A gyergyószéki Dobribán Melinda családjában a fizikai munka és a nehézgépekkel való ügyködés „férfimunkának” minősült, ezért kislányként sosem nyúlhatott csiszológéphez, gipszhez vagy nagygépekhez, mert azok „nem lányoknak való” eszközök voltak. Napjainkban, csupán 29 évesen csiszológép, létra, állvány a felszerelése, és természetes számára, hogy magasba másszon, templomtornyokat vagy homlokzatokat gletteljen, ragasszon, vasazzon, csapoljon. Számos kolozsvári épület és szobor dicséri keze munkáját, restaurátorként részt vett többek között a Szent Mihály-templom felújítási munkálataiban is. Vele beszélgettünk a társadalom szemében „férfiasnak” minősülő hivatásáról.

Dobribán Melinda kiskorától kezdve rajong a művészetekért, a festészet és a szobrászat mindig is elkápráztatta. Noha kiskamaszként meggyőződése volt, hogy festőként fog kiteljesedni csakhamar rájött, hogy nem tudja színekkel olyan intenzíven kifejezni magát, mint a térben.  Nyolcadik osztályos volt, amikor megismerte Vetró András szobrászművészt: egy alkotótáborban vett részt zsebpénzszerzés céljából, mosogatott, míg a képzőművészek új alkotásaikon dolgoztak. A mosogatás végeztével naponta csatlakozott a nagyokhoz, érdeklődött művészi tevékenységük felől. Vetró András, látva gyermeki kíváncsiságát és hajthatatlanságát, agyagot adott a kezébe és azt mondta, „gyere leányka, lássuk, mihez kezdesz ezzel” – a gesztusa pedig sorsdöntőnek bizonyult, ugyanis ennek hatására kerítette hatalmába végérvényesen a szobrászat.

Nőnap apropóján Vagány nők címmel indítottunk sorozatot 2021-ben, amit a nagy érdeklődésnek köszönhetően 2022 márciusában is folytatunk. A második epizódban is célunk megmutatni, hogy vannak erdélyi nők, akik el mernek rugaszkodni a társadalmilag meghatározott szerepeiktől, és „férfiasnak” tartott szakmákban is kiválóan helytállnak.

A középiskolát Gyergyószentmiklóson kezdte, filológiát tanult, miközben epekedve figyelte, hogyan teljesednek ki Csíkszeredában a művészetis diákok. Sokáig kérlelte szüleit, hogy engedjék el „idegenbe”, hadd tanulhassa azt, amit szeret. Tizenegyedik osztályos volt, amikor rábólintottak az iskola- és városváltásra, így középiskolai tanulmányait Csíkszeredában fejezhette be szobrászat szakon. Elmondása szerint „másfél év alatt sikerült behoznia a lemaradást, annak köszönheti, hogy ma ott tart, ahol”. Középiskolát követően egyetemen is a szobrászat világában merült el – osztotta meg velünk a folyamatot, ami végül egy kis kitérővel kiegészülve hivatásához vezetett.

Úgy véli, a véletlen műve, hogy nem szobrászként, hanem restaurátorként keresi ma a kenyerét. „Beszippantotta a felújítás világa”, amikor 2014-ben puszta kíváncsiságból Kolozsi Tibor szobrászművész mellé szegődött, és felújítási projektekben vett részt egyetemistaként. 2018-ban hozzáláttak a kolozsvári Szent Mihály templom restaurálásához, és „akkor történt valami”, a felújítás hirtelen mindenek fölé emelkedett az életében.

Nem fellángolás volt ez a szakma iránt, hanem egy megérzés, hogy megérkezett, ennek köszönhetően másfél év elteltével megalapította cégét, és azóta is saját lábán áll, restaurátorként tevékenykedik. Meggyőződése, hogy ezzel a döntéssel nem fordított hátat első nagy szerelmének, a szobrászatnak. Ellenkezőleg, kiegészítette, nemesebbé tette azt a restaurálással: szabadidejében ma is saját elképzelésein dolgozik, és büszkeséggel tölti el a tudat, hogy hivatása a szobrászathoz hasonlóan szintén a térben való anyagmegmunkálásról szól, csak egy kicsit magasztosabb, több alázatot feltételez, mert nem az élő, hanem a valamikori művész elképzeléseit helyezi előtérbe. Azaz lemondásokkal jár a köz érdekében.

A restaurálás számára egy labirintus, sosem tudhatja előre, mivel áll szemben, kihívásként él meg minden teendőt. „Az a szakma, ami nem monoton, soha nem kínálja megoldásra kétszer ugyanazt a feladatot: mint egy labirintust, előbb fel kell mérni, majd ki kell találni a munkamenetet, azt követően minden bökkenőt kötelességünk megoldani, mígnem teljesül a végcél. Közben változnak a helyszínek, a munkatelepek, az emberek, és a pezsgés felélénkíti a munkafolyamatot” – lelkendezett hivatásáról.

„Munka hozott munkát, amit mindig alázattal végeztem”

Kolozsi Tibor alkalmazottjaként a Szent Mihály-templom több beltéri és kültéri díszítőelemét alkotta újra, de a Szentegyház utcai Státus-palotákon, a házsongárdi temető síremlékein is munkálkodott, és a kolozsvári Mihály vitéz szobor felújításánál is jelen volt. Miután megalapította vállalkozását, társaival a templom kerítését „lélegeztette fel” együttműködésben egy gyergyói céggel.  Értékőrzőként vette kezébe a kincses város több műemlékét, amelynek hála, „munka követett munkát”. A megbízóknak ugyanis az volt a fontos, hogy alázatos, szavahihető és gyakorlott szakember frissítse fel a több százéves épületeket, szobrokat és elemeket, hogy a „felpezsdítéssel” ismét népszerűvé váljon azok különleges múltja, szépsége.

Az alázat azért kulcsfontosságú hivatásában, mert saját elképzeléseit háttérbe szorítva kell teret engednie annak az évszázadokkal ezelőtt élt mester- és művészembernek, aki megalkotta a ma már műemlékként ismert elemeket. A munkafolyamat számára egyfajta időutazás: időutazóként sosem tudna annyira öncélú lenni, hogy az örökül kapott dolgokat saját képére formálja – tehát restaurálás közben kreativitása nem az önkifejezésben rejlik, hanem a megoldáskeresésben, ami kompromisszumokkal járó elköteleződést feltételez. Nagy feladvány kitalálni, miként dolgozhat az anyagokkal úgy, hogy azok felújítva is egykori alkotójuk munkáját, és ne felújítójuk stílusát tükrözzék.

Mindig érzi a hely szellemét, alkalomadtán jókat derül annak humorán

Felidézte, egyik alkalommal éppen követ kellett megmunkálniuk, amikor évszázadokkal ezelőtt tevékenykedő kőfaragók aláírására bukkantak. De volt rá példa, hogy egy résben százéves újságpapírokat találtak, amelyek annyira épek voltak még, hogy elolvashatták az akkori kor híreit. Mi több, paprika magvakat tartalmaztak, így megállapíthatták, hogy az egykori munkások ebédidőben tömték be a rést, mit sem sejtve arról, hogy egy évszázaddal később utódaik napját boldogabbá teszik ezzel. „Az ilyen apró történésekben is tetten érhető az időutazás: személyessé válik a munka attól, hogy a régi mesterek megjelennek a helyszínen, az elemekben” – lelkendezett Dobribán Melinda, kiemelve, hogy minden nagymúltú építmény restaurálása folyamán érzi, hogy nincs egyedül. A létesítmény fennállása óta számtalan emberrel, történéssel és élethelyzettel „találkozott”, ezek minden érintését, illatát és hangját falaiban hordozza, így lehetőséget ad arra, hogy az omladozó falakban és résekben múlt a jelennel összeérjen.

Ha az épület vagy annak felújításra szoruló része összeomlott, vagy a felismerhetetlenségig rongálódott, akkor levéltári adatokra és különféle dokumentumokra támaszkodnak annak rekonstrukciójában. Amennyiben a felület annyira sérült, hogy kikövetkeztethetetlen, hogy milyen lehetett egykoron, illetve nem maradtak fenn róla adatok sem, akkor nem nyúlnak hozzá, mert „etikátlan lenne egy többszázéves épületet úgy továbbadni az utókornak, hogy azt saját stílusuknak megfelelően újraalkotják, majd azt mondják róla, évszázadokkal ezelőtt így tervezte egy mester”.

„A restaurálás koszos szakma, de a végeredmény mindent megér”

Dobribán Melinda restaurátor szerint rejlik valami leírhatatlan a felújítás folyamatában: a munka a terep feltérképezésével kezdődik, egy séta közepette mérik fel, hogy mi mindenben van rájuk szükség, listázzák a javításra szoruló elemeket. Megvizsgálják, mennyire károsodott ezek felülete, vannak-e hiányosságok. Miután összegzik a hibás részeket, a felújítás időintervallumát is meg kell saccolniuk. A tervezést a kivitelezés követi. Számára az a legkedvesebb a munkában, amikor az idejétmúlt elemet kibontják, lecsupaszítják, és az a festékanyagoktól és szennyeződésektől mentesen megmutatja, hogy milyennek szánták eredetileg. Mindezt úgy érik el, hogy orvosi műszerek alkalmazásával, például szikével, lanzettával vagy spaklival eltüntetik a nem odavaló szennyeződéseket, rétegeket, legyen az festék, kosz vagy repedés. A megtisztított elemeket különféle anyagok felhasználásával új köntösbe bújtatják, de mindvégig szigorúan követik a valamikori művész elképzeléseit.

Műkövet, gipszet, acélcsavart, acélrudat, műgyantát, szilikont használnak a rekonstrukciók folyamán, közben az időjárás viszontagságaival „mennek szembe”. Noha az anyagokat úgy alkalmazzák, hogy fagyot, forróságot, csapadékot egyaránt elviseljenek, az idővel versengeni képtelenek, hiába a megelőzés és védekezés, előbb-utóbb frissítésre szorulnak az erodálódó elemek. Felújítás folyamán a sérüléseket súlyosságuk függvényében csapolják, vasazzák, ragasztják, de az is előfordul, hogy az eredeti másaként teljesen új elemeket öntenek. Elmondása szerint a gipsz egy átmeneti anyag, ami időtállóbbá tehető egy szilárdító folyadékkal – ezt utolsó lépésként kenik a felületre. Hasonlóképpen járnak el a kőmunkálatok esetében is. Ilyenkor műkőhabarccsal dolgoznak, amit végül vízlepergető hatású folyadékkal kennek be. „A régiek budai földet használtak vagy lenolajat hevítettek fel, ezek pajzsként szolgáltak az anyagokon” – ismertette a restaurátor.

Hozzátette, felemelő számára a pillanat, amikor elkészülnek a munkálatokkal, és az épületet körülölelő állványozást elbontják: ott áll előtte frissen, pompásan egy létesítmény, ami generációkkal ezelőtt már megdobogtatta egy mester, egy alkotó és a társadalom szívét – büszkeséggel tölti el a tudat, hogy hozzájárulhat az értékek továbbörökítéséhez.

„Ugyanolyan porosak vagyunk a telepen, mint a férfi kollégák. Ott mindenki egyforma”

Dobribán Melinda arról is beszámolt, gyakori, hogy a munkatelepen egyedüli nőneműként van jelen, de alkalmanként két másik kolléganőjével együtt dolgozik az építőtelepen, ahol sarokcsiszolóval, polírozóval, ragasztóval munkálkodnak, az állványt használják és a poros helyiségeket használják irodaként, a magasban töltik napjuk nagy részét. Munka során sérülhet a kezük sérült, kiszáradhat a bőrük, porral telhet meg a hajuk, mégsem csüggednek: kézkrémet, kendőket és kesztyűket halmoznak fel, mert sokkal fontosabb számukra, hogy megszépítsék az idős épületeket.

Csupán akkor van szükségük segítségre, amikor súlyos eszközöket kell megemelniük, különben jól boldogulnak a férfimunkások között – sőt, az évek folyamán különböző módszereket sajátítottak el egyik-másik gépezet elmozdítására. „Annyira koszosak és porosak vagyunk egy idő után, hogy elvegyülünk a férfiak között. Nem kapunk megjegyzést a külsőnkre, fel sem tűnik nekik, hogy nők vagyunk” – osztotta meg velünk.