Természetbúvár, Kína-kutató, biológus vagy építőmester szakmák vonzották gyermekkorában, és szinte biztos volt benne, sosem megy férjhez, mert azt látta, a feleségek csupán a konyhában sertepertélnek, nem úgy, mint férjeik, akik sportolni és szórakozni járnak naponta. Két fiútestvére mellett rá is „fiaként” tekintett édesapja, aki nagy hatással volt pályaválasztására: a bukaresti agronómiai egyetemre felvételizett. Elsőként jutott be a tájépítészmérnöki szakra, az intézmény egyedüli magyar diákjaként a székelység és a romániai magyarság nevében is bebizonyította, kiváló mérnök válhat egy nőből. Ma az építőtelep a második irodája, ahol naponta férfiakkal vitázik és egyezkedik. Bíró Hanna tájépítészmérnököt „férfiasnak” vélt szakmájáról faggattuk.

Pajtásai énekesnők, színésznők, orvosok és anyák szerettek volna lenni, ha felnőnek, neki viszont gyermekkorában is meggyőződése volt, nem vesz magára meghatározott szerepeket. Édesanyja már modernebb felfogású volt, tőle azt látta, tanulhat és dolgozhat a nő, ám a nagyszüleinél töltött rengeteg idő elgondolkodtatta. Elmondása szerint „a nagymamája mindig csak kiszolgált”, alig merészkedett ki a konyhából, sosem ült asztalhoz a családjával – ez a gyermekkori emlék kísérte végig karrierépítése folyamán, illetve az a felismerés, hogy huszonéves koráig nem is látott férfit a konyhában tevékenykedni.

Az idei nőnap apropóján Vagány nők címmel indítottunk sorozatot. Célunk megmutatni, hogy vannak erdélyi nők, akik el mernek rugaszkodni a társadalmilag meghatározott szerepeiktől, és „férfiasnak” tartott szakmákban is kiválóan helytállnak.

Noha nem zárkózott el a családalapítástól, gyermekeivel és férjével olyan közösséget alkot, amelyben nem kötelező minden percét a konyhában töltenie. „Egyébként sem okoz különösebb lelki kielégülést számomra a főzés” – részletezte a tájépítészmérnök – hiszen őt a tervezés és a kivitelezés, a természetközeliség teszi boldoggá. Hogy munkájának eleget tegyen, sokat utazgat, rengeteget vezet, építőtelepen tevékenykedik, építőmunkások között gumicsizmában és védőfelszerelésben hallatja a hangját, és alkalomadtán „a sarkára áll”, ha a munkások „szépasszony”, „kicsiasszony” jelzőkkel illetik, vagy kijelentik, „menjen ügyesen vissza a konyhába és nevelgesse a gyermekeit, mert egy asszony a férfimunkához nem érthet”.

Egyetlen magyar diákként a bukaresti egyetemen

Bíró Hanna felidézte, már egyetemi hallgatóként nagy felelősség nehezedett rá, ugyanis azzal, hogy a jelentkezők közül elsőként jutott be a tájépítészmérnöki szakra, máris kitüntetett figyelem irányult rá, amit még inkább felerősített a tény, hogy az intézmény egyedüli magyar diákja volt akkoriban. „Mintha a székelység és romániai magyarság nevében is bizonyítanom kellett volna, a nemzetemet is képviseltem tanulmányaim folyamán” – osztotta meg velünk, hozzáfűzve, hogy az USAMV (Universitatea de Științe Agronomice și Medicină Veterinară din București) egyetemen roppant komolyan vették a gyakorlati és elméleti oktatást.

Gyakran jártak terepre, a vizsgáik, szakmai gyakorlataik olykor ásásból, ültetésből vagy néhány csupasz téli fa- és bokorág felismeréséből álltak, mert a tűpontos rajz- és tervezéstechnika mellett a növényismeret is különösképpen elvárt a tájépítészmérnököktől. Hivatása mondhatni átmenet az urbanisztika, kertészmérnöki és építészmérnöki szakmák között, amely magában foglalja a természetet és épületeket összekötő „hidakat”, azaz udvarokat, kerteket, parkokat, zöldövezeteket – amelyek voltaképpen olyannyira fontosak, mint a hozzájuk tartozó épületek, sőt, alkalmanként talán még nagyobb a jelentőségük, mert az emberek az idejük 80 százalékát a szabadban töltik, „a kert annyira intim és fontos környezet az ember számára, mint a hálószoba, amit centire meg kell tervezni, mert sok és minőségi időt tölt ott”.

Az egyetemen tanultak és tapasztaltak megerősítették abban, hogy szükség van a tájépítészeti vállalkozásokra, mert rendszerint építészmérnökök végzik azokat a feladatokat, amelyek nagyfokú növény és természetismeretet feltételeznek, és éppen emiatt siklanak ki olykor a kivitelezések. Egyetemi tanulmányait követően viszont „finoman politizálni kezdett”, így a vágyott tájépítészeti vállalkozás még váratott magára néhány évet, ugyanis Bíró Hanna miniszteri tanácsosként Bukarestben maradt, majd később közalkalmazottként is az urbanisztikával, a természetközeliséggel foglalkozott. A kormányváltás során döntött úgy, hogy hazaköltözik Csíkszeredába, nem vonzotta ugyanis egy teljesen idegen munkatársi közeg.

„Kicsiasszony, hölgyike, szépasszony” már 11 éve: egyetlen nő az építőtelepen

Mint megtudtuk, Csíkszeredába hazaköltözve két tájépítész kollégájával alapították meg közös vállalkozásukat. Templomkerteket, iskola- és óvodaudvarokat, zöldövezeteket, parkokat, játszótereket terveznek, valamint kastélyok, vendéglők és hotelek udvarainak kivitelezésénél is segédkeznek, jelen vannak. Mivel kollégái leginkább az irodai munkát, a rajzolást kedvelik, Bíró Hannára hárul a megvalósítás figyelemmel követése. A terepi munkálatokat kifejezetten kedveli, gumicsizmában, védőfelszerelésben jár a „șantier”-re, azaz építőtelepre, ahol az építőmunkások, buldózeresek és víz-gázszerelők között egyedüli nőként vesz részt a munkafolyamatban.

A tervek betartásához szigorúan ragaszkodik, ám ezek nem mindig valósulnak meg gördülékenyen: megesik, hogy a mesterember „jobban ért a feladathoz, legalábbis azt feltételezi”, és ragaszkodik a módosításokhoz, vagy rögtön kijelenti, hogy „ezt nem lehet megvalósítani, mérnöknő, ilyen nem létezik”. Mivel a tervek tucatnyi kritériumnak felelnek meg, illetve kerülniük kell a balesetveszélyt, Bíró Hanna markánsan kiáll a mérnöki elgondolás mellett. A tervek különféle mérnökök pontos méréseit és meghatározásait tartalmazzák, így, ha nem is ért a csatornarendszerhez, tudja, kollégája biztos a tervrajzában, ezért a tárgyalások során mérnöktársait is pártfogolja – ha egy elem nem a terveknek megfelelő helyre kerül, nem írja alá a leadott munkát, ezzel pedig minden felelősség a kivitelezőre hárul. Ettől ódzkodnak a mesteremberek, így, ha nagy viták árán is, de általában passzolnak a megvalósítások a kezdeti elképzeléssel – részletezte a tájépítész.

Hozzáfűzte, előfordul, hogy a sarkára kell állnia. Ugyan toleráns és türelmes, illetve az asszertív kommunikációban hisz, és törekszik arra, hogy ne gázoljon a mesteremberek önérzetébe, megesik, hogy az udvariaskodást mellőznie kell. A mesterek és megrendelők néha támadóan reagálnak, visszaküldik a konyhába, bőszen részletezik, hogy mit tennének vele, ha jómaga is férfi lenne – ezek a megnyilvánulások bántóak és felháborítók számára. De akadnak „humorosabb” elszólások is a telepen, amelyek inkább megmosolyogtatják, semmint megsértenék.

Volt rá példa, hogy amikor egy kivitelezéshez megérkezett, a mesteremberek cigarettáztak, várták a mérnökurat. Tisztelettudón bejelentette, hogy jelen van, kezdődhet a munka, mire a munkások rászóltak, ne türelmetlenkedjen, várjon még, mert érkeznie kell Bíró mérnökúrnak: „kis idő elteltével ismét szóltam, hogy várhatunk még, de senki sem fog megérkezni rajtam kívül, mert én vagyok Bíró mérnökúr” – emlékezett vissza nevetve.

Legtöbbször a mesteremberek férfi mérnököt várnak, és leesik az álluk, amikor egy „kicsiasszony” toppan közéjük. Úgy tapasztalja, embere válogatja, de mindig érezhető egy kis megkülönböztetés: van, hogy egyesek minden szaván mosolyognak, mások nem bírnak elvonatkoztatni a nemétől, és minduntalan „hölgyikének”, „szépasszonynak” szólítják. Arról is beszámolt, hogy amikor férfi üzlettársával vonult terepre, a munkások és kivitelezők a „mérnökúr és Hannacska” megszólítást alkalmazták, holott a státuszuk megegyező volt, csupán a nemük különbözött. Ezekre azonban tréfaként tekint, úgy véli, a régiók különbözősége, zártsága és nyitottsága is sokban befolyásolja, hogy miként viszonyulnak hozzá a férfiak: az országban találkozott már olyan kivitelezőkkel is, akik csakis a szakmaiságot nézték, nem törődtek a nemek közti különbségekkel.

Idősebb nő ismerősei felkészítették, amíg meg nem jelennek az első komolyabb ráncok az arcán, addig könnyelműen fordulnak hozzá a férfiak, legyen szó bármilyen hivatásról. Ezt jómaga a saját bőrén tapasztalta: míg nem került gyűrű az ujjára, csakis „kicsiasszonyként” szólították, de amint férjhez ment és gyermeket várt, a munkásemberek hirtelen visszavettek a hangerejükből, türelmesen és alázattal beszélgettek vele. Elmondása szerint terhesen is kijárt az építőtelepre, sőt, november közepén várandósan ültetett: ha erre az időszakra esett a növények elhelyezése, nem volt apelláta, kivette részét a munkából, és ezzel elnyerte férfi munkatársai tiszteletét.

A játszótér szerelemprojekt

„A játszóterek tervezése egyfajta szerelemprojekt számára, mióta gyermekei vannak”, az első komolyabbat rengeteg munkát követően Gyergyóremetén valósította meg, ezt követte a csíkszeredai központi parké, majd a kézdivásárhelyi öregotthon speciális játszótere, ahol még a kertet is munkatársaival együtt tervezte, majd sorra következtek a szebbnél szebb megrendelések: óvodaudvarok, iskolaudvarok, templomok kertjei, ahol tematikus játszótereket tervezhettek.

Örömmel tölti el, ha játszótereket tervezhet, mert tudja, gyermekek boldogságához járul hozzá, illetve a szülőket és a megrendelőket is megmosolyogtathatja, így mindenki nyer a létrejöttével. Ugyanolyan komplex és részletes tervezést igényel, mint egy teljes park megvalósítása, tulajdonképpen kis „városokat” hoznak létre, apró világot teremtenek a gyerekeknek. Ugyanakkor nagy felelősség is hárul rájuk, hiszen a gyermekek testi épségéről van szó, és könnyen történhetnek tragédiák, ezért nagyon komolyan veszik, és maximálisan odafigyelnek minden részletére.

Egy jó példa erre az évek során kialakult nagyon szigorú növénylistájuk: nem kerülhetnek a gyermekeknek szánt térre tüskés, tövises vagy szúrós növények, nem rendelkezhetnek mérgező vagy ehetetlen bogyókkal, nem szabad allergénnek lenniük, sem nektárdúsnak, hogy ne vonzzák a méhecskéket. Ami a játszótéri darabokat illeti, az egyszerű, természetes hatású elemeket kedvelik, amelyeket jómaguk terveznek, és amelyek kreativitásra, felfedezésre, kíváncsiságra sarkallják a gyerekeket – ezt egy előregyártott, konkrét funkciós elemmel nehéz lenne elérni, vélekedett a szakember. Hozzáfűzte, gyakran mégis muszáj hagyományos elemeket is betervezniük, mert a megrendelők ragaszkodnak hozzájuk, de általában beleegyeznek, hogy becsempésszenek tiszta akácfa csutakokat, fából készült egyszerű akadálypályákat is.

Fontos kritérium a játszótereknél a különböző korosztályokra bontás, hiszen teljesen eltér egy hároméves gyerek mozgásigénye a hétévesekétől: „az a jó játszótér, ahol a gyermek biztonságban van, ahol nem kell mellette állnia a szülőnek, és nem kell féltenie, felsegítenie a különböző eszközökre” – magyarázta, majd hozzátette, a megfelelő játszótéren a gyermek nem unatkozik, órákat képes eltölteni önfeledt játékkal.

Kihívásokkal teli a tájépítészet

Bíró Hanna beismerte, legnagyobb kihívás a munkájában az, hogy Romániában a tájépítészetre csakis az szán pénzt, aki tud pályázni rá. Kevés olyan polgármesterrel, panziótulajdonossal vagy iskolaigazgatóval találkozott, akik az épület tervezésekor annak udvarára, kertjére is fordítottak időt, pénzt és energiát. Az az általános tendencia, hogy a gyönyörű épület körül tornyosulni kezdenek a földkupacok, sáros, gödrös az udvar, és akkor kapnak a fejükhöz az illetékesek, hogy a kertről megfeledkeztek. Mivel az épületre rengeteg pénzt áldoznak, a kültérre már csak pályázat kapcsán szánhatnak összeget, mintha megfeledkeznének róla, hogy az emberek számára a természet és a friss levegő a legfontosabb, így a kertnek és udvarnak is élhetőnek, élvezhetőnek kell lennie.

A tájépítészeket az is hátráltatja a munkájukban, hogy az országban még mindig az építészek a vezetőtervezők, még a kültéri munkálatokkal is őket bízzák meg legtöbb esetben, holott ez a tájépítészmérnök feladata lenne, hiszen nagyfokú urbanisztikai, növény- és természetismeretet feltételeznek a szabadban történő megvalósítások. A zöldövezeteket kiemelt figyelemmel szükséges kezelni, ezért az az ideális, ha tájépítész fogja össze a tervezést, generáltervezőként. Ettől függetlenül nagyon jól együtt dolgoznak az építészekkel, legtöbb munkájukat nekik köszönhetően kapják, hiszen első körben a megrendelők építészt keresnek, akik aztán átirányítják őket egy tájépítészhez.

Megkérdezettünk arról is felvilágosított, szakmájának hátulütője, hogy nehezen jutnak el a végleges tervhez, mert az épületek kivitelezése során mindenki meghallgatja a szakemberek tanácsát, minden elem a megadott helyre kerül, viszont a zöldövezetek esetében gyakoriak a változtatások – mikor már minden terv szerint halad, az ügyfél egy másfajta megoldásra bukkan, és új tervet kér a villanyoszlopok elhelyezésére például. Noha nehézkesen haladnak, mégis szemet gyönyörködtető munkákat hagynak maguk mögött: az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastély udvara jelenleg az ő terveik szerint alakul.