Templomépítő szórványközösségek a megújulás útján
Egymást sokszor nem is ismerő magyar családokból alig egy évtized alatt két templomot építő, önálló református gyülekezet született a Bihar megyei szórványban. A történet egy református lelkipásztor és egy katolikus plébános barátságával kezdődött, majd olyan összefogássá terebélyesedett, amelynek eredményét kezdetben maguk az érintettek is alig merték remélni. Farkas Zsolttal, a Toldinagyfalui Református Missziói Gyülekezet alapító lelkipásztorával a kezdetekről, a közösségépítésről és a gondviselés megtapasztalásáról beszélgettünk, míg Gecse Krisztián, a kis közösség jelenlegi lelkipásztora a missziói gyülekezet napjainkbeli kihívásairól mesélt a Maszolnak.
A kétezres évek elején a Nagyvárad és Nagyszalonta közötti, határ menti településeken élő magyar reformátusok jelentős része szervezett egyházi közösség nélkül élt. A többségében románok lakta falvakban sokszor még egymásról sem tudtak. Ebből a helyzetből született meg az a kezdeményezés, amelynek eredményeként 2007-ben hivatalosan is megalakult a Toldinagyfalui Református Missziói Gyülekezet a Váradtól délre, a román–magyar országhatár mentén fekvő Biharszentandrás, Köröstarján, Körösgyéres, Rojt és Oláhszentmiklós magyar református közösségeinek összefogásával.

Amint Farkas Zsolt alapító lelkipásztor elmagyarázta, a „missziói” jelzőnek egyházjogi jelentősége is van. A klasszikus szórványgyülekezetekkel ellentétben itt eleve több település kis református közössége szerveződött egyetlen, önálló jogi személyiséggel rendelkező egyházközséggé.
A kocsmában mindent tudtak
A történet a kétezres évek elején, Fazakas Sándor nagyvárad-rogériuszi református lelkipásztor és Németh László köröstarjáni római katolikus plébános barátságával kezdődött. Utóbbi jelezte, hogy a hagyományosan katolikus faluba több református család költözött, és felajánlotta, hogy a katolikus imateremben református istentiszteleteket tarthassanak. Így indultak el 2001–2002 körül a kéthetenkénti alkalmak, amelyeken kezdetben húsz-huszonöt ember vett részt.
Fazakas Sándor ezután megkereste az akkor még teológushallgató Farkas Zsoltot, hogy segítsen felkutatni a dél-bihari szórványban élő magyar reformátusokat. Egy teológuscsapattal két héten át járták a falvakat, családokat látogattak, istentiszteleteket tartottak. A legnagyobb kihívást sokszor az jelentette, hogy egyáltalán megtalálják a magyarokat.
„Először bementünk a polgármesteri hivatalba, ahol volt egy nagy nyilvántartás a lakosokról. Csakhogy a nevekből nem mindig lehetett megállapítani, ki magyar és ki nem. Aztán rájöttünk egy egyszerűbb módszerre: bementünk a helyi kocsmába, és megkérdeztük románul, hogy vannak-e itt magyarok. És ott mindenki mindent tudott! Megmondták, hol lakik egy magyar család, azoktól pedig újabb családokhoz jutottunk el” – idézte fel Farkas Zsolt.
A felmérés során kiderült, hogy az azonos településen élő magyar családok gyakran nem is ismerték egymást. Két faluban, Rojton és Oláhszentmiklóson azonban lehetőség mutatkozott a rendszeres istentiszteleti élet megszervezésére. Oláhszentmiklóson kezdetben egy családi ház verandáján tartották az alkalmakat. Ott zajlottak az úrvacsoraosztások és a keresztelők is, hidegebb időben pedig a ház zárt folyosóján gyűltek össze. „Az volt akkor a mi templomunk” – emlékezett vissza a lelkipásztor.
Százhúsz ember két templomot épített
A közösség életében 2007. fabrurár 17-e jelentette az első nagy fordulópontot: Köröstarjánban 99 résztvevővel megtartották az alakuló közgyűlést, és létrejött az önálló missziói egyházközség. Egyházi gyűjtésből Oláhszentmiklóson megvásároltak egy szinte lakhatatlan parasztházat, amelyet önkéntes munkával és pályázati támogatással felújítottak. Később, 2008-ban elkezdődött az épület kibővítése és az imaház kialakítása.
Közben Köröstarjánban is szükségessé vált egy saját templom építése. A reformátusok addig a katolikus imateremben, majd a régi iskola egyik felújított termében tartották istentiszteleteiket, de ez hosszú távon nem bizonyult megfelelő megoldásnak.

„Ott álltunk egy félig kész oláhszentmiklósi imaházzal, és a százhúsz lelkes gyülekezet elhatározta, hogy templomot épít Köröstarjánban is. Nagyon merész döntés volt. Sokan kérdezték tőlem, hogy jó, jó, de miből fogjuk megvalósítani? Én pedig azt válaszoltam, és erre ma is emlékszem: az Úristen a legnagyobb bankár. Ha ő akarja, előteremti rá a pénzt. Ha pedig nem akarja, akkor mi hiába kínlódunk, úgysem lesz belőle semmi.”
A megoldás fokozatosan érkezett. Egy gyülekezeti tag eladásra kínálta egy telkét, amelyet sikerült megvásárolniuk. Az építkezésben a helyiek mellett holland önkéntesek is részt vettek, a munkálatok jelentős részét közmunkával végezték.
Az összefogás eredményeként 2011. november 6-án különleges eseményre került sor: egyetlen napon két egyházi épületet szenteltek fel, előbb Oláhszentmiklóson a gyülekezeti házat, majd Köröstarjánban a templomot. Később a köröstarjáni templom melletti telket is sikerült megvásárolniuk, a terület templomudvarként, parkolóként és közösségi rendezvények helyszíneként szolgál.
Nemcsak hajlékok, barátságok is épültek
Farkas Zsolt szerint a gyülekezet történetének legfontosabb eredménye mégsem feltétlenül a két templom, hanem az, hogy a korábban egymást alig ismerő emberekből valódi közösség formálódott. „Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezek az emberek az egyházban váltak közösséggé. Korábban sokszor nem is ismerték egymást, ma pedig barátok. Oláhszentmiklóson az a szokás, hogy az emberek már fél órával az istentisztelet előtt megérkeznek. Amíg a lelkész odaér, megbeszélik egymással a hét eseményeit, az örömeiket, a gondjaikat. Ez a mai napig az egyetlen olyan szervezett közösségi forma, amely az ott élő magyarokat összefogja” – magyarázta a tiszteletes.
A közösség önállósodását pedig egy nemrég történt eset is jól példázza. Farkas Zsoltot az egyik presbiter az istentisztelet előtti estén felhívta, és arra kérte, másnap ne siessenek haza, mert töltött káposztával várják őket. A lelkipásztor azt hitte, családi ebédre hívták meg „Megérkeztem Oláhszentmiklósra, és már az imateremnél megcsapta az orromat a töltött káposzta illata. Hátramentem a kertbe, és azt láttam, hogy egy hatalmas üstben főzik. Kiderült, hogy az egész gyülekezetnek szerveztek közös ebédet. Összeadták a hozzávalók árát, felosztották a feladatokat, mindent maguk oldottak meg. Büszke vagyok rájuk!”
Ráadásul kiderült, hogy néhány héttel korábban egy közös gulyásozást is rendeztek. A lelkipásztor szerint éppen ezek a kezdeményezések bizonyítják, hogy a gyülekezet tagjai már nem csupán résztvevői, hanem alakítói is a közösségi életnek.
Nyolc település, közös lelkipásztori szolgálat
A Toldinagyfalui Református Missziói Gyülekezet megalakulása óta megőrizte önálló jogi státuszát. Miután azonban Farkas Zsolt 2023-ban meghívást kapott a nagyvárad-őssi gyülekezetbe, megoldást kellett találniuk a kis lélekszámú toldinagyfalui közösség rendszeres lelkipásztori ellátására. Önálló lelkészi állást ugyanis a gyülekezet anyagilag nem tudna fenntartani.

A megoldást a Nagyvárad-Őssi egyházközséggel kialakított együttműködés jelentette. Gecse Krisztián beosztott lelkipásztor 2024 decemberi érkezése után a két presbitérium megállapodott a szolgálatok közös megszervezéséről. A vasárnapok többségén Gecse Krisztián, havonta egy alkalommal pedig Farkas Zsolt szolgál a missziói gyülekezetben. Emellett Váradles és Biharsályi református közösségeinek ellátását is megosztják egymás között.
Így jelenleg nyolc település tartozik ahhoz a szolgálati körzethez, amelynek központja a Nagyvárad-Őssi egyházközség. Farkas Zsolt szerint a rendszer bevált, és hosszú távon is biztosíthatja a szórványközösségek lelki gondozását.
„Szinte az égből érkeztek a megoldások”
A több mint két évtizedes történet az alapító lelkipásztor számára mély személyes és hitbeli tapasztalatot is jelentett. Mint bevallotta, az építkezések idején gyakran maga is kételkedett abban, hogy sikerül-e megvalósítaniuk a terveiket. „Sokszor előfordult, hogy éjszaka felriadtam, és azon gondolkodtam, hogyan lesz ebből valami. Világos volt, hogy saját erőnkből nem tudjuk megvalósítani. De akkor honnan lesz rá pénz? Isten pedig lépésről lépésre mindig megmutatta a megoldást. Szoktam mondani, a szó legpozitívabb értelmében, hogy Isten sokszor megszégyenített engem, mert bebizonyította, hogy nem nekem kell kitalálnom, hogyan válhat valóra az, ami emberileg lehetetlennek tűnik” – fogalmazott.
Farkas Zsolt számára ezek az élmények megerősítették a gondviselésbe vetett bizalmát. A Toldinagyfalui Református Missziói Gyülekezet története azonban túlmutat az építkezéseken és az adományokon. A határ menti falvakban, ahol egykor a magyar családok sokszor egymásról sem tudtak, ma olyan közösség él, amelynek tagjai figyelnek egymásra, közös programokat szerveznek, és sajátjuknak érzik a gyülekezet jövőjét.
Most a közösséget kell megerősíteni
A kis határ menti magyar közösség történetének új fejezete 2025 januárjában kezdődött, amikor Gecse Krisztián vette át a rendszeres lelkipásztori szolgálatot. A fiatal lelkész már egy olyan közösséghez érkezett, amely mögött jelentős megvalósítások állnak, ugyanakkor az elmúlt évek változásai új kihívások elé állították.
„A reformáció egyik jelmondata, hogy az egyháznak szüntelenül meg kell újulnia. A koronavírus-járvány után ez különösen időszerű számunkra. Többen elköltöztek, mások, akik meghatározó tagjai voltak a közösségnek, meghaltak, és nem érkeztek helyettük újak. Jelenleg a megújulás alapjait kell letennünk” – fogalmazott.
Meglátása szerint a templomépítések annak idején óriási lendületet adtak a gyülekezetnek, hiszen az emberek saját munkájukkal teremtették meg lelki otthonukat. A világjárvány azonban megszakította a rendszeres közösségi életet, és sokan eltávolodtak a templomtól. „Mintha azzal, hogy egy időre kikerültek a templomból, lélekben is eltávolodtak volna tőle. Most kezdenek visszatérni, újra otthonra találni a saját otthonukban. Ezek lassú lelki folyamatok” – mutatott rá.
Köröstarjánban és Oláhszentmiklóson továbbra is hetente tartanak istentiszteletet, emellett családlátogatásokkal, közös programokkal és gyermekbibliahetekkel igyekeznek erősíteni a kapcsolatokat. Utóbbiakat Köröstarjánban a katolikus közösséggel együtt szervezik. Külön öröm, hogy három fiatal jelentkezett konfirmációi felkészítőre.
Gecse Krisztián szerint az építkezés nem ért véget, csupán más értelmet kapott. „Most az a feladatunk, hogy mi magunk épüljünk lelki házzá. Befelé azzal szolgálunk, hogy szeretjük egymást, kifelé pedig azzal, hogy segítjük a környezetünkben élőket” – tette hozzá.
A számok mögött az emberek
A megújulás szükségességét a demográfiai adatok is alátámasztják. Míg 2020-ban 137 tagot tartottak nyilván, jelenleg mindössze 92-en szerepelnek a gyülekezeti nyilvántartásban. Közülük 55-en Köröstarjánban, 17-en Oláhszentmiklóson, heten Szentandráson, ugyancsak heten Körösgyéresen, hatan pedig Rojton élnek.
A népszámlálási adatok ugyanakkor más képet mutatnak. Szentandráson például 118-ról 261-re nőtt a magukat reformátusnak vallók száma, Köröstarjánban és Körösgyéresen összesen 113-ról 121-re. A különbség részben abból adódik, hogy sokan valamelyik nagyváradi gyülekezethez tartoznak, miközben a környező falvakban élnek.
A lelkipásztor szerint ezért újra fel kell kutatniuk azokat a reformátusokat, akik jelenleg egyetlen egyházi közösség életében sem vesznek részt. Már elkezdték a gyülekezeti adatbázis frissítését, és szeretnék megszólítani a régi, illetve az időközben beköltözött családokat is.
„Nekünk azokat kell megtalálnunk, akik sehol nincsenek, csupán egy adatként szerepelnek a népszámlálásban. Azt szeretnénk, hogy élő tagjai legyenek a gyülekezetnek, és megtapasztalják mindazt, amit egy összetartó közösség jelenthet számukra” – részletezte.
A helyzetet tovább árnyalja, hogy a vallási és a nemzeti identitás nem minden esetben esik egybe. Vizesgyánban és Körösszegen például összesen 28-an vallották magukat magyarnak, miközben 36-an reformátusnak. „Ez is izgalmas kérdés: mit kezdjünk azokkal a reformátusokkal, akik már nem beszélnek magyarul? Hiszen irántuk is felelősséggel tartozunk” – mutatott rá Gecse Krisztián.
Kettős kisebbségben
A fiatal lelkipásztor munkája több gyülekezethez és szolgálati területhez kapcsolódik. A toldinagyfalui missziói közösség mellett beosztott lelkészként szolgál Nagyvárad-Őssiben, és a váradi fiatal felnőttek ReVifi elnevezésű misszióját is vezeti.
„Járjuk a dél-bihari szórványt, mint az apostolok” – jegyezte meg. A vasárnapok gyakran utazással telnek, és előfordul, hogy útközben felvesz egy-egy gyülekezeti tagot, akit elvisz az istentiszteletre. Ezek az utak sokszor mélyebb, személyes beszélgetésekre is lehetőséget adnak.

A háromféle szolgálat összehangolása mellett különösen fontosnak tartja a családi élet egyensúlyának megőrzését, hiszen feleségével kisfiukat nevelik. Mint mondta, a sokféle feladat közepette is ügyelnie kell arra, hogy a szolgálatok ne egymás vagy a család rovására működjenek.
A missziói gyülekezet különlegességét elsősorban az emberekben és a közöttük kialakult kapcsolatokban látja. Bár több településen, egymástól távol élnek, mégis képesek egy közösséget alkotni. „A gyülekezetet nem lehet csupán egy településhez kötni. Sokkal inkább olyan közösség, amelyben az emberek együtt szeretnék megélni a hitüket, és növekedni az Istennel való kapcsolatukban” – jegyezte meg.
Gecse Krisztián ugyanakkor a szórványlét nehézségeit sem hallgatja el. A gyülekezethez tartozó települések jelentős részén a református magyarok nemcsak nemzetiségi, hanem felekezeti kisebbségben is élnek.
„A legtöbb helyen kettős kisebbségben vagyunk, akár nemzeti, akár vallási szempontból. És mégis lehetünk kovász egyik-másik település életében” – fogalmazta meg.
Míg két évtizeddel ezelőtt az volt a legnagyobb feladat, hogy a határ menti falvakban élő reformátusok egymásra találjanak, ma már a meglévő közösség megerősítése és új emberek megszólítása került előtérbe. A templomok felépültek, a gyülekezetnek pedig most azt kell megmutatnia, hogy az egykori összefogásból született közösség a következő nemzedékek számára is élő lelki otthon maradhat.
CSAK SAJÁT