Energiaár-támogatások és adócsökkentés helyett a spanyolok és a portugálok az erőművek által használt gázra tett ársapkával csökkentették a villanyszámlát, ráadásul állami költekezés nélkül. Egy közgazdász javasolja az „ibériai megoldás” uniós szintű alkalmazását.

A négy éve bevezetett árplafon-rendszer miatt a román állam jelentős adósságot halmozott fel: folyamatos törlesztés mellett még mindig 8,3 milliárd lejjel tartozik az energiaszolgáltatóknak.

Amikor a kormány befagyasztotta a lakossági és vállalati energiaárakat, a szolgáltatók előre kifizették a különbséget a piaci ár és a plafon között, az állam pedig később ígérte megtéríteni ezt az összeget. A 2026-os költségvetésben a kormány 2,9 milliárd lejt irányzott elő erre a célra, a szükségesnél jóval kevesebbet, miközben új adósság is keletkezik. Az energiaügyi minisztérium javaslatára két hete döntés született a földgáz lakossági árplafonjának fenntartásáról a következő egy évben.

A költségvetési törvény vitája kapcsán a szolgáltatók egyesületét (ACUE) képviselő Dana Dărăban úgy becsülte, hogy a kifizetések jelenlegi üteme mellett az adósság törlesztése 16 évig tartana. A cégek sürgős megoldást és kiszámítható ütemtervet kérnek, mert attól tartanak, hogy a késlekedés az ellátás biztonságát is veszélybe sodorhatja.

Valahányszor Európában megugranak az áramárak, a kormányok azonnal adócsökkentésekkel, támogatásokkal, lakossági árplafonokkal és költségvetési trükkökkel próbálják kezelni azt, ami valójában az árampiac tervezési hibájából fakad – írja Natalia Fabra közgazdász a Le Monde című francia újság hétfői számában. A szakértő rámutat: a villanyszámlák emelkedése Európa-szerte nem elsősorban adózási vagy költségvetési kérdés; a probléma az, hogy a nagykereskedelmi árakat még mindig a földgáz ára határozza meg. Ez akkor is így van, ha a villanyáram nagy részét éppen nem gázerőművek termelik. Emiatt bármilyen gázpiaci sokk – például geopolitikai feszültség – magasabb áramárakban, magasabb inflációban és romló versenyképességben csapódik le.

A szerző kutató a madridi CEMFI (Centro de Estudios Monetarios y Financieros) gazdasági intézetben, amelyet a spanyol jegybank alapított 1987-ben, és amely posztgraduális programokat kínál a Menéndez Pelayo Nemzetközi Egyetemmel együttműködésben.

Natalia Fabra emlékeztet: Európa súlyos árat fizetett a 2022‑es energiaválság idején, és nem lenne szabad megismételnie az akkori hibákat. Cserébe javasolja az „ibériai megoldást”, amely szerinte modellként szolgálhat egy közös európai fellépéshez. A koncepció rém egyszerű: ahelyett, hogy a háztartásokat és vállalatokat próbálta volna kompenzálni a megemelkedett árakért, Spanyolország és Portugália közvetlenül az árképzésbe avatkozott be. Ezzel jelentős részben kiiktatta az európai árképzési modell hátrányait.

A villamosenergia‑piac úgy működik, hogy a kereslet kielégítéséhez „még szükséges” legdrágább erőmű határozza meg az árat. Ezt hívják marginális árnak. Ha az olcsóbb erőművek (szél, nap, atom, víz) nem tudják ellátni az áramigényt, bekapcsolnak a gázerőművek, amelyek drágán termelnek. Amikor pedig a gázerőmű a „marginális” termelő, az egész piac árazása annak a költségét követi.

Az ibériaiak az erőművek által felhasznált földgáz árának korlátozásával csökkentették az egész piac árképzését meghatározó erőművek ajánlatait – így a teljes rendszerben alacsonyabb lett a fizetendő ár. Ezzel egyúttal mérsékelték azoknak a termelőknek a váratlan extraprofitját is – nukleáris, víz- és megújuló erőművekét –, amelyek nem használnak gázt, viszont profitálnak, amikor – a fent leírt mechanizmus alapján – a gáz határozza meg a piaci árat.

Ez különbözteti meg az ibériai megoldást az Európa más részein alkalmazott „fiskális választól” – emeli ki Fabra. – Nem az adófizetők pénzét költik a megemelkedett árak kompenzálására, hanem az ár emelkedését próbálják megakadályozni. Ha a kormányok kizárólag adócsökkentésekre vagy támogatásokra támaszkodnak, a terhet végső soron az adófizetőkre hárítják. Az ibériai mechanizmus ezzel szemben ott avatkozik be, ahol a torzulás keletkezik.

Persze, az ibériai megoldás sem tökéletes, de hatékony. Jelentősen csökkentette a fogyasztói számlákat állami költekezés nélkül, miközben arányosan nagyobb segítséget nyújtott az alacsonyabb jövedelmű háztartásoknak – ami nem elhanyagolható előny egy olyan időszakban, amikor az energiapiaci sokkok mélyítik a társadalmi és politikai törésvonalakat.

A madridi kutató elismeri: a beavatkozás az integrált európai árampiacon óhatatlanul mellékhatásokat okoz. A spanyol esetben az alacsonyabb árak ösztönözték az exportot Franciaország felé, illetve a mechanizmus megemelte a gázalapú áram termelését, következésképp a károsanyag-kibocsátást is. Natalia Fabra szerint ugyanakkor az ibériai mechanizmus uniós szintű alkalmazása pontosan azt a problémát oldaná meg, amelyet a nemzeti változat nem tudott elkerülni. Egy közös európai árplafon kiküszöbölné a határon átnyúló torzulásokat, és egységesen csökkentené az árakat az EU belső piacán. Legfőképpen pedig annak elismerését jelentené, hogy az áramár‑válság nem spanyol, francia vagy német ügy, hanem rendszerszintű probléma.

„Egy olyan piac, amely továbbra is engedi, hogy a fosszilis sokkok felfújják az összes áramárat, közös vészhelyzeti választ igényel, nem 27 külön nemzeti megoldást” – érvel a szakember.

A cikk egyúttal hangsúlyozza: Európának továbbra is szükség van hosszú távú reformokra: több megújuló kapacitásra, energiatárolásra, hálózatfejlesztésre és hosszú távú árstabilizáló eszközökre. De ezek önmagukban nem elegendők, Európának szüksége van egy vészhelyzeti doktrínára is. A szerkezeti reform szükséges, de nem elégséges, ha a következő ár‑sokk még azelőtt érkezik, hogy a reformok beérnének.