A félelemnél nincs rosszabb tanácsadó. Ha egy ember retteg, túlreagálva cselekszik és rossz döntéseket hoz. Az egyént talán könnyebb megnyugtatni, de ki nyugtatja meg a rettegő nagy tömegeket? Csakis a látnok vezér, aki minden gondra gyors és biztos megoldást ígér – abszolút hatalomért cserébe. Ha megkapja, azonnal végső megoldásokban gondolkodik. És cselekszik.

Messze nem minden diktatúra fasizmus, de a fasizmus mindig diktatúra formáját ölti. Mi a különbség egy „közönséges” diktatúra és a fasiszta diktatúra között? Annyi, hogy míg az előbbiben egy általánosan gyűlölt és rettegett diktátor és szűk köre az úr, addig az utóbbiban az ország lakosságának egy jelentős része önként és boldogan asszisztál a diktatúrához, és elvakultan, már-már vallásos hitbuzgalommal támogatja a diktátort. Míg a demokráciákra a sokoldalú társadalmi felelősségvállalás, döntéshozatal és cselekvés a jellemző, a fasiszta diktatúrákban is létezik egy teljességgel kibicsaklott, részleges népképviselet, hiszen a „megváltandó nép” egy része a diktátor és annak ideológiája, vagy fantazmagóriája nevében gátlástalanul terrorizálja a teljes országot. Míg a „közönséges” diktatúrákban rendszerint a diktátor és az őt támogató, hatalmát fenntartó kisebb-nagyobb, de jól behatárolható csoport a felelős a nemzet tragédiájáért, addig a fasiszta diktatúrákban nem zárható ki a nemzet jelentős részének a bűnrészessége.

A hitleri nácizmus bukásakor, csak azért nem ültették kollektív bűnösként a német népet a nürnbergi törvényszéken a vádlottak padjára, mert tanultak az első világháború lezárásának végzetes hibáiból. A döntés mindenképpen helyesnek és jövőbemutatónak bizonyult, viszont senki nem hitte komolyan, hogy a németek semmit nem tudtak az általuk imádott és megválasztott vezetők rendszerszintű szörnytetteiről, és hogy azok mibe rángatták bele az országot. A nagy többség igenis tudta, hogy mi történik, de vagy egyenesen egyetértett vele, vagy félrenézett. A fasiszta diktatúra létrehozásához, konszolidálásához nem elegendőek a rezsimmel lelkesen együttérzők, egyetértők tömegei, kell hozzá a nagy, passzívan félrenéző tömeg is, mert hiába masíroznak-randalíroznak a szélsőségesek, ha a társadalom nem hajlandó félrenézni és társadalomromboló tevékenységüket elnézni, soha nem vehetik át a hatalmat.

A fasiszta diktatúra sokfejű-sokkarú szörnyeteg, minden háztömbben, minden utcasarkon ott van a diktátor hiteles és lelkes megtestesülése, aki elvégzi a mocskos munkát a diktátor és akár az állami szervek helyett. A fasiszta diktatúra igazi rákfene, nehéz kiirtani, mert mindenütt ott az áttétje. Míg egy „közönséges” diktatúrát államcsínnyel vagy forradalommal meg lehet buktatni, és szerencsés esetben meg lehet a demokratikus építkezést kezdeni, a fasiszta diktatúrák kizárólag az állam teljes összeomlásával szüntethetők meg. Elkerülhetetlen pusztulásukat követően a társadalomnak mindent teljesen elölről, az alapok lerakásától kell kezdeni.

Diktatúrák bárhol létrejöhetnek, rövid epizódok, kaotikus sorozatok vagy elhúzódó, stagnáló hosszas berendezkedések formájában, de egy fasiszta diktatúrához mindenképpen kell a konformista kritikus tömeg és a láncreakció. Amióta ember az ember, félelmében mindig az erős emberek, az erős csoportok felé húzódik. Az emberek mindenekelőtt a megélhetés nehézségeitől, a hirtelen és nagyarányú változásoktól, a politikai zűrzavartól és az elszabadult káosztól tartanak, ezért szorongásaiktól megszabadulandó beállnak egy erősnek tűnő, hangos, erőszakos és a legtöbbször – a csoportkohéziót elősegítendő – egyenruhás csoportba, majd később már hiába látják, hogy szükségleteik valós kielégítése elmaradt, maradnak, mert már a saját csoportjuktól félnek. Ezek a csoportok növekednek, elérik a kritikus tömeget és végül elszabadult láncreakcióval társadalmi kataklizmába torkollnak.

A diktatúrák nem problémamegoldó rendszerek, éppen ellenkezőleg: a valós társadalmi gondok megoldására, illetve a feladatok ellátására nem képesek, mert nem is érdekeltek, ezért a hivatali és fegyveres erőszak eszközeivel „kikapcsolják” a problémákat, és elhallgattatják a „problémázókat”. A politikai jelölt, aki azzal az üzenettel áll az emberek elé, hogy nyugodtan bízzanak benne, ő majd a gondjaikat mind megoldja, hatalomhoz jutása esetén nagy valószínűséggel ilyen rezsimet fog létrehozni, míg a felelős, demokratikus jelöltek, soha nem a problémák általuk való kész megoldására, de a lehetséges utak és megoldások közös megtalálására és kivitelezésére vállalkoznak. Aki erőskezű, minden gondra egyszerű és gyors megoldást kínáló vezetőre vágyik, jó lesz vigyáznia, mert nagy eséllyel a megismétlődő történelem sötét oldalán találja önmagát. Jegyezzük meg jól Francis Bacon 17. századi angol filozófus mondását: „Nincs mitől félni, csak magától a félelemtől”...

(Nyitókép: yeri.be)