Egy átlagos munkanapon visszapillantó tükrök repülnek, kamionok csusszannak sáncba és erdőkbe. Ha „fehéraszfalt” keletkezik, járható a jeges út, de a hóbuckák rendszerint kifognak a leggyakorlottabb sofőrökön is. Egymást érik a balesetek Svédország és Norvégia között, ahol a siménfalvi Erdélyi Gyopár kamionosként dolgozik. Mintegy 18 méteres, 17 tonnás, háromtengelyes nyerges vontatót vezet, amit útjai során gyakran 30-40 tonnányi rakománnyal is megpakolnak. Rekordja 10 óra alatt 800 kilométer, alvóhelye a vezetőfülke, amely hálószobaként, konyhaként és irodaként szuperál. A székelyföldi lányt arról kérdeztük, milyen kihívásokkal jár rátermettségét bizonyítani egy, a társadalom szemében ma is „férfias szakmának” minősülő hivatásban.

FRISSÍTVE - Nőnap apropóján Vagány nők címmel indítunk sorozatot. Célunk megmutatni, hogy vannak erdélyi nők, akik el mernek elrugaszkodni a társadalmilag meghatározott szerepeiktől, és „férfiasnak” tartott szakmákban is kiválóan helytállnak.

Beszélgetésünk során Erdélyi Gyopár Norvégia és Svédország között suhant hatalmas autójával, közel 50 tonnányi rakományt szállított. Mégis kiegyensúlyozottan válaszolt a kérdésekre, csöppet sem aggasztotta a jeges út. Hozzászokott már, magyarázta, hiszen északon a legnagyobb kihívás kamionosként életben maradni.

Az időjárás ugyanis naponta változik, előfordul, hogy néhány kilométer alatt akár 20 fokos hőmérsékletkülönbség jelentkezik, gyakorlatilag tavaszból viharos télbe, olvadásból fagyba vezet az útja. Az akadályok leküzdésére hatalmas edzettség és lelkierő szükségeltetik: megtörténik, hogy a rengeteg hó miatt olyannyira összeszűkülnek az utak, hogy két kamion el sem fér egymás mellett, és az is mindennapos, hogy a találkozások folyamán, a súrlódások következtében tükrök törnek, az autóóriások pedig lesodródnak az úttestről. Ezek azonban a könnyebb balesetek, amik rendszerint sérülések nélkül zárulnak, nem úgy, mint a „légycsapó”, ami azzal jár, hogy a sofőr a jégen megcsúszik a teherautóval, és hirtelen fékez, amelynek következtében pótkocsija előrecsúszik, és a szembejövő kamionnak csapódik. Ezek halálosak, és nagyon félelmetesek.

Erdéyi Gyopárnak a napokban éppen hasonlóban volt része, először érezte igazán, hogy veszélyben van az élete, és hatalmas szerencséje volt, hogy nem történt meg a hátborzongató eset. Reszketett is minden porcikája, amikor az úttestről lesodródva azon gondolkodott, miként végződhetett volna az utazása. Hamar elkergette a negatív gondolatokat, nem engedi ugyanis, hogy hatalmába kerítse az aggodalmaskodás.

A félelménél sokkal erősebb a hivatása iránti lelkesedése. Noha gyermekként társaihoz hasonlóan ügyvéd, orvos vagy állatorvos szeretett volna lenni, csakhamar megbizonyosodott róla, egy „tekergősebb”, kötetlenebb világba illik. Imádja a munkáját, nem csoda, hiszen sosem szeretett több órán keresztül padban ülve tanulni, éppen ezért nem kívánkozott irodába, mindig vonzották az új kalandok és az ismeretlen kultúrák, közösségek, élethelyzetek. A székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumban érettségizett, néhány évnyi útkeresés után pedig a marosvásárhelyi Sapientia EMTE Közegészségügyi szolgáltatások és politikák szakára felvételizett.

Kíváncsi volt, milyenek a sokat emlegetett egyetemi évek, és saját bőrén tapasztalta, valóban annyira izgalmasak, mint amilyennek rebesgetik, mégis azt érezte, jó, hogy diploma kerül a kezébe, de ő ennél több adrenalinra és kihívásra vágyik. Így már utolsó éves egyetemistaként beiratkozott a sofőriskolába, hogy ott megszerezhesse tehergépkocsi-vezetői jogosítványát is. Párhuzamosan szerezte meg egyetemi diplomáját és jogosítványát, és ahogy az utóbbi a kezébe került, száguldott is Skandinávia felé. Döntésében az segítette, hogy ekkor már szabadidejében személyszállítóként dolgozott, nyolc embert utaztatott Németországba és vissza, közben az autószállítást is kipróbálta.

Az emberek zsibongása végül kényelmetlenné vált, vágyott az egyedüllétre, a „magam ura” érzésre, így belevágott a magányos barangolásba. Ami, mint később kiderült, csöppet sem magányos, ugyanis naponta tartja a kapcsolatot online a kollégáival és a szeretteivel, a telephelyre pedig „hazajárnak”, olyan, mintha egy nagy családdal egészült volna ki az eddigi élete.

Az édesanyja erős nő, ő tanította meg függetlennek és „tökösnek” lenni

Erdélyi Gyopár sohasem ismerte az édesapját, édesanyja egyedül nevelte: mivel egy erős női példát követhetett, nem éltek benne élesen elhatárolt nemi szerepek, nem választotta külön a kislányos és kisfiús játékokat, ahogyan a nőies vagy férfias szakmákat sem. Nagyapjával szintén rengeteg időt töltött együtt, ő lovakkal és hámokkal foglalkozott, így ezt a mesterséget is kitanulta. Biztos benne, hogy hazakerülve ebben a szakmában is megállná a helyét.

Úgy véli, a kamionos élete egy lovaglással ér fel: testtel és lélekkel kell irányítania az embernek az autóóriást, ahogyan az állatot, és ez nagy feladat, erőt próbáló munka. Azonban kiskorától kezdve azt tanulta, semmitől sem riadhat vissza, ezért a legnehezebb helyzetek elébe is azzal az elhatározással áll, hogy „márpedig véghezviszi”. A legjobban a szabadságot és a lóerőt kedveli a munkájában – mesélte felszabadultan, majd hozzátette, az európai kollégák gyakran kikerekedett szemekkel, meghökkenve figyelik, hogy a volán mögött egy nő ül.

A cégnél még mindig egyedüli női sofőr, de egyre többször szembesül azzal, hogy a lerakodó helyeken csak női dolgozók fogadják, és északon gyakran lát más női kamionosokat is. Amikor a „banda” együtt van, sokszor elhangzik a férfiak rosszallása, miszerint „a kamionos szakma kezd elnőiesedni”, mire ő rendszerint azt válaszolja, „ha nem végzik el a férfiak a munkát, valakinek el kell végeznie”.

Ilyenkor nagyokat hahotáznak, kedvelik őt a kollégái, hiszen naponta bizonyítja rátermettségét. Elmondása szerint beilleszkedett a „férfiak birodalmába”, hétvégenként, ha az idő kellemes, együtt söröznek, grilleznek vagy mosnak autót. Csupán egyszer fordult elő, hogy egy férfi kollégája zaklatta, de a rengeteg kéretlen üzenet után jelezte az esetet a főnökének, személyes találkozások folyamán pedig úgy tett, mintha észre sem venné „hódolóját”, és a heves próbálkozások elmaradoztak.

Szó szerint a jég hátán él meg

Arról is beszámolt. édesanyja kezdetektől fogva támogatta, hogy kamionosnak álljon a lánya, azt viszont nehezen fogadta el, hogy a „jég hátán” akar szerencsét próbálni. Erdélyi Gyopár ugyanis nem kis léptékkel haladt, hanem egyből a munka közepébe csapott, és kihagyva az országon belüli vagy európai utakat, egyenesen a Skandináv-félszigetekre ment, méghozzá úgy, hogy a tényleges munkába állását csupán kéthetes tanulás előzte meg.

Rengeteg a munkája, a teherautóvezetés az előítéletekkel ellentétben nemcsak abból áll, hogy a volán mögül rácsodálkozik a világra, hanem az árupakolás, a ponyvabontás és visszacsomagolás, a kötözgetés is rá hárul, ha pedig a telephelyről indul északra, akkor a felrakodás ugyancsak feladata. Különféle árukat szállít Svédországból Norvégiába: több tonnányi tisztálkodószert, édességet, vasat, fát, préseltlemezt pakolnak a pótkocsijába. A munkája mondhatni végtelen, csak a kötelező pihenőit tartja meg, és azt leszámítva folyton úton van, így még állandó lakhellyel sem rendelkezik. Ő dönti el, hogyan osztja be az idejét, ez számára felszabadító, mert nem kell kötött munkaprogramhoz alkalmazkodnia.

Nyitott ajtóval alszik, a parkolókban gyakran megvárják egymást a kollégáival, de egyáltalán nem fél az emberektől, mert tapasztalatai szerit északon sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint Európában, így nem kell attól tartania, hogy visszaélnének vele. Jómaga egyébként sem ijedős, inkább életrevaló. Éppen ezért hiszi, hogy „az északi tél a női kamionos számára is ugyanannyira tél, mint egy férfinak”, hiszen ugyanazt a munkát kell elvégezniük. Nincs gyengébb vagy erősebb teherautóvezető: egymást segítik, ha elakadnának, kölcsönösen cukkolják, lelkesítik és hallgatják meg a másikat. A nemi szerepektől elhatárolódva inkább a családias, baráti légkörre koncentrálnak, amelyben nem számít, hogy ki a férfi, ki a nő, ki a teherbíróbb és az erőtlenebb.