozni kell, az ünnep az bennünk jön létre.