Bizony, sok víz lefolyt már a Dunán, a Néván, a Rajnán, Szajnán, a Temzén és a Hudsonon, amióta Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök 2007-ben Münchenben szokatlanul egyenes szavakkal arra figyelmeztette a Nyugatot, hogy eddig és ne tovább: Ukrajna örökös jelleggel Oroszország érdekszférájába tartozik, és mint ilyen az Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe semmiképpen nem integrálható. Akkor a beszédet meghallgatta és megtapsolta a Nyugat, de a legkevésbé sem hallgatott rá: 2008-ban, a NATO bukaresti csúcstalálkozóján, hivatalosan meghívták Ukrajnát és Grúziát a NATO-ba. Néhány hónapra rá Oroszország megtámadta Grúziát, később kitört a balhé a Donbászban, majd a Krím-félszigetet foglalták el az oroszok puskalövés nélkül, és így tovább, ismerjük az eseményeket, amelyekre a koronát Ukrajna 2022-es februári orosz inváziója tette fel végül.

Itt tartunk most: négyéves, több mint egymillió áldozatot követelő, Európa gazdaságát megrontó, politikai- és közéletét a végletekig felkavaró háborúzás után ismét Biztonsági Konferenciát tartanak Münchenben. A tavalyi, JD Vance frissen hivatalba lépő amerikai alelnök által elmondott, finoman fogalmazva udvariatlan beszéd helyett, az idén Marco Rubio amerikai külügyminiszter tartott ezúttal a diplomácia szabályainak megfelelő előadást, amelynek lényege, hogy az USA békejobbot nyújt, pontosabban új alapokra helyezett együttműködési ajánlatot tesz az öreg kontinensnek: játszatok a mi feltételeink szerint, és akkor veletek vagyunk. JD Vance alelnök tavalyi, nyíltan sértegető beszéde után Marco Rubio beszéde zene az európai vezetők fülének, úgy gondolják talán, hogy kicsit megnyugodhatnak. Pedig rosszul teszik, ha hátradőlnek, mert Rubio beszéde sem volt igazán megnyugtató.

Míg tavaly még csak heves felháborodást kiváltó kritika hangzott el, ma már hideg fejjel sugalmazott feltételekről beszélünk. Időközben az USA nyilvánosságra hozta ugyanis új Nemzetvédelmi Stratégiáját, és ebből nem nehéz kitalálni az USA Európával kapcsolatos terveit: az évtizedekig hangoztatott kölcsönös és egyenrangú atlanti együttműködést alárendeltségi viszonyra igyekeznek lecserélni, Európa nyilvánvaló hátrányára. Mindezt a biztonsági garanciák nyújtásának nevében.

Több paradoxonra is fel kell itt figyelnünk. Az USA azt hányja Európa, pontosabban az EU szemére, hogy jelentős amerikai asszisztencia nélkül nem képes magát megvédeni, és nem szán elég erőforrást az önvédelmére, viszont, amikor az EU-hoz is tartozó NATO-tagországok végre jelentősen megemelik a hadi kiadásaikat, azokat elsősorban amerikai fegyvervásárlásra kénytelenek költeni és nem az európai hadiipar fejlesztésére, felfuttatására. Ez nem csak azért veszélyes, mert Európa a már meglévő erős amerikai függését erősíti tovább, hanem azért is, mert Európa hiába fegyverzi fel magát állig amerikai fegyverekkel, mert ezeket a modern fegyvereket szoftverjeiken keresztül az USA közvetlenül ellenőrizheti: nemcsak adatokat gyűjtenek, de a legmodernebb hadigépek jelentős része Amerikából közvetlenül leállítható! Nagyon leegyszerűsítve a dolgokat: ha Amerikának geopolitikai okokból nem tetszik például, hogy az EU ki ellen veti be az Amerikától méregdrágán megvásárolt legújabb generációs vadászgépeket, akkor Amerika azokat részben vagy teljesen hatástalanítja, bevetésre képtelenné teheti őket.

A másik, pontosabban az alapparadoxon, hogy az USA, mint leszálló ágban lévő (világ)birodalom a legvadabb imperializmus korára emlékeztető módszerekkel kezd ismét operálni. A Marco Rubio által latinosan érzelgős szövegként megfogalmazott Európának nyújtott ajánlata, kis túlzással, semmivel sem másabb, mint a venezuelai kormányzó elitnek nyújtott üzenete: igazodjatok az általunk diktált feltételekhez és akkor hatalmon maradhattok, mert másként… Így beszél az USA a Harmadik Világgal, amelyhez most úgy látszik Európát is sorolja.

Régi bölcsesség szerint, mindenki a saját fegyvereivel győzhető le. Oroszország és az USA újra klasszikus birodalomként kezd viselkedni. Újabb paradoxonként kell megemlítenünk, hogy a diktatórikus Kínai Kommunista Párt által vezetett Kína meglepő módon még mindig messze a legkiegyensúlyozottabban, kiszámítható birodalomként viselkedik.

A jelek szerint a régi világrendnek lejárt, eljött az Új Birodalmak ideje. Amennyiben fenn akar maradni, az EU-nak is birodalommá kell alakulnia, e folyamat összes elkerülhetetlen és fájdalmas áldozatával együtt. Mert hiába riogatnak és lamentálnak az egyébként is álszuverenista – mert nyíltan USA- és/vagy orosz párti – európai populisták, a közeljövőben minden országnak egyik vagy másik birodalomba be kell sorolni, azok pedig, akik ezt nem teszik – például zseninek képzelt vezetőjük legyőzhetetlennek hitt hintapolitikájában bízva – nemcsak, hogy teljesen jelentéktelenné válnak, hanem előbb vagy utóbb erőszakkal besoroltatnak valamelyik birodalomba, immáron már nem szabad választásuk, de a rájuk kényszerített erőszak hatására.

Sokaknak nem tetszik – nekem se! – ahogyan a dolgok manapság geopolitikailag alakulnak, de a valamelyik birodalomhoz való tartozás ma már nem gusztus, hanem túlélés kérdése. A választási lehetőség, ami számunkra, magyarok számára, még mindig, de már nem sokáig adott, hogy melyik birodalomhoz tartozzunk: a keleti despotizmus hagyományaira alapozó Orosz Birodalomba, vagy a birodalommá átalakuló, nyugati tradíciójú EU-ba? Ha igaz a feltételezés, hogy az erdélyi magyarok kisebbségi létükből fakadó egészséges életmentő reflexszel helyesen megérzik, hogy a két rossz közül, melyik kisebbiket kell választaniuk, nem lehet kérdéses számunkra, hogy a magyarságnak melyik birodalomhoz kell tartoznia…

(Nyitókép: euronews.com)