Ha nem vigyázunk, botcsinálta közgazdászok leszünk mindannyian. Amióta kitört a megélhetési válság, már nem csak hevesen politizálunk, de kénytelenek vagyunk izgatottan „közgázolni” is. Nem mintha nagyon vágynánk erre, mi beérnénk az infláció stabil mérséklődésével, az árak decens szintre való visszatérésével is, de ha ez nem sikerül, legalább értsük egy kicsit, mitől ürül ki ilyen szépen a pénztárcánk?

Ezt szorgalmasan magyarázzák is nekünk: a kormányok, a miniszterelnökök, a nemzeti bankok elnökei, mindenütt nyugtatgatják a heveny gazdasági helyzet miatt nyugtalan kedélyeket, melyeket a gazdasági elemzők és főleg a nemzetközi hitelminősítő ügynökségek felkavarnak rendesen. Kinek higgyünk? A pokolban is optimizmust hangoztató politikusoknak – ahol szó szerint értendő a „fő az optimizmus”  –  vagy inkább a pesszimizmusra hajlamos szakembereknek, akik mindenféle egyensúlyukat vesztett deficitekkel magyarázzák a világgazdaság hullámvasúthoz hasonló bukdácsolását. Az nyilvánvaló, hogy a közgazdaságtan egzakt tudomány, viszont félig természettudomány is, hiszen annak fő kutatási módszerét, a kísérletezést a kormányok előszeretettel alkalmazzák a gazdasági életben, és minket, adófizető polgárokat, előszeretettel kísérleti nyulaknak tekintenek. A természeti törvények amúgy mintha csak bizonytalanul érvényesülnének a gazdasági életben, de vannak szolid kivételek is, mint azt például „a szegény embert az ág is húzza” közmondás bölcsen megállapítja, mondás mely a jövedelmi olló szétnyílásának a gravitációs erővel való bonyolult összefüggéseire világít rá. Az energia megmaradásának törvénye viszont már nem érvényesül maradéktalanul, hiszen azt állítja, hogy semmi sem vész el csak átalakul, de a közgazdaságban bizony nagyon nehéz elhinni, hogy ha a profit hiánnyá alakul át az ne lenne veszteség!

Régebb csak az ügyvédek csűrték-csavarták a szót, jogréseket és törvényes kibúvókat keresve, de mai világunkban a közgazdászok is megbokrosodtak. Kevesebbet számolnak és sokat fantáziálnak, és bárki aki erre képes, már biztos gazdasági csodákat ajánl és jövendöl a világnak. A legkülönösebbek mindenesetre az éppen közvetlen gazdasági hatalmat gyakorló politikusok, akik országuk hanyatló, esetleg katasztrofálisan teljesítő gazdaságát képesek fejlődésként magasztalni. Hogy csakugyan rosszul mennek a dolgok, azt onnan lehet(ett) tudni, hogy több országban is az alapélelmiszerek és energiahordozók kereskedelmi árrését maximalizálták, vagy egyenesen befagyasztották. Tették ezt azzal a céllal, hogy a leginkább nélkülöző, vagyis ezen országokban nagyon is széles néptömegek tehetetlen haragját leszereljék, bebizonyítván nekik, hogy mennyire gondjukat viseli értük aggódó kormányzatuk. Az akut gazdasági bajokat a kereskedőkre, elsősorban a személytelen multinacionális konglomerátumokra kenték, és állami beleszólással megregulázták őket. Ha demagógiából meg lehetne élni, ha jól lehetne a népeket vele lakatni, akkor dicső korunkban senki nem lenne éhes. Van ahol bölcsen az árszabályozás történelmi előzményeire is rámutatnak, éspedig az 1930-as évek Egyesült Államaira, ahol a szövetségi kormányzat Franklin D. Roosevelt elnöklete alatt befagyasztotta az alapélelmiszerek árait, elfelejtve azt a körülményt megemlíteni, hogy míg a Roosevelt-adminisztráció szokatlan intézkedései bevezetésekor kénytelen volt Great Depression-ről beszélni, addig térségünk államainak árrés-manipulátorai pillanatig sem ismernék el a gazdasági bajokat, melyekért maguk is közvetlenül felelősek, ehelyett humanitárius pózba vágják magukat.

Ha az árrés klasszikus, közismert fogalom, az Áfa-rés már az újabb idők slágere. Az Áfa-rés – a jogszerűen beszedhető és a tényszerűen beszedett áruforgalmi adó összege közötti különbség – kiszámítási módszertana újabban feszültségeket keltett Románia kormánya és az Európai Bizottság között, de az országban is nyugtalansági hullámokat gerjesztett. Kiderült ugyanis, hogy az EU „a nagymama befőttjével” is számolva, vagyis a romániai háztartások saját felhasználásra előállító jelentős háziiparának a termékeire is elméletileg áfát számolva ültette Romániát az európai szégyenpadra, az ország szokatlanul magas, 37%-os áfarése miatt. Legalábbis ezt állítja a Román Adóhivatal elnöke, aki „befőttes” célozgatásai után kénytelen volt helyesbíteni, miszerint szó sincs a nagyik konyhájában megtartandó adórazziákról, mondván, hogy korábbi eszmefuttatása pusztán elméleti fejtegetés volt. Ettől sokan megnyugodtak, pedig a mentegetőzés még az eredeti kijelentésnél is durvább! Mert míg az adóhatóság elnöke játszik a szavakkal és szenvedélyes elméleti számításokkal foglalkozik, a fogyasztók által a termelőknek és szolgáltatóknak kötelezően kifizetett áruforgalmi adó nem az államkincstárban, hanem ki tudja hol köt ki? Hogy hol, azt az adóhatóság elnökének kellene kiderítenie, de annyit segítünk neki, hogy a hiányzó milliárdokat nem a nagymamák sparheltje mellett kell keresnie. Jó kérdés továbbá, hogy az adóhatóság elnöke meddig szórakozik még elméleti számigálásokkal, és az általa irányított közintézménnyel mikor tér át a cselekvés mezejére, és végre hozzáfog a nagy adócsalók előállításához? Mikor?

(Nyitóképünk forrása: Istockphoto)