Március 8-át, a Dolgozó Nők Nemzetközi Napját általában feszült várakozás előzi meg a férfitársadalomban. Ez az a nap ugyanis, amikor nem lehet illik megkérdezni, hol rotyog a töltött káposzta és miért nincs már az asztalon. Ilyenkor szokás tisztelni a nőket. Ez egyben az egyetlen nap is, amikor illuminált állapotban igazán jó hangulatban nem a férfi, hanem a nő érkezik haza éjfél után. A barátnőkkel elfogyasztott néhány pohár Angelit  tequilát követően, egy ölnyi kis csokor virággal kirúgja kinyitja az ajtót, és mindenre elszántan gyorsan megkeresi a hálóingét. De lefekvés előtt még elmosogatja a család nőnapilag otthagyott mosatlanját és vázába teszi a jeles dátumra lenyesett flóra rá eső részét. Mi nem készülünk semmi hasonlóra bár most sem késő, hanem felkértük Botházi Mária újságírót, publicistát, egyetemi tanárt egy virtuális nőnapi pletykára bájcsevejre nőiségről, példamutatásról, az erőszakellenes flashmobok hatásáról, és egyéb olyan témákról, amelyek a „fasza nőiséghez” kapcsolódnak.  

Lehet, hogy egy veled készült nőnapi interjút úgy kéne kezdeni, hogy megkérlek: illusztráld az erdélyi magyar vidéki és városi nő prototípusát, hiszen rengeteget írsz róluk, foglalkoztatnak… Úgyhogy én most nem nagyon leszek formabontó: pont erre kérlek!

Hű. Erősen indítasz. Prototípust nem vállalok, csak elnagyolt karikatúrákat szoktam, és meghatározott témákban, úgy könnyebb.

Nem tennék különbséget lakóhely szerint, a mi kis erdélyi társadalmunk erősen rurális meghatározottságú, gyakran a városi nő is vidéki. Vagy itt vagyok én, aki úgy vagyok vidéki, hogy közben városinak képzelem magam, egy Kolozsvár melletti községben élek.

Láthatod, hogy roppant nehéz a kérdésed máris. De az is megizzaszt, hogy felskicceljem, milyen az erdélyi nő, nem tudom, látszik-e. Azt szoktam mondani, olyan, mint a többi nő, csak ő erdélyi. Kicsit több mindenért szégyenkezik talán, mint sok más nő. Kicsit kevéssé becsülik, mint sok más nőt. Kicsit háziasabb, jobban alárendeli magát a családjának, mint sok más nő. Kicsit talán többet tűr, mint sok más nő.

Süti a kürtőskalácsot vagy befőz a kánikulában, erre kevesen képesek már manapság. Közben meg túl sokat lóg a neten. Túlköltekezik néha. Elfelejti, hová parkolt. Fél óráig sminkeli magát natúrra. Igyekszik férjhez menni. Kötődően nevel. Különórákra hordozza a gyerekeit. Diétákat próbál ki. Akárcsak sok más nő.

Voltál-e már bajban a nőiességeddel, és ha igen, hogyan tudtál kimászni a kapcsolódó zűrzavarból?

Én valahogy a nőiséget mindig pozitívumnak éreztem. Hogy fasza dolog nőnek lenni azért. Mindenki örült a családomban például, hogy lánynak születtem. A nyolcvanas évek divatjának megfelelő szigorral, de mégis elég lezserül és humorral neveltek.

Az apám odavolt értem mindig, a külsőmet és az eszemet egyaránt dicsérte. Ettől én még tudtam roppant frusztrált lenni a külvilágban persze, az embernek sok minden sikerül, ha nagyon akarja. De például az apám szemében mi voltunk a legjobb nők anyámmal, ezt abszolút el lehetett hinni neki.

Én a munkásosztályból származom, sosem volt nálunk elvárás, hogy mi legyek például. Nyugodtan lehettem volna bolti eladó, annak is ugyanúgy örültek volna, ha mondjuk, bekerülök egy jó boltba, mint ennek az egyetemi tanárságnak. Nem hiszem, hogy éreztem volna különbséget. Ez nekem sokat segített mindig, hogy nem kellett elérnem semmit. Így nagyon könnyű elérni valamit. Az ember az mondja, ha sikerül jó, ha nem, úgy is jó. És kész.

Na, és aztán eléggé elkényeztettek a fiúk is, igaz, mindig megfogadtam az otthoni tanácsot, hogy sose fussak olyan szekér után, amelyik nem vesz fel. S a mai napig dicsérve, támogatva vagyok, nekem nőként erősen jó dolgom van, az az igazság. Le is kopogom.

Talán bajban a nőiségemmel az anyaság elején voltam, nehezen szültem, nagyon megviselt. És az utána következő első időszakban, jó néhány hónapig. Úgy másztam ki belőle, hogy megtanítottam a gyermekemet szoptatás nélkül aludni, négy napig sírtunk mind a ketten. Az ötödik napon könnyedén elaludt, s én elmentem kocsmázni. A hetedik napon nekifogtam a kilencven napos diétának. Tiszta bibliai, most, ahogy így mesélem, úristen. Na, de ezután már ismét jó volt.

A nőknek állandó teher, hogy elöl kell járniuk a jó példával. Kiváltképp akkor, ha lányuk van. Én is úgy érzem néha, hogy nőiességből és nőiségből egyaránt lámpásként kell funkcionálnom, mostanáig pedig – még az én ízlésemhez képest is – túl harcosra sikeredett a fazon... De hátha a lányaink nem is olyan nők akarnak lenni, mint amilyenek mi vagyunk…

Valahogy ez számomra nem teher, lányt szeretettem volna mindig. Igaz, nem vagyok az a jó példával elöljáró típus. Harcos sem vagyok, csak leíró, megfigyelő inkább. Nem is tudnék harcos lenni, mert röhögnöm kellene közben magamon. Úgy meg nem lehet.

No de a példamutatásban általában nincs bennem tudatosság, sajnos. Csak élek, ahogy sikerül. Visz előre az élet, nem sokat gondolkodom rajta. Csak teszem, amit épp kell, vagy ami épp jön. Persze ez a tevés biztosan példát jelent, ez elég félelmetes is egyébként, most ébresztesz rá. A lányom majd jól leszűri a hibáimat, hogy aztán elkövethesse a saját hibáit. Ezt szerencsére nem lehet megúszni, szerintem ez a belső vigasz a szülőknek évezredek óta, másként összeroppannának a feladat terhe alatt.

Az ember annyit tehet, hogy igyekszik és remél. Közben néha csak úgy heverészik a kanapén, kioson egy cigire, holnaptól sportol, de jól főz, és tudja az angol rendhagyó igéket. Vagy fordítva: nem főz jól, nem tudja az angolt, de soha nem oson ki egy cigire és gyakran sportol. Aki meg mindig egyszerre tudja mindezt, az általában a szomszéd, vagy a szomszéd ismerőse.

Na jó, akkor most valljuk be, hogy mi közel harminc éve ismerjük egymást, együtt diákújságíróskodtunk a szép emlékű Duma-táborokban, és volt egy közös dolog  bennünk, ha jól emlékszem: a középen elválasztott hosszú séró. Te még emlékszel arra, hogy akkoriban miben méregették egymást a lányok?  Én a trapéz nadrágra tuti emlékszem…

Te, nem lehet harminc, akkor csak tizenkettő voltam… Na jó, huszonhat, igazad van, az már majdnem harminc... Így jár az ember, ha időnap előtt megszületik. (B.R. hangosan, némiképp önkritikusan nevet.)

Nagyon igyekszem visszagondolni a diákújságíró táborok lányainak külsejére, de csak fiúkéra emlékszem, az a baj. Akkoriban Puma cipőm volt, és Forza farmerem az orosz piacról. Hosszú, kockás ingeim. Volt tarisznyám is, édesanyám varrta mindig. Egy trapéznadrág és egy őzbőr zakó boldog tulajdonosa is voltam, valami turkálóból szereztem, vajon abban mentem-e Torockóra táborozni? Nem tudom már. Emlékszem, tizedikben egy hónapig hajtogattam egy nyomdában újságot, hogy tudjak venni egy kapucnis tréningfelsőt, azóta is megvan.

Akkoriban a hippi stílusban színesen, változatosan öltöző lányokat csodáltam, téged is. Én elég eklektikusan öltöztem, néha flower-power voltam, de leginkább szűk nadrág, bő felső és ennyi. Középiskolában rejtegettem az alakom, mert azt hittem, fogynom kell. Voltam vagy ötvenegy kiló…

Régi szép emlékek, akkor olyan egyszerűnek tűnt minden. Ma már egyáltalán nem az. És hogy mennyire nem, azt Cynthia Nixon hangján mondja el Camille Rainville egy nagyon népszerű kisfilmben.  Létezik, hogy a nőkkel szemben támasztott és emitt felsorolt elvárásokkal egy földgolyónyi nő azonosul? Lehetnek-e épp ennyire „standardok” a problémáink?

Láttam én is a videót, tényleg hihetetlen, hogy mennyire univerzális kérdéseket vet fel. És így szembeállítva már-már velőtrázó. Mint a női magazinok világa, ha úgy tekintünk rájuk – mondom én, az ex női magazin szerkesztő –, egyik oldalon a jó brownie sütésére biztatnak, a másik oldalon gyors lefogyásra, a szénhidrátbevitel korlátozására. 

Na de miért írunk, és miért olvasunk például női magazinokat? Mindenki korlátolt lenne, és nem látná át a nők sanyarú sorsát, aki ezt teszi? Á, dehogy! Inkább azért, mert jól esik, mert szórakoztat, mert éppen kiszakít a hétköznapokból, mindabból, ami esetleg sanyarú, és mert önreflexiós funkciója is van.

Ezzel csupán azt akarom mondani, hogy szerencsére a nők nem hülyék. Nem fognak browniet sütni maguknak, ha tudatosan fogyókúráznak. Az egyetlen, amit tenni lehet az elvárások tengerében, ha az ember megőrzi a józan eszét. És bátorkodik használni.

Attól persze a nyomás nyomás marad, és remélhetjük, hogy hosszú távon kopik az ereje, ha sokat beszélünk róla.

Bizonyos hazai kulturális közegben szokás viccelni azon, hogy „a pénz számolva, az asszony meg…” És itt az a nem túl vicces, hogy a statisztikák is ezt mutatják. Hogy lehet hatékonyan fellépni a nőket érintő erőszak ellen? A tudatosító kampányok csak a probléma szélét nyalogatják, úgy tűnik nekem…

Jaj, remélem, ez a mondás már nem él! Az a baj, hogy nem tudom, mi lenne a hatékony fellépés. Attól, hogy elítéljük nagy szavakban vagy flashmobokkal az erőszakot, biztosan nem fog változni semmi, különösen az erőtlen erdélyi nyilvánosságban.

Mindig visítok a nevetéstől, amikor jön egy nyakkendős politikus, s azt mondja, hogy ő elítél valamit. S akkor mi van, most komolyan? Ki nem tesz magasról arra, hogy XY feltörekvő politikus elítél valamit? A hitelességért meg kell dolgozni.

És ezeknek a villámcsődületeknek az erejében sem hiszek sajnos, hogy kimegy hat ember a térre, csöndben áll öt percet, és akkor ő most épp harcol az erőszak ellen. Jó buli, annak, aki szereti, kétségkívül, de annyi. Ma már van, akinek ez is szórakozás, de igazi tétje nincs a dolognak. Megírja a sajtó, hogy megvolt a harc.

S akkor mi van, ha megírja a sajtó, különösen az erdélyi magyar? Volt-e igazi tétje annak az utóbbi harminc évben annak, amit megírt az erdélyi magyar sajtó? Hulltak-e fejek a porba?

Szóval a kérdésedre válaszolni próbálva: két lehetőséget látok talán ezen kampányok valódi sikerességére. Egy, ha tényleg hozzáértő szakemberekre bízzák őket, kellő anyagi támogatással (nálunk egyik sem jellemző), és nem politikai- vagy sajtóhasznot kovácsolnak belőlük. Vagy: ha alulról jövő, spontán, tapasztalati alapú, és ettől valóban hiteles kezdeményezések indulnak, mint a metoo-kampány esetében.

Roppant népszerű tárcáidban az udvarhelyi leány Kolozsváron „kupálódott” humorával közelíted meg a nőt, a gyermeknevelést, a családot és a kapcsolódó témákat. Van-e olyan vonatkozás, ahol humorérzéked csak szarkazmus formájában jön elő?

Lázasan gondolkodom… Azt hiszem, nem. Remélem, nem. A szarkazmussal az ember kívülre, és fölöttes helyre pozícionálja magát. Sosem akarok gúnyolódni senkivel és semmivel, az nem én vagyok.

Vannak témák, amikkel nem tudok viccelni, megírtam párat az éppen második kiadás előtt álló Biorobotban. Ha meg tudok viccelni, akkor megelégszem az iróniával, az összekacsintással. Hiszen én is benne vagyok nyakig. Ebben a mi életünkben mármint.