banner_LYJAJgUi_banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_whe5WvtP_banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

A kórházban gyógymasszőr, zenekarában számtalan hangszer bűvölője a székelyföldi vak fiatalember

Véletlenek nem léteznek, minden okkal történik – vontuk le a már-már közhelynek minősülő következtetést beszélgetésünk végén a csíkszentsimoni származású Puha Dorellel. Egyebet nem is tudtunk volna megállapítani története hallatán: a fehér bot, azaz vakok és gyengénlátók világnapja kapcsán osztotta meg velünk, hogy gyenge látással született, amit szemüveggel korrigáltak, az igyekezet ellenére kamaszkorában egy baleset következtében mégis megvakult. „Így fest az elrendelt sors” – világa azonban nem sötét, ellenkezőleg: színes kavalkád, amelyben gyógymasszőr munkája, a hangszerek iránti szenvedélye, az utazás, a biciklizés, a városok „feltérképezése” és a tanulás is megfér. Illetve egy nagy adag humor, amivel az életére tekint, nem bánkódik, elfogadta a sorsát, és abból a legjobbat hozza ki: dolgozik, lakást vásárolt, egyedül él, mos, főz, takarít, szórakozni jár, akár a hétköznapi emberek. És hétköznapiként tekint magára, nem magatehetetlen, sajnálatra méltó sérültként.

A fehér bot világnapja nagyszerű alkalom arra, hogy a vakok és gyengénlátók bemutatkozzanak: tavaly Buttu Arnold sportolóval beszélgettünk, idén Puha Dorelt, a Hargita és Kovászna megyei ifjúsági látássérült szervezetek alelnökét faggattuk az életéről. Beszélgetésünk a lehető legtermészetesebben zajlott, csupán annyiban különbözött az eddigiektől, hogy mindig közöltük, mikor mit teszünk. Közben nagyokat hahotáztunk, Dorel ugyanis igazi mókamester, aki saját sérültségén is képes jókat nevetni, arról vicceket mesélni.

Nem volt ez mindig így: amikor kamaszkorában azzal szembesült, hogy gyengénlátóból egy másik, vissza nem fordítható kategóriába, a vakok csoportjába sorolták, meg kellett harcolnia a magatehetetlenséggel, félelemmel, kilátástalansággal. De csakhamar legyőzte aggodalmait, „kezébe vette a sorsát”, és igazgatni kezdte. Akkoriban már Kolozsváron tanult a vak és gyengénlátó gyermekek speciális intézményében, román nyelven, onnan pedig édesapja tanácsára Bukarestbe ment, hogy felsőfokú végzettséget szerezzen. Bár gyermekkori álma az volt, hogy kamionsofőrként utazza be a világot, sérültsége az orvoslás és zene felé kalauzolta – visszatekintve kicsit sem bánja, mert tudja, ma kamionsofőrként ilyen életről álmodozna.

14 évig látta, azóta csak érzi a világot

Felidézte, 2004-ben egy egyszerű gyermekcsíny következtében veszítette el örökre látását: barátjával este szaladgáltak, és mivel eleve nehezebben látott, óvatosabbnak kellett volna lennie. A sötétben viszont nem figyelt, és fejével egy ház sarkába csapódott, aminek következtével rögtön elsötétült körülötte a világ, mindkét retinája levált. A bal szemét háromszor, a jobbat egyszer műtötték, de nem sikerült visszahozni a látását, így miután kamaszkori traumáit leküzdötte, elindult az önállóság útján, mert meggyőződése volt, hogy akarat kérdése a boldogulása: „tudtam, hogy esélyem sincs visszakapni a látásom, a sérültségemmel meg kell tanulnom együtt élni” – részletezte, kiemelve, hogy senki nem tanította meg, miként tájékozódik egy vak ember. Nem látja lelki szemei előtt napjaink világát, mert a járványhelyzet és a tudomány gyorsiramú fejlődése számára elképzelhetetlen, mégsem torpan meg az ismeretlentől.

A képen Puha Dorel | A szerző felvételei

Apró lépésekkel indult: előbb a házban, majd a környéken fedezte fel, minek hol a helye, merre vezetnek az utak. Térképeket rajzolt az agyába: a különféle városok és települések utcaképei mind a fejében vannak, anélkül, hogy látta volna azokat valaha. Szemetesek, átjárók, kerítések, épületek, üzlethelyiségek tapogatásával mérte fel az útvonalakat, tudja, melyiknél milyen irányba kell fordulnia, mert ha nem is lát semmit, az energiát, az árnyékot, a tárgyat maga előtt érzi, már a nap melege sem olyan, és a szél fúvása sem, ha van előtte egy akadály. Kezdetben természetesen nagyokat esett, neki-nekiment bizonyos tárgyaknak. Máig fehér botjával és érzékszerveivel tájékozódik: a bot rezgései a földön, hangja és akadályérzékelése megkönnyíti a lépéseit, az orra, füle és tapintása pedig feltárja előtte a világot. „A fehér bot azért van, hogy megmentsen az akadályoktól, az ember magasságához mérten nő vagy csökken a mérete, megfontoltan kell használni, mert egy baleset folyamán bármikor beleállhat a gyomorba”.

Volt rá példa, hogy események keretében látássérülteket és egészségeseket egyaránt arról oktatott, miként tájékozódik a vak és gyengénlátó a fehér bottal. Mégis kevés az a látássérült személy Csíkszeredában, aki utcára merészkedik: alig látni fehér bottal embereket, és ez nem azt jelenti, hogy nincsenek látássérültek, hanem azt, hogy nem merik elhagyni a biztonságot nyújtó otthonukat, ami a folytonos bezártság miatt kalitkává válik. Tény, hogy a városban bicikliző, rollerező, gördeszkázó emberek, az állatok, gyermekek, idős személyek mind „félelmetesek”, mert nem könnyű észlelni és kikerülni őket, mégis nagy szomorúsága, hogy ehhez a szorongáshoz és „befelé forduláshoz” a sérült személyek szülei is hozzájárulnak, akik nyugodtabbak, ha gyermekeik nem kockáztatják testi épségüket odakint, ezért inkább meggyőzik őket, hogy nincs szükségük speciális iskolára, nem kell kijárniuk, élhetnek szüleik mellett is – ezzel pedig megakadályozzák az önállósodást, aminek hátrányát leginkább akkor érzik a sérültek, amikor szüleik megöregednek, eltávoznak.

Puha Dorel tapasztalatai szerint a speciális intézményekben nem kínozzák a sérült gyermekeket. Ellenkezőleg szakszerűen nevelik önállóságra, azaz életre őket. A vak és gyengénlátó személyek látásának elveszítése más érzékszerveket tesz erősebbé – tulajdonképpen ennek köszönheti, hogy jómaga elismert gyógymasszőrré vált, és gerincproblémákat orvosol főként. Kezeivel, fogásával sokkal jobban érzékeli a problémás pontokat, mint látó társai. A 32 éves fiatalember beismerte, a diploma megszerzése után a munkakeresés számára is nehézségekkel járt: mivel tapasztalatlan volt, ráadásul vak is, nehezen bíztak meg benne az emberek. Viszont a kihívások ellenére sem adta fel, a „nem tudom” és „nem akarom” helyett csak az visszhangzott gondolataiban, hogy „képes rá”, ezért aztán két műszakban kezdett dolgozni, majd magánszalont nyitott, ott mutatta meg klienseinek, hogy a szolgáltatása semmiben sem különbözik a látó masszőrökétől. Ennek az elhivatottságnak köszönheti, hogy amint felszabadult egy hely a Csíkszeredai Megyei Kórházban, jelentkezett, és felvételt nyert gyógymasszőr pozícióra.

Munkája mellett máig rengeteg szabadidős tevékenységet folytat: tandemkerékpárral járja az utakat, ha a barátainak biciklizni támad kedve, eljár bevásárolni, egészségesen főz – forró olajos sütést elkerülve, mert a kezeiből él, ezért nagyon vigyáznia kell a testi épségére, de az egészsége is fontos számára. Sétál, lovagol, kijár a barátaival szórakozni, sportolt. 2008-ban például európai bajnok volt csörgőlabdázásban, amely a látássérültek egy közkedvelt sportja. Musicmania nevet viselő zenekarában pedig különféle sérült személyekkel zenél: autista, mozgássérült, értelmi fogyatékos zenésztársai vannak, akikkel már külföldön is koncertezett, a koronavírusjárvány berobbanása előtt Amsterdamba készültek például.

Pánsíp, furulya, szintetizátor, szaxofon is felcsendül kezében

Puha Dorel a népművészeti iskolában tanul zenélni, jelenleg harmadéves klarinétos. Emellett több hangszeren is játszik, állítása szerint „egyiken sem tökéletesen”, de nagyon szereti mindet: első hangszere a pánsíp volt, majd a furulya, ezt követték a billentyűsök, majd egy sorszerűség következtében beleszeretett a klarinétba. Egyik családtagja bukkant rá egy lomtalanítás közben, Dorel megkedvelte a talált hangszert, így annak is kitanulta a fortélyait.

Az iskolába azért iratkozott be, hogy zeneelméletet tanuljon, azelőtt ugyanis YouTube-ról sajátított el mindent. Négy éve egy újabb hangszerszerelmének hódol, szaxofonozni tanul: „mint minden fiatal, én is járogattam bálokba, ahol a zenész ismerősöm megengedte, hogy a klarinét testvérhangszerét, a szaxofont megfújhassam. Azóta is főjom”. Az említett zenekarban szaxofonon és klarinéton játszik, másik két látássérült társa zongorán és szintetizátoron, a mozgássérült énekel és basszusgitározik, az autista kahonozik, az értelmi fogyatékos pedig dobol.

Egyesek túlzottan segítőkészek, mások tapintatlanok, és vannak, akik természetesen viszonyulnak hozzá

Vannak járókelők, akik rákérdeznek, hogy segíthetnek-e valamiben, és ha bizonytalan az útvonalban, elfogadja a segítséget. Amennyiben tisztában van az úttal, megköszöni az érdeklődést, és továbbáll. Az idősek a segítőkészebbek általában, a fiatalok érezhetően távolságtartóak – világosított fel Puha Dorel, akinek hajmeresztő történetei is vannak embertársai reakcióiról. A gyermekek néha ordítozva ugranak fel a kerítésre, mert „jön a vak, és nem lát”, de az is előfordul, hogy hangosan sajnálkoznak mellette, hogy „szegény bácsi megvakult, vajon mi történt a szemével” – sosem veszi ezeket a szívére, pedig gyakran nagyon tapintatlanok az emberek. Hallotta már azt a megjegyzést is, hogy „na szegény, nem lát, s még fiatal is”, vagy azt, hogy „ni, a másikat az Isten megverte, mert bottal jár”. Ugyanakkor nevetséges története is jócskán akad, megtörtént már szórakozóhelyen, hogy egy lány megkérdezte, „neked baj van a szemeddel?”, mire ő annyit válaszolt, „ha bajnak nevezhetjük, hogy semmit nem látok, akkor igen”.

Örülne, ha sikerülne érzékenyíteni a társadalmat, ahhoz viszont szükséges, hogy minél több sérült megjelenjen a mindennapokban. Hiszen mindenre lehet találékony megoldást találni, ugyanakkor jelen vannak az emberek, akik jó szívvel cselekednek, ha arra kérik őket: számára is nehézség a bevásárlás, amit úgy old meg, hogy csupán a sarki kisboltba jár, és megkéri az elárusítókat, hogy gyűjtsék össze a listán lévő termékeket. Sosem vonakodnak a feladattól. Ahogyan barátai sem, ha például a vonat- vagy buszállomásra kell mennie, ahol a jegyvételnél szüksége van segítségre, tájékoztatásra – elkísérik, és megvárják, míg járműre száll. Hasonlóan ugranak barátai akkor is, ha hivatalos dokumentumokat kell intéznie. Emellett sokat taxizik, mert a taxisofőrök mindig megfelelő címre szállítják, ha ismeretlen helyekre kell mennie.

Illetve ott a modern technológia, amelynek köszönhetően telefonon és laptopon is könnyen eligazodik. Nekünk is megmutatta, miként állapítja meg, hogy milyen színű, formájú, anyagú tárgyak veszik körül őt, vagy hogyan öltözködik az ízlésének megfelelően: fényképet készít a tárgyról vagy helyszínről, az applikáció pedig magyar nyelven kezdi sorolni, hogy mi mindent lát a felvételen. A közösségi média használatakor is „beszél a telefonja”, ahogyan dokumentumok vagy üzenetek megszerkesztésekor. Noha leggyakrabban telefonról vásárol alapélelmiszereket, a ruhavásárlást nem bízza a véletlenre, mert egyik heppje az, hogy meg kell tapintania a megvásárolni kívánt darabot, és meg kell kérdezgetnie, hogy hol milyen színű az anyag, hogy áll rajta a ruha.

„Milyen jó lenne, ha…”

„Nem szabad a látássérülteket sajnálni, mert ugyanolyan emberek, mint látó társaik, a sajnálat pedig sokaknak rosszul eshet” – hangsúlyozta Puha Dorel, aki szerint a társadalom egy nagy tévhite, hogy „ha az ember szemével baj van, akkor a fejével is”, holott az értelmi sérültség és látássérültség két teljesen különböző fogyaték.

Beismerte, vannak időszakok, amikor megfordul a fejében, hogy milyen jó lenne látni, milyen jó lenne autót vezetni, de hamar tovaszállnak a negatív gondolatok, és ismét elfogadásba merül. Mert tudja, hogy nincs lehetetlen, csak akarat kell az elérni kívánt vágyakhoz, ezért biztos benne, eljut oda, ahova tart. Mert „a vak ember nincs elveszve”, ezt bizonyítja saját példája is, hiszen szülei már idősek, Csíkszentsimonban élnek, jómaga pedig a városban, Csíkszeredában boldogul egyedül, és semmi hétköznapi teendőben nem szorul szülői ellátásra. Édesanyja beteg, az édesapja szintén látássérült, négy testvére külföldön dolgozik.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT
banner_5wMnizP8_webbanner_300x250.gif
banner_LsIDgb8C_webbanner_970x250.gif

Kapcsolódók

Kimaradt?