Ijesztő, mégis tragikusan közönséges, ahogyan az ember önmagából kivetkőzik. Marina Abramović szerb származású performanszművész boszorkányos művészettel mutatja meg, hogy milyenek vagyunk mi, emberek. Nem vagyunk ezért hálásak neki – ellenkezőleg! – gyengeségünkön elgondolkodni talán néha mégis segít. Vérfagyasztó, hogy amennyiben a feltételek adottak, a gonosz mennyire könnyedén a felszínre tör...

Egyetemistaként végigcsináltam a temesvári forradalmat. Láttam lelőtt embereket, egy alkalommal majdnem én is golyót kaptam, égtek a villamosok és a tankok körülöttem, és láttam, ahogyan kifosztják az üzleteket. Azokban a napokban sokszor menekültem, megrettentem, összeszedtem magam, reménykedtem és rekedtre kiabáltam magam és mindvégig kint voltam az utcán. Életre szóló tapasztalatokat szereztem!

Nem a legéppuskázott emberek vagy az égő villamosok látványa voltak legmegrázóbb élményeim, hanem a következő látvány égett belém egy életre. Egy katonai teherautóból egy tiszt leparancsolt egy szakasz fegyveres kiskatonát. Jól begyakoroltan leugráltak, sorakoztak, minden rendben ment volna, de az utolsó kiskatona nem akart leugrani! A tiszt ráüvöltött és vészjóslóan megismételte a parancsot. A kiskatona felzokogott és mintegy paralizáltan, egyhelyben állva remegett. A tiszt belerúgott, és a kiskatona a magas teherautó platóról a járdára esett. Gyorsan elszaladtunk, mire a szakasz felfejlődött, hogy ránk fogja fegyverét, így nem tudom, mi lett a sorsa annak a kiskatonának: a parancsot teljesítve maga is a tömegbe lőtt, vagy mégsem kerülte el az engedetlenkedők sorsát végül? Ma is kiráz a hideg, ha ezt az emléket felidézem, és élesen emlékszem, mennyire örültem akkor annak, hogy én a rendszer ellen lázadó „huligán”, és nem az annak védelmére, tömegmészárlásra kirendelt katona vagyok!

A legtöbb ember reszket ugyan, esetleg sír és zokog is, de engedelmeskedik. Ne moralizáljunk! Társas lény természetünk legellentmondásosabb jellemzője a konformizmus, a többséghez való igazodás ősi, ösztönös szükséglete. Csak nagyon kevesen képesek ilyen vagy olyan módon a mindenkori társadalmi-történelmi események sorából kiállni, és esete válogatja, hogy éppen hősöknek, árulóknak vagy őrülteknek nevezzük az ilyen embert. Eliot Aronson nagyvonalú szociálpszichológia-kísérletekkel tanulmányozta a konformizmus természetét és eredményei döbbenetes dolgokra vetettek fényt, de a következőkben nem Aronson egyik kísérletét, hanem Marina Abramović egyik performanszát említem meg, ami meglepően ugyanaz.

Marina 1974-ben, egy nápolyi kiállítótérben egy asztalra különböző tárgyakat helyezett, majd mozdulatlanul odaállt a terem közepére. Felszólította a jelenlévőket, hogy a tárgyak felhasználásával – köztük kés és revolver is volt! – bármit megtehetnek vele, a következő hat órában mindenért, ami vele történik, ő vállalja a felelősséget. A legelején semmi nem történt, majd a legkezdeményezőbbek virágot adtak neki, megsimogatták az arcát, rámosolyogtak. Csupa ártatlanul merész, civilizált és jól nevelt kezdeményezés! Aztán valaki meglökte, másik megrántotta a blúzát, belekarcolt a karjába. Alig néhány óra múlva, Marina könnyezve, megtépve, vérezve állt a helyén. Csak azért nem erőszakolták vagy ölték meg, mert volt, aki a védelmére kelt. Szinte hihetetlen, hogy viszonylag sértetlenül túlélte a hat órát. Performansza a Rhythm 0 címet viselte.

Marina rendkívül kényelmetlen performanszaival olyasmit bizonyított be, amit nyilvánvalóan tudunk, de nem akarunk beismerni. A társas lény mindig (f)elszabadul, ha nincs gátló hatás vagy felsőbb hatalom, mely kordában tartsa. Pesszimista túlzással állíthatjuk, hogy erről szól az emberi történelem. Érdekes módon minden mitológia és vallás ezt a szörnyűséget ostorozza, mégis aktív cselekvőjévé válhat maga is. A civilizációs, a kulturális máz nagyon vékony és sokszor még az emberiség legjobbjai, legképzettebbjei sem vonhatják ki magukat e „tömegvonzás” erős hatása alól. Csak állandó önvizsgálattal, folyamatos, éber (ön)tudatosítással, erős akarattal és valamelyes szerencsével kerülhető el, hogy bármilyen borzalomban a rossz oldalon részt vegyünk magunk is. Aki kapásból, túlzott önbizalommal azt állítja, hogy ő aztán soha nem… stb., máris ki van szolgáltatva saját önismerete hiányának, és nyilvánvalóan még soha nem került semmilyen valódi határhelyzetbe. Homo homini lupus – ember embernek farkasa. Ne legyünk bárányok, de határozott célul tűzzük ki magunk elé, hogy még ordas időkben sem leszünk farkasok...