Változik a világ. Minden vele együtt. Meg benne. Ma az irodalom nem történeteket mesél, hanem meséket tördel darabokra. Rakja össze, aki tudja és akarja. A szobrászat pedig újabban mesél. Ma nem divat a büszt, meg a háromnegyedes profil. A karakteres arc sem divat, sem kőben, sem bronzban. Sem élőanyagban. Ma, ha egy költőnek emléket állítanak, kiöntik köréje bronzból az egész kávéházat. Minden a látvány.

Ma a szobrok nem állnak, hanem ülnek. Fáradt kor fáradt szobrai. Nincs város, amely, ha kicsit is ad magára, legalább egy-két költőt ne ültetne bronz(kis)padra. Ha ma királyokról egyáltalán szobrok készülnének, nem lóra, de ergonomikus székre kellene helyezni őket. Az üldögélő szobrok még jól neveltek, de az igazi az, amikor egy többtonnás alak lábujjhegyen egyensúlyoz, vagy kézen állva lebeg. Vannak kivételek, de a külsőség világszintű majmolása általános. A szelfiző turisták szenzációhajszolása adja meg mindenben az alaphangot, a szabályt. Rövidlátó korban élünk: ma mindent közel kell hozni az emberekhez. A császár is ember, nosza, tegyük a sétáló utca kellős közepére. La a talapzatról, uraim! Ma a közvetlenség, ami számít, a laza természetesség, és ez nem is lenne baj, ha nagyon hamar nem torkollna unalmas modorosságba.

Lehet, van már olyan okos szobor is, amely megmondja a pontos órát vagy időjárás-előrejelzést ad, ha megkérded tőle. Esetleg kér egy cigarettát és cserébe tüzet ad. Zsánerképek a mai szobrok. Bronzba önthetnek kellemes órákat, de nem képesek egy pillanatot örökbe fogadni. Mert azt csak egy emberi arcon lehet: Houdon Voltaire-je csak egy röpke pillanat, de ott ragyog az örökkévalóságban! És akkor ott van a másik szélsőség is: a piedesztál kényszere. Mikor nem a szobor, hanem a pódiuma számít. Ez a törekvés azóta létezik, mióta ember a világon: magasabbnak lenni, mindenáron kimagasodni a többiek közül.

Mindenesetre nincsen könnyű dolga a mai szobrászoknak. Oda az akadémiák autoritása és a szakadár progresszívek szenvedélyes lelkesedése is elmúlt. A művészek szabad kezdeményezései és a civil társadalom emlékjelállítási polgári hagyományai mára a politikusok „jelöltállítási” kényszerévé fajultak – a szobrokban is. Minden falu, minden város mindenkori polgármestere föltétlenül és legkevesebb egy királyszobrot avatna, hogy időnként odaállhasson melléje pózolni.

Íróknak, költőknek már nem sietik el annyira a szoborállítást, egyrészt mert egy szent király vagy egy nemzeti hős mellett ezek mindig egy kicsit gyanús társaság, másrészt egy sok évszázada élt király szobrát nem kommentálja senki, de nem rég elhunyt szellemi nagyjaink finnyás utódai minden bronzba öntött hajszálat vagy arcvonást hevesen megkritizálnak, sőt politikailag is felrónak, így ne csodálkozzunk, ha a mai elöljárók a hajdani királyokat szeretik.

Nemrég Petőfi szobra Sepsiszentgyörgyön, most pedig Sütő Andrásé Marosvásárhelyen verte ki a biztosítékot, és bizonyítják mennyire nem könnyű boldoggá tenni az embereket. Persze, valami sántít az olyan köztéri szobornál, amely szinte senkinek sem nyeri el a tetszését és nagy baj, ha egy művésznek magyaráznia, mentegetnie kell művét.

Azt hiszem, mai világunkban a szoborállítás aktusát is újra kellene értelmeznünk. Attól tartok, hogy sok szobor esetében kár a bronzért, nem azért, mert tehetségtelen lenne a művész, vagy igénytelen és műveletlen a nagyérdemű, hanem azért, mert az emberek egyszerűen nem találják már meg a mai köztéri szobrokban – önmagukat. A mai ember már (szinte) semmivel nem tud azonosulni, már csak fél füllel hallgatja, ha egyáltalán, mit üzennek a régiek, és ugyanúgy nem dobban meg a szíve egy-egy köztéri szobor láttán, mint magának a szobornak. Akkor mégis mit lehet tenni?

Az első lépés: szobrot közadakozásból, civiltársadalmi összefogással érdemes állítani, és amennyire csak lehet, hagyjuk ki ebből a helyi-országos politikát. Közadakozásból lassabban gyűl össze a pénz, de mindenképpen nagyon meggyőző közösségi gesztus. Bizony, az emlékezetpolitikában is elkelne a civil kurázsi.

A második lépés: hagyjuk a sok száz kilós „akciószobrászatot”, a bronzból öntött, tonnás utcabútorokat egy fáradt költő kedvéért, de ússzunk szembe a kortárs divatárral és eleink, nagyjaink arcát, karakterét mutassuk meg egymásnak. Ne kényszerítsük Petőfit vagy Sütőt üres köztéri pózolásra, hogy csak a legutolsó eseteknél maradjak, de formáztassunk olyan szuggesztív portrét róluk, hogy önkéntelenül lelassuljon, megálljon az előttük elhaladó! Ilyenek legyenek a köztéri szobraink.