banner_phBMMWg3_970x250_Mol_HU.jpg
banner_6stHcYKY_300x250_Mol_HU.jpg

„A hosszú élet titka a türelem és az Istenben való hit” – A százéves kárásztelki Veronika nénivel beszélgettünk

Az idő nem hagyott mély nyomot az arcán, akár 15-20 évet is letagadhatna korából, pedig megélte a II. világháborút, és az azt követő nehéz időszakot. A hite mindvégig megmaradt, sőt megerősödött. A türelemnek, a lelki békének és a munkának köszönheti, hogy a múlt héten családja körében ünnepelhette a kárászteleki (Szilágy megye) György Veronka, Veronika néni, ahogy a faluban ismerik, a 100. életévét.

Mosolyogva, őszinte szeretettel fogadott bennünket, bár a késésért volt egy kis ejnye-bejnye, mert ha valaki ünneplőbe öltözik, öltözteti lelkét, és szeretettel, melegséggel vár, akkor nem illik késni. Ezt megtanultuk egy életre.

Veronika néni 1922. május 29-én született Kárászteleken, egy négygyermekes család legfiatalabb tagjaként. Két bátyja és egy nővére volt, a család földműveléssel foglalkozott. A gyermekek iskolába jártak, délután besegítettek a szülőknek, tanulmányaik után a lányok elmentek Nagyváradra cselédnek. Így volt ez abban az időben – mesélte Veronika néni, mert ha szép ruhát akartak, szolgálni kellett, ugyanis a mezőgazdasági munkából erre nem jutott.

„Miután az iskolát kijártuk, ki hány osztályt, Váradra mentünk zsidó családokhoz szolgálni. Nem volt kötelező, de rá voltunk utalva. Akik nem mentek, azokat nem is tartották ügyes leánynak. Csak így lehetett szép ruhánk, bútorunk. Az én időmben hat osztály volt a kötelező, én négyet jártam, és bár első tanuló voltam, 16 évesen elmentem dolgozni, mert édesapám korán meghalt, 63 évesen, amikor én 15 voltam. Abbahagytam a tanulást, és elmentem Váradra, ami akkor olyan volt, mint most a külföldi munka. Ott szolgáltam, laktam nyolc hónapig. Nyaranta mindig haza kellett jönnöm kapálni, aztán vissza cselédeskedni. Így volt ez négy évig” – mesélte Veronika néni.

És akkor jött a szerelem

Tizenévesen a faluban megismerte leendő férjét, és 20 évesen megházasodott a helybéli katona fiúval, Dezsővel. Abban az időben nem volt divat idegen fiút választani, kárászteleki csak kárásztelekihez mehetett férjhez. Férje másfél éves katonaságát töltötte Kolozsváron, és hogy biztos legyen benne, hogy övé lesz Veronika néni, 1943. április 26-án megesküdtek. Nyáron két hónap szabadság után azzal a reménnyel váltak el, amikor ő már közös lányukat, Jolánkát, a szíve alatt hordta, hogy ősszel találkoznak. Viszont hiába várta haza férjét, a háború miatt nem szerelték le, hanem áthelyezték Nagyváradra. 1944 tavaszán megszületett első gyermekük, férjét hazaengedték öt napra, hogy láthassa kislányát, majd vissza kellett mennie. Harmadik év augusztusában levelet kapott, hogy küldje a civil ruhát, mert le fogják szerelni. De az öröm nem tartott sokáig, egy hét után távirat érkezett: „Azonnal jöjj hozzám Váradra, mert harmadikán indulunk a frontra”.

„Leestem a földre, azt mondta ides: »hogy tudjalak elengedni egyedül, amikor összeesel előttem«. Az uram testvére fiatalabb volt két évvel, őt még nem hívták be katonának, így vele mentem Váradra, a gyermekre édesanyám ügyelt. Az uramat kiengedték, egy kárászteleki családnál voltunk másnapig, majd el kellett váljunk, Dezsőt 1944. augusztus 3-án a háborúba, a frontra vitték. Itt maradtam idessel, és a gyermekkel” – emlékezett vissza a néni.

Amikor a fronton gyengült „az erődítmény”, az idősebbeket is behívták, majd a háború után, mivel ők közelebb voltak, többen haza tudtak térni. De Dezsőt senki nem látta, két évig semmit nem hallott a férjéről, így azt sem tudta, életben van-e vagy meghalt. „Nagyon sok este könnyes szemmel imádkoztam: »Istenem, segítsd meg!«, majd két év után érkezett egy tábori lap…, figyeltem, hogy a saját írása-e. Sokat nem írhatott, csak annyit: jól van” – mesélte a néni.

Kárászteleken is áthaladtak az oroszok

Az oroszok érkezését ámulattal nézték, sokan kint álltak a kapuban, és „csodálták” a Szilágysomlyóról érkező lovasokat. „Bátyám figyelmeztetett, hogy estére bújjak el, mert az a hír járja, hogy a lányokat és a fiatal asszonyokat bántják. Testvérem tanácsára befeküdtem ángyóm mellé az ágyba. A szomszédban a sógornőmnek volt egy bútorozatlan háza, ott az oroszok konyhát nyitottak, összeszedték a tyúkokat, levágták, majd éjfél után szólt a bátyám, hogy menni kell tyúkot pucolni” – emlékezett vissza Veronika néni.

Családja körében ünnepelt | Fotó: Kulcsár Mária

Hárman mentek főzni, majd miután befejezték, szabadulni akartak, hiszen a katonák már mulattak, daloltak, de amint kiléptek az ajtón, két katona utánuk ment. Ekkor futni kezdtek, ő volt leghátul, de közel lakott, amint átlépte a küszöböt, egy katona átölelte, de kiáltani kezdett: „hamar, mert veszélyben vagyok!”. Bátyja kiment a lámpával, a katona éltűnt, de kettő másik bement a házba. Veronika ölébe vette gyermekét, a katonák intettek, hogy tegye le, de annyira elszánt volt, hogy elhatározta, ha meglövik, akkor sem teszi le. Az egyik katona a pisztolyt a bátyja nyakához illesztette, az féltve családját, kiment a házból. Veronika ott maradt édesanyjával, a gyermekkel és a két katonával, akik végül nem bántották, továbbálltak.

„Miután távoztak, idesanyámmal és a gyermekkel együtt a kerteken keresztül éjfélkor keresztapámhoz menekültem, ahol a másik két lány a padláson volt megbújva, és kértem keresztapámat mentsen meg engem is. Azt mondta, a két tiszt a nagy házban lakik, bújjak be itt az ágy alá, mert ott biztos, hogy nem fognak keresni. Behúzódtam az ágy alá, hajnaltájt már nem mertem ott maradni, kijöttem, és a kisházban, ahol a búzák voltak, meghúzódtam. Reggel, amikor megvirradt, a másik bátyámhoz mentem, mert arra nem jártak az oroszok, és ott maradtam, amíg el nem mentek. Az oroszok két napig voltak Kárászteleken. A németek Kémer felé mentek, az oroszok meg utánuk. Azt beszélték, ha az erdőnél találkoznak, összecsapnak, és akkor még a falunkat is felgyújtják. Ilyen volt a hangulat” – idézte vissza a nehéz napokat Veronika néni.

A háború utáni évek

„Amikor férjhez mentem, 1943-ban pengős világ volt. Kaptunk 800 pengő menyasszonytáncpénzt, de jött a kotta rendszer, és az egész pénzt húskottába kellett adjam. De nem csak azt…, amit a földünk termelt, mindent be kellett adjunk az államnak, mi pedig ettük a málékenyeret. Jöttek a vezetők, és szekereken elvitték a gabonát, kenyeret, búzát. Idesanyámmal küszködtünk, ahogy tudtunk” – mondta szomorúan a néni.

Köszöntés a templomban | Fotó: Kulcsár Mária

1948 őszén, hét év katonaság és fogság után hazatért a férje, akivel még a nehézségek ellenére is békességben éltek. Nagy szegénység volt a háború után – mesélte. Lámpát nem tudtak gyújtani, mert nem volt petróleum, ezért egy kis mécsesbe házi olajat és pertlit tettek, azt gyújtották meg, így világítottak. Kenyeret csak jegyre adtak, ruhát még aranyért se lehetett kapni. „Van most annyi, hogy még a szemétre is jut” – ékeltek közbe Veronika néni. Jegyre két méter anyagot kapott, mert a férje a fogságban volt, abból varrt ruhát.

Kollektivizálás idején be kellett adniuk a tehenet, szekeret, földet, mindenüket. Kárásztelek nem volt nagyon gazdag falu, ezért a fiatalok elmentek „santérra” dolgozni, hogy építkezhessenek. „A sok szép ház legnagyobb része abból a keresetből lett felépítve” – mesélte.

Férje nem akart elmenni, hisz a hét év távollét megviselte, együtt akart maradni családjával, ezért elment tehenésznek, ő meg a kollektívában dolgozott. „A mezőre, szőlőbe szerettem menni, amit kaptunk a kollektívában, azt beosztottuk és spóroltunk. Egyik évben nem vágtunk disznót, az addig nevelt kétmázsás disznónkat eladtuk, hogy legyen, miből építkezni, a házhoz anyagot beszerezni. Saját magunk tapasztottuk a ház falát, hogy ne kelljen érte fizetni. A két ablakot és az ajtót megcsinálta egy mesterember, és hogy kifizethessük, ami vásznat szőttem, a somlyai piacon eladtam, annak az árából tudtuk kifizetni az ablakot, ajtót” – mesélte Veronika néni.

A kommunizmus viszontagságos évei

„A kommunizmus idején az iskolában azt tanították a tanárok, hogy a majomtól lett az ember, és nincs Isten. Azt is megtiltották, hogy templomba járjanak a gyermekek, ezért amikor a gyerekem hazajött az iskolából, azt kérdezte: ides, most kinek higgyek, magának vagy a tanító néninek. Nekem higgyél – azt válaszoltam. Ma azt vallom, azoknak, akik a kommunizmus idején jártak iskolába, tönkretették a hitüket, ezért van ez a sok összevissza világ és válás, mert az embereknek nincs türelmük egymáshoz. Meggyengült a hitük, nem bíznak a jóistenben, hogy az megsegíti őket” – összegezte meglátásait a százéves asszony.

Az elmúlt 30 év

„Ma jó világ van, bár örökké tartana” – mondta. Az elmúlt száz év alatt nem betegeskedett, 50 éves korában megfájdult a lába és a hátgerince, akkor mentő vitte kórházba, egy hétig bent volt, „aztán egész nyáron sínylődtem, mert nem tudtam dolgozni”.

Három gyermeke és összesen nyolc unokája, dédunokája van a néninek. Gyermekei is cselédeskedtek fiatal korukban, mert csak úgy tudtak boldogulni. Most egyik lánya Váradon lakik, a legnagyobbik 46 éve a Temes megyei Nagyőszön (Tomnatic), a kisebbik Kárászteleken. Nála lakik ő is már öt hónapja.

A hosszú élet titka, mint mondta, a legnagyobb türelem. A legnagyobb türelem, és az Istenben való hit, a szeretet és a megbocsátás. Nem a haragtartás, mert aki sokáig tart haragot, annak: „tönkremegy az idegrendszere”.

Tavaly még egyedül élt, a saját házában, minden vasárnap elment a szentmisére. Veronika néni nagyon vallásos, szépen énekel, írogat, leírja a régi emlékeket, verseket, énekeket. Nagyon szeretett templombúcsúkra járni, Szentjobbra gyalog is elment fiatalasszony korában. Küzdelmes volt az élete – tette hozzá –, de az urával mindig megegyezett, „vele nem volt probléma”. Édesanyja mesélte, hogy amikor kislány volt, csintalankodott, ezért azt kérdezte: hogy tudsz olyan rossz lenni? Azt válaszolta: mit csináljak, ha nem tudok jó lenni?

„Megadtam a választ már gyermekkoromban. Most is azt mondom, akarunk, de nem tudunk teljesen jók lenni, de amennyiben lehet, törekedjünk”. Szívesen emlékszik vissza fiatal éveire, szeretett dalolni, táncolni. „Akkor jobban szórakoztak a fiatalok. Minden vasárnap bálba mentünk, éjfél után viszont már haza kellett menni, nem volt szabad a lányoknak tovább maradni” – emlékeztetett. A mai világban kihalt a szeretett – teszi hozzá –, régen segítettek egymásnak az emberek. Amikor a házat építették, hat szekeres ment Márkára kőért, azoknak a férje viszonozta a segítséget. Ma ez már nincs, sőt sokan nem is köszönnek egymásnak. „Pláne ilyen öregnek, mint én, miért is köszönjenek” – mondja nevetve, majd hozzáteszi, a kárásztelekiek szeretnek dolgozni, legnagyobb problémája, hogy ő már nem tud, unatkozik. Délutánonként, esténként kiül a ház elé a padra, és a szomszédokkal beszélget. Az elmúlt vasárnap közel harminc rokon vett részt az ünnepi ebéden, ahol Veronika néni dalra fakadt, csengő, fiatalos énekhangját nekünk is megmutatta.

„A hangom és a beszélőtehetségem megmaradt, de az erőm elhagyott. Nem tudok már főzni, de az étvágyam a régi. Mindent megeszek, nem válogatok, és mindvégig azt mondom: Istenben kell hinni, imádkozni” – fogalmazott. Bár a 100 év nem látszik rajta, azt mondja, hogy érzi, de gyógyszert csak naponta egyet szed, vérnyomásra.

Búcsúzóul boldog életet, türelmet és szeretetet kívánt, s mindannyian abban bízunk, hogy jövőre is találkozhatunk vele.

Faluvégi Ferenc polgármester mondta nekünk, az elmúlt évben már ünnepeltek egy 100 éves nénit a faluban, és jelenleg is nyolc 90 évesnél idősebb személy él Kárászteleken. „A levegő teszi, az a legjobb itt” – mondta mosolyogva Veronika néni.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?