„A földönfutón segíteni kell vallástól, nemzetiségtől, bőrszíntől, foglalkozástól függetlenül” – ez a meggyőződés munkált kolozsvári olvasónkban az orosz–ukrán háború rémképei láttán. A hátizsákokba csomagolt életek, a pulóverben és kabátban útnak induló nők, a rettegő kisgyermekek, a háziállataikat hátukon cipelő idősek és fiatalok látványa egyszersmind meggyőzte, segíteni kell. Míg sokan pénzt, ételt, ruhát adományoznak a rászorulóknak, addig ő otthonát tárta ki a menekülők előtt: egy édesanyát, annak kisfiát, és egy 71 éves nagymamát helyezett biztonságba, akik alig cipeltek valamit az életükből, néhány táskával érkeztek, egy hétig ugyanabban a ruhában utaztak éjt nappallá téve, és egyetlen vágyuk a pihenés, megtisztulás volt. Cs. R.  mesélt tapasztalatairól.

Olvasónkat a rosszindulatú hozzászólásoktól való félelme sarkallta neve elhallgatására. Mint mondta, nem szeretné sem magát, családját, sem a menekülő családot kitenni a nyomdafestéket nem tűrő véleményeknek, amelyek lehúzóak, destruktívak. Pedig a kétségbeejtő háborús helyzetben sokkal nagyobb szükség lenne az összetartásra, a nevető, gúnyolódó reakciók mellőzésére és az együttérzés gyakorlására. Szomorúan bólogattunk véleménye hallatán, hiszen portálunk is értékeket veszít annak következtében, hogy olvasóink egy kicsi, de annál hangosabb hányada értő olvasás helyett csúfot űz alanyaink tapasztalataiból.

Egy hete zajlik az orosz–ukrán háború, a kezdeti elképedéseket gyorsiramban felváltották a tettek: egy emberként mozdult meg Erdély is, sokakat cselekvésre késztetett az Ukrajnából menekülők sorsa, adománygyűjtés történik szerte a régióban és az országban. A menekülők befogadása azonban számtalan kérdést vet fel, többen előítéletek és félretájékoztatás miatt nem merik beengedi otthonaikba az Ukrajnából érkezőket. Ön megtette: mit tartott szem előtt, amikor meghozta ezt a döntést?

Számomra sajnos fájóan ismerős ez a helyzet, ugyanis huszonévesen, 1994–95-ben, a Balkán-háború idején önkéntesként dolgoztam kilenc hónapot különböző menekülttáborokban, nagyrészt Boszniából érkező menekültekkel, köztük is elsősorban gyerekekkel. A háborúnak is van egyfajta forgatókönyve, legalábbis a menekülteket illetően. Amikor az első hullám megindul, mindenki ugrik segíteni, gyűjtést rendeznek az emberek, támogatják az érkezőket. Ez a lelkesedés azonban hamar alábbhagy, egyre inkább érdektelenné válnak az emberek, lezárulnak az addig nyitott határok, a végén pedig gyűlölni kezdik azokat, akiket eleinte még segítettek.

Az is általános jelenség, hogy a falun élők hagyják el az otthonukat a legkésőbb, hiszen nekik ott a gazdaság, amit nem lehet csak úgy hátrahagyni. A városlakók pedig vagy elmenekülnek az első légiriadó után, vagy falura költöznek, rokonokhoz, ha lehetőségük van erre. Az idősek kevésbé hajlandóak elhagyni a szülőföldjüket, mert egy életet éltek le ott. Ezek az általános jellemvonások bármilyen fegyveres konfliktus esetén.

Számomra egy pillanatig sem volt kérdés, hogy a földönfutón segíteni kell, vallástól, nemzetiségtől, bőrszíntől, foglalkozástól függetlenül. Ezek az emberek pont olyanok, mint mi, én, ön, vagy bárki más, ők sem gondolták egy hónappal ezelőtt, hogy fél óra vagy egy óra alatt kell összekapkodják a motyójukat, hátra kell hagyniuk mindent, a lakásukat, a tárgyaikat, a falun élőknek a gazdaságot, az állataikat, és útnak kell indulniuk a semmibe. Ha szerencsésebb az ember, autóval, ha nem, gyalog, vonattal, ahogy lehet, időjárástól és évszaktól függetlenül. Kívülről pont olyanok, mint mi, de hogy belül mi munkál bennük, az csak később derül ki, ha egyáltalán kiderül.

Hogyan zajlott a befogadás folyamata? Bürokratikus útvesztőkkel, tucatnyi telefonhívással, a helyzet újszerűsége miatt sok akadállyal, félreértéssel, vagy a szükséghelyzet okán gördülékenyen?

Van egy Facebook-csoport, amely a segíteni akaró embereket tömöríti, ott is feliratkoztam és valószínű, hogy megkeresnek majd ezen az úton is, de a család, amelyet elsőként befogadtam, végül nem ezen az úton érkezett hozzám, hanem egyik távoli ismerősöm ismerősén keresztül. Semmiféle bürokrácia nem szólt közbe. Románia meglepően jól kezeli ezt a válságot, igaz, hogy elsősorban a civil szervezetek, az egyházak és a magánemberek léptek, az önkormányzatok csak később kapcsolódtak be.

Az érkezők nagyrésze nő és gyerek, de vannak köztük Ukrajnában tanuló külföldi egyetemisták is szép számmal, továbbá idősek, betegek, mozgássérültek. Van, aki autóval, van, aki gyalog lépi át a határt. Van, aki a kutyáját, macskáját, tengerimalacát is hozza. Csak hüledeztem azon, hogy mennyire gyorsan és profin megszervezték a különböző egyesületek a fogadásukat: pihenőt és élelmet biztosítanak, takarókat, meleg holmit adnak azoknak, akik igénylik, a babáknak pedig pelenkát, nedves törlőt, bébiételt. Listák készültek azokkal a sofőrökkel, akik tovább tudják szállítani őket, magánemberek összedobták a pénzt benzinre, repülőtársaságok ingyen jegyet biztosítanak nekik, a vonaton is ingyen utazhatnak a célország felé. Mások – mint ahogy én is – szállást és étkezést nyújtanak nekik.

Az én vendégeimnek nem volt nemzetközi autóbiztosításuk, egyik kedves volt osztálytársam néhány óra alatt megoldotta nekik ingyen, illetve pár ruhadarabot és cipőt is ajándékozott nekik. Tudni kell, hogy a legtöbb ukrán állampolgár nem kér menedékjogot Romániában, hanem továbbutazik egy olyan országba, ahol rokonai, barátai vannak. Továbbá nem minden ukrán állampolgár ukrán nemzetiségű, vannak köztük magyarok, románok, oroszok, krími tatárok, görögök, bolgárok. Mindenki oda igyekszik, ahol rokon, barát segítségére számíthat, vagy ahol legalább a nyelvvel nagyjából elboldogul.

Hogyan érkezett meg önökhöz a család? Volt kapcsolattartójuk vagy az édesanyával egyeztetett?

A mi kapcsolattartónk mindaddig amíg a család el nem hagyta Ukrajnát, egy svájci hölgy volt, a család egyik rokona. Miután átlépték a határt, már közvetlenül is tudtunk kommunikálni egymással. Mi egy anyukát, egy 71 éves nagymamát és egy hétéves gyereket fogadtunk be, akik öt napon át jöttek Kijevtől Kolozsvárig, autóval.

Mikor érkeztek meg önhöz az ukrajnai menekültek? Mennyi ideig maradtak?

Hétfőn késő este érkeztek, nagyon fáradtan. Még enni sem kértek, csak zuhanyozni és aludni szerettek volna. Csak másnap derült ki, hogy a nagymamának még pizsamája se volt, mert egyszál pulóverben jött el otthonról, csak épp egy dzsekit kapott magára. Abban az egy pulóverben járt-kelt és aludt hat napon át, a lábán is csak egy könnyű tornacipő volt. Nagyon hálásak mindenért, nem kérnek semmit, csak a beszélgetés során derült ki, hogy ez vagy az hiányzik. Amikor kiszálltak az autóból, a férjem sietett segíteni nekik, de annyira kevés csomagjuk volt, hogy nem is volt szükség rá. Én meg csak néztem, hogy az egy életen át összegyűjtött vagyonodból ennyi az, amivel nekivágsz a világnak és a jövődnek.

Vannak, akik félnek az idegenektől, mindenféle rosszat kinéznek belőlük, mert nem ismerik, és sztereotípiákkal azonosítják őket. Milyen emberek érkeztek önökhöz, mi volt az első benyomása a családról?

Mint kiderült, ukrajnai oroszok csöppentek be hozzánk. Mivel a dédanyám szintén orosz volt, örültem nekik. Mint mondtam, a nyomorúságnak nincs nemzetisége, bárkit szívesen fogadtam volna egyébként. A felnőttek kedvesek voltak, de nyúzottak, fáradtak, kialvatlanok. A legrosszabb lelkiállapotban a gyermek volt, ő hátat fordított nekünk és nem akart beszélni senkivel. Másnap kicsit pihentebben eljátszott a kismacskánkkal és megnyílt. Az igazi áttörés azonban a szomszédunknak, Noéminek köszönhető: néhány kifestőkönyvet adott a gyermeknek, aki azonnal leült rajzolni és színezni. Elsőként egy nagy piros szívet rajzolt a papírlapra. Másnap ebédre pizzát rendeltünk neki, ennek nagyon örült, délután pedig leült festeni. Napot, dombokat, felhőket, szarvast. De a lap oldalán egy függőleges piros csík húzódott, rajta számjegyek: 100, 50, 0. Kérdem, mi ez? Elmagyarázta, hogy az autónak az üzemanyagszintje, s amikor nullára csökken, akkor baj van, onnan gyalog kell menni. Így nyilvánul meg a menekülés a gyermek szintjén.

A felnőttek is mertek a kisgyermekhez hasonlóan megnyílni, beszélni az érzéseikről és tapasztalataikról? Miről számoltak be?

Elmesélték, hogy abban a pillanatban amikor Kijevben megszólalt a légiriadó, és távolról meghallották az első robbanásokat, útnak indultak. Féltek, a légiriadó nagyon félelmetesen hangzik. A szirénák hangjába aztán a robbanások döreje is belevegyül. Nem embernek való a pincében üldögélni, élelmiszerért, alapvető dolgokért állni sorba, fázni, mert nincs se áram, se gáz, nincs gyógyszer… ennél több indok nem is kell a menekvésre.

Mint utólag kiderült, a legjobb döntés volt eljönniük. Fájdalmas az, hogy az anyuka nővére nem tudott végig velük tartani, ugyanis a fia betöltötte már a 18. évét, sorköteles. Nem akarja, hogy besorozzák, de az országot se hagyhatja el. Félúton Kijev és a határ között, egy kisvárosban maradtak mindketten, két kutyával. Amíg van áram és térerő, tudnak majd kommunikálni a családdal. Utána már ki tudja, mi lesz.

Vannak, akik a nyelvtudás hiánya miatt hátrálnak meg a menekülők befogadásától. Önök milyen nyelven kommunikáltak? A néhány nap folyamán jelentkeztek kulturális különbözőségek?

Az anyuka és a kisfiú jól beszél angolul. A nagymama tud spanyolul, mi azonban nem. Viszont gyönyörűen beszél oroszul, és majdnem mindent értek abból, amit mond, pedig az én orosztudásom eléggé gyatra. Jelentős kulturális különbségek nemigen vannak köztünk, a konyhánk is hasonlít, nagyon szerették az anyósom által készített savanyúságot.

Mi volt a leghőbb vágyuk ezeknek az embereknek? Hát a legnagyobb félelmük?

Ilyenkor az emberben úgy összekeverednek az érzések, hogy nem nagyon tudja megfogalmazni, mire vágyik, mitől fél. Persze vágynak arra, hogy hazatérjenek. Hogy álljon még az épület, meglegyen a lakásuk, hogy időközben ne költözzön bele senki, ne törjék fel, ne rabolják ki. A legnagyobb félelmük gondolom az lehet, hogy elveszítik valamelyik hozzátartozójukat. Az általunk befogadott nagymama például azon kesergett, hogy nem húzta ki a hűtőt a konnektorból mielőtt útnak indultak.

Volt önben félelem amiatt, hogy idegeneket enged az otthonába? Mivel hessegette el negatív gondolatait, ha akadtak?

Nálam gyakran fordulnak meg idegenek, mindenféle foglalkozású, érdeklődésű, nemzetiségű emberek. Én is szálltam meg idegeneknél külföldön, nem is egyszer. Eddig senkivel, soha, semmiféle problémám nem volt, kellemes élményem azonban annál több. A bajba jutott emberek nagyon hálásak, ha hosszas kínlódás után végre emberi körülmények között, melegben lehetnek, rendes ágyban alhatnak és kapnak egy tál ételt.  

A tapasztaltak fényében miként látja, bárki kész lehet arra, hogy befogadjon ukrajnai menekülőket, vagy szükséges a tapasztalat, a nyelvtudás, az elhivatottság, a feltétel nélküli szeretet, esetleg egyéb erény vagy felkészültség, ami nélkül nem lehet ekkora feladatot vállalni?

Ha az ember be akarja fogadni, akkor be fogja fogadni őket mindenféle tapasztalat és nyelvtudás nélkül is, mert az emberség nyelve egyetemes. Ha meg nem, akkor talál kifogást. Azt viszont nem szabad elfelednünk, hogy mi is kerülhetünk ilyen helyzetbe bármikor, hiszen nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a politikusokat mennyire érdekli az emberek sorsa. Bármikor megtörténhet, hogy egyetlen hátizsákba, fél óra alatt kell belezsúfolnunk mindazt, ami fontos számunkra. A boszniai menekültektől tanultam, hogy a családi fényképalbumot, a kávéfőzőt és egy kis kávét nem szabad otthon hagyni, mert ez fog a későbbiekben a leginkább hiányozni.