banner_ImRoxvBN_webbanner_970x250.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_3UKEdCdT_webbanner_300x250.gif
Hétköznapi pszichológiánk

Az önismeret és az életcél könnyíti meg a betegség elviselését

Amikor elveszítjük az egészséges önmagunkról alkotott képet, óhatatlanul szembesülünk saját sebezhetőségünkkel, törékenységünkkel és múlandóságunkkal. Bármennyire ijesztő, a betegeknek megkönnyebbülést hozhat, ha ki tudják mondani, hogy megijedtek, félnek a haláltól. Betegség esetén nem célravezető azzal nyugtatni hozzátartozónkat, hogy „erős vagy, te ezt is kibírod”, „próbáld a dolgok pozitív oldalát nézni”, „minden rendben lesz” – sajnálkozás helyett együttérzés és támogatás szükségeltetik.

Amikor néhány hete egy banális síbaleset következtében egy bizonyos időre mozgáskorlátozott helyzetbe kerültem, úgy éreztem, összedől körülöttem a rendszer, és megáll az élet. Csak az visszhangzott bennem, hogy két egészséges és funkcionális láb nélkül képtelen leszek elvégezni a napi feladataimat, ellátni a gyerekeim körüli otthoni és házon kívüli teendőket. Megélni az egészség csekély mértékű elvesztését is, hasonló volt ahhoz a fájdalomhoz, amelyet valamely szerettünk elvesztésekor tapasztalunk.

Gujdár Gabriella klinikai pszichológus Hétköznapi pszichológiánk című sorozatunkban olyan témákat tár fel, amelyek a legtöbb korosztályt foglalkoztatják: gyereknevelés, házasság, pár- és emberi kapcsolatok és aktuális jelenségek is terítékre kerülnek a kéthetente megjelenő cikkekben. Ha ön is keresi a választ bizonyos élethelyzetekre, küldje el kérdését a bereczki.szilvia@maszol.ro e-mailcímre, és a szakember válaszol.

A betegség sokszor szimbolikusan mezteleníti le, teszi kiszolgáltatott gyermekké a felnőttet, akinek ellátásra, gondoskodásra, vigasztalásra van szüksége. A fizikai tüneteken, az esetleges testi fájdalmakon kívül, általában megjelenik a szomorúság, a reménytelenség és a szégyenérzet. Ez gyakran bezárkózáshoz vezet, a betegnek nincs kedve társasághoz, sokszor családtagjait és barátait is elutasítja, ami hosszú távon nehezíti a felépülést vagy az életminőség javulását. Pedig könnyebb elviselni egy betegséget, amikor tudunk segítséget kérni és elfogadni.

Ugyanakkor, betegként mindenkinek joga van megélni a negatív érzelmeit és fontos, hogy erre a közvetlen környezete is lehetőséget biztosítson, teret engedjen. Bármilyen ijesztő, megkönnyebbülést hozhat, ha ki tudjuk mondani, hogy megijedtünk, félünk a haláltól. Sokszor nemcsak kimondani, de meghallani vagy meghallgatni is nehéz ezeket a szavakat. Betegként nem várhatjuk el egy súlyos betegség hírével szembesülő családtagunktól vagy barátunktól, hogy pozitívan gondolkodjon, nem tagadhatjuk le és érvényteleníthetjük az érzéseit olyan bátorítónak szánt mondatokkal: hogy „erős vagy, te ezt is kibírod”, „próbáld a dolgok pozitív oldalát nézni”, „minden rendben lesz”. Többet segíthetünk, ha empatikusak, tapintatosak és egyben hitelesek maradunk, nem bagatellizáljuk a helyzetet csak azért, mert nehéz elviselnünk a másik szenvedését.

A beteg számára fontos a nem lesajnáló együttérzés: „tudom, hogy nehéz neked, viszont itt vagyok”, „megteszünk mindent, a gyógyulásod érdekében”, „együtt megpróbálunk túljutni ezen az egészen”, „teljesen rendben van, ha szomorú vagy, és azt szeretnéd, hogy mindenki hagyjon békén”. Ezzel azt közvetítjük felé, hogy nincs egyedül, nem tartjuk tehernek, mellette vagyunk, számíthat ránk. 

Egy komoly betegséget közlő diagnózis hallatán a sokk miatt, gyakran bezárulnak a kommunikációs csatornák, az ember, mondhatni kívül-belül lefagy, érzelmi rövidzárlat alakul ki, ami természetes folyamat, hiszen a legbelső Én-t hivatott megvédeni a mentális, pszichés összeomlástól. Természetes tehát, hogy amint az gyászfolyamat során is történni szokott, a rossz hír hallatán az érintett sokkos állapotba kerüljön, és képtelen legyen felfogni a hallottakat vagy az írott diagnózist, amely hihetetlennek, elfogadhatatlannak tűnik.

Olyan mintha valaki más története lenne, egy képtelen sztori, amelyet csak elutasítani, ellökni, letagadni lehet: „összecserélték a leletet”, „az orvos tévedett”, „velem ez nem történhet meg”. Úgy tesz, mintha nem léteznének azok a körülmények, amelyek a nem kívánt változást előidézik az életében, ezért nem foglalkozik vele, ami olykor késleltetheti a kezelést, felépülést, gyógyulást.

A következő fázis, a szorongással keveredő düh, amelyet a beteg sok esetben saját környezete – leggyakrabban saját családja, barátai – ellen fordít, így próbálva megszabadulni attól a belső nyomástól, feszültségtől, amelyet a betegség tudatosítása jelent.  A düh stádiumát az alkudozás követi, amely az embernél magasabb hatalmakkal folytatott belső monológ. Ennek során a beteg felajánl valamit Istennek, az univerzumnak saját gyógyulásáért cserébe. Ezt követően jön a kilátástalanág és a depresszió időszaka. Ez a krónikus betegséges folyamán jelentkező későbbi stádium, amikor a beteg megértette betegsége jellegét és következményeit, megtapasztalta az életmódját érintő változásokat, korlátozásokat, amelyek levertségre, fásultságra késztetik.

Fotó: Pexels | Gustavo Fring

Amennyiben ebben a fázisban a betegnek sikerül átadnia magát a gyásznak és megsiratni a betegséggel járó veszteségeit, könnyebben juthat el az utolsó stádiumba, ami az elfogadásról szól: a betegség teljes tudatában képes elfogadni helyzetét és megváltozott körülményeihez igazítani életét, illetve a hiányosságok ellenére is megtartani a lehető legmagasabb életminőséget.

Az, hogy végül ki milyen megküzdési stratégiát alkalmaz egy krónikus vagy gyógyíthatatlan betegség esetén, egyénenként változó, viszont az esetek többségében mindenki azokat az eszközöket használja, amelyeket egyébként is szokott krízishelyzetekben. Van, aki aktívan szembehelyezkedik a betegséggel, felveszi a harcot; van, aki különböző megoldási/gyógyulási lehetőségeket keres, más a társas kapcsolatokat részesíti előnyben, és akadnak, akik eltávolodnak az adott helyzettől, kicsit visszavonulnak, abban bízva, hogy jobb rálátásuk lesz a helyzetre. Az sem ritka, hogy valaki megpróbálja átértelmezni a helyzetet, pozitív jelentést igyekszik találni és inkább kihívásként, mint problémaként tekint rá.

Egy krónikus vagy gyógyíthatatlan betegségben, mint a válsághelyzetek többségében fontos, hogy mit és mennyit tudunk magunkról, illetve az, hogy a betegség előtt, elégedettek voltunk-e az életünkkel, volt-e életcélunk, motivációnk a mindennapokhoz. Az, aki kellő önismerettel rendelkezik, meg tudja fogalmazni önmagát, figyel a betegséggel egyidőben benne lezajló fizikai és pszichés változásokra, igyekszik elfogadni azokat, tehát magas az alkalmazkodóképessége, nagyobb eséllyel tudja újraértelmezni a helyzetét, megtalálni a folytatáshoz szükséges motivációt, illetve erőforrásokat. Fontos, hogy a beteg új jelentéstartalommal tudja megtölteni a perceket, órákat, mindennapokat, ugyanakkor önmagával kapcsolatban szelíd elfogadással próbáljon alkalmazkodni az új élethelyzethez.

Kapcsolódók

Kimaradt?