Homo homini lupus – ember embernek farkasa. Keserű történelmi tapasztalat ez, éppen ezért hozták létre a civilizált társadalmak a törvényeket, hogy ne farkasfalkában, farkasfalkaként éljünk. Egyébként csúnyán sántít a bölcs mondás, mert a farkasfalkának pontosan meghatározott törvényei vannak, amelyek sokkal jobbak, mint az emberéi, ugyanis a farkasok egészséges ösztönei révén garantáltan betartott, betartatott törvények ezek. Konrad Lorenz Nobel-díjas etológus a farkasoknál az agresszió jelenségét hosszú évekig tanulmányozta, és leírta, hogy amennyiben két kanfarkas, két alfa-kan rivalizálva egymásnak esik, a gyengébb bármikor megadhatja magát, a nyakát, vagyis nyaki verőerét ellenfelének nyújtva, ezzel automatikusan kikapcsolva annak agresszióját. Hiába erősebb a másik, hiába harapná át a legszívesebben legyőzött ellenfele nyakát, egyszerűen képtelen rá, mivel egészséges ösztönei megakadályozzák ebben. Az emberekkel ellentétben a farkasok nem ismerik a vae victis – jaj a legyőzötteknek! mondást. A Homo sapiens sapiens – szó szerint a „bölcs bölcs ember” – rég kinőtte egészséges ösztöneit, és legyőzött ellenfeleit minden gond nélkül lemészárolja, a jól szervezett hekatombákról és genocídiumokról nem is beszélve. Az ember remineszcensz kulturális gátlásait is levetkőzte, a középkori lovagok becsületkódexe volt a dicsőbb korok utolsó emléke, mely mára végképp kiment a divatból.

Donald Trump karmesteri beintésére ma nagyon sokan a nemzetközi jogot szapulják. Hogy mennyire nincs rá szükség, kontraproduktív, sőt egyenesen káros rendszer, mondják, és az ENSZ, mint a nemzetközi törvények fő letéteményese, az erkölcsi és az anyagi csőd szélére jutott. Stephen Miller, Trump elnök első számú MAGA-tanácsadója, a szolgálatos fehér házi szürke eminenciás, nem rég cinikusan „fölösleges nemzetközi udvariaskodásnak” nevezte a nemzetközi törvényeket, mert szerinte a világ csak egyetlen törvényt, éspedig az erősebb törvényét ismeri. Ez mindig így volt, így van és így is lesz, mondja. Tény, hogy a megrendült világrendben a jogrend sem lehet kivétel, és Miller és haszonszőrű társai ezt a bomlást ünneplik.

A nemzetközi joggal csak egy a baj: nincs autoritás, mely érvényt szerezhetne neki. Mindmáig az USA, mint a Pax Americana elkötelezett védnöke, a planetáris rendőr szerepét játszotta, és bármilyen képmutató is lett légyen az elitje, a múltban sokszor elég volt, ha az Amerikai Egyesült Államok ezt vagy azt a nemzetközileg megbélyegzett „fekete bárányt” megrovásban részesítette, és a dolgok gyakran békésebbre fordultak, valamiféle nemzetközi jogérvényesítés biztosított volt. Ennek lett mára vége. A dzsungelben az élesebb fogak és karmok joga, az emberek világában az ököljog, az országok közötti bíráskodásban pedig az erősebb joga a releváns. Lehet, hogy sok igazságelemet tartalmaznak ezek a sztereotipikus megállapítások, de az emberiség történetének az utolsó századában csakugyan komoly erőfeszítéseket tett, hogy az erősek szélsőséges abúzusait temperálja, nem véletlenül.

A Nemzetek Ligája sajnos nem tudta megakadályozni a II. világháborút, majd az arra következő sok évtizedes békét sem igazán az ENSZ-nek, hanem elsősorban a nukleáris egyensúlynak és a hidegháborúnak köszönhetjük. Ma pedig mit látunk? Hogy újraéled a hajdan népszerű szociáldarwinizmus, melynek többek között olyan eminens hívei is voltak, mint a világhíres színpadi szerző, George Bernard Shaw, aki a 20. század elején felvetette, hogy akikre nincs szükség, akik használhatatlanok, azokat el kell gázosítani, és felkérte a kémikusokat, hogy találjanak egy megfelelő gázt! Shaw bevallottan „emberbaráti” szándékkal használta volna a gázt, mely minden fájdalom és szorongás nélkül repítette volna a túlvilágra a társadalmak emberi „fölöslegét”, valamivel később mások viszont meg is valósították a tervet, éppen csak a kire van és kire nincs szükséget értelmezték át rasszista alapon. A Mesterséges Intelligencia korában csak remélhetjük, hogy nem áll elő ismét valaki ezzel az ötlettel! A náci (és más) ideológusok és propagandisták előszeretettel alapozták korszakos megállapításaikat a darwinizmus alapelveire, mint a küzdelem a megmaradásért, a legalkalmasabb túlélése, természetes szelekció stb., mely elveket megfelelően kicsavarva szociáldarwinizmussá gyúrtak össze, ugyanúgy áltudományossá torzítva a természettudományos darwinizmust, mint ahogyan a nietzschei Übermensch – emberfeletti ember – filozófiai értelméből álfilozófiát, vagyis ideológiát csináltak.

Egyetlen dologban egyetértek a szociáldarwinizmussal: az erősebb mindig győz. De ki az erős és ki a gyenge? Mert az árja nácik magukat tartották a legerősebbnek, és mégis az „ezeréves birodalom” mindössze 12 évig tartott, ami egyenesen nevetséges. És kik győzték le a legerőssebbet? A nála gyengébbek, akik viszont képesek voltak a közös cél érdekében összefogni. Az újra éledező szociáldarwinistáknak és fasisztáknak a számukra túlságosan elvont tudományos és filozófiai rendszerek helyett egy régi paraszti mondást ajánlok figyelmükbe: „Sok lúd, disznót győz”. Nehogy megint azt higgyék, hogy ők az erősebbek...

(Nyitókép: communicationtheory.org)