A napokban zajlik a brazíliai Belém városában a COP30, vagyis az ENSZ immáron 30. klímaváltozás konferenciája. Az ENSZ szervezete ismét fenntartható fejlődésről és a klímaváltozás elleni küzdelemről értekezik, a nemzetközi, kormányközi, kormányzati és civilszervezetek pedig merész tervekkel és nagy összegekkel hadonásznak. Egyesek a tavaly, Bakuban a klímacélok elérésére megígért 300 milliárdos összeg valós összegyűjtését, míg mások 1,3 billiárdra való felsrófolását szeretnék elérni. Az ominózus 1,5 C fokos küszöbérték meg nem haladása most csak nagyon bizonytalanul szerepel a 11 napos rendezvény marketingjében, ugyanis azt már elszúrtuk, számítások szerint már a tavaly átléptük azt a határt, hiába volt ez az érték annyi éven át a mumus.

A fenntartható fejlődéssel csak annyi a baj, mint a perpetuum mobiléval, az örökmozgóval: nem létezik. Ráadásul míg az örökmozgónak csak a természeti törvények mondanak ellent, addig a fenntartható fejlődésnek a természetei és az emberi törvények is durván ellentmondanak. Az emberiség története folyamán exponenciális iramban aknázta és aknázza ki a Föld erőforrásait, és ez a jelenség megállíthatatlan. Felvázolhatunk, elképzelhetünk, erőltethetünk akármilyen utópiát, mert az nem fog működni. A legrosszabbak persze a képmutató utópiák, melyekben saját megálmodóik, vagy támogatóik sem hisznek. Nincsen undorítóbb a nagy nemzetközi pénzintézetek vagy kőolajipari multinacionális cégek környezetvédelmi vállalásainál, mert mindenki számára világos, hogy ha tesznek is valami keveset, azt csak a greenwashing nemtelen szándékával teszik. De nem csak a cégek és kormányok a felelősek, hanem a maga során valamilyen mértékben minden egyes ember felelős. E nyilvánvaló felelősség ellenére a legrosszabb megoldás mégis a zöldek által kitalált, mára valamelyest lecsengett, politikai szemrehányáshullám és a hangzatos, de abszurd, mert túlzásba vitt „kizöldítési” megszorításcsomag volt, mely végül a lelkiismeret-furdalásuktól megszabadulni vágyó választókat az őket ez alól felmentő szélsőjobb karjaiba hajtotta.

Másként, realisztikusan kellene megközelíteni a problémát. Azonnal abba kellene hagyni a klímaváltozás körüli (média)hisztériát, de nem klímaváltozás-tagadó módon, természetesen. A klímaváltozás természettudományosan bizonyított tény, van egy természeti ciklikusságokra visszavezethető vetület, a másik fő oka pedig a nagyarányú globális emberi tevékenység. Ezt mindenkinek tudomásul kellene venni, aki pedig mégsem teszi, az gyorsan iratkozzon be a Lapos Föld Társaságba. Éppen a klímaváltozás tényének és okának az ismeretében viszont teljesen értelmetlen, sőt káros a merev és frusztráló küszöbértékek mániákus betartatásával foglalkozni. Ne  lehetetlen feladatokat tűzzünk ki célul, hanem végezzük el mindazt ami lehetséges!

A kortárs emberi társadalmak növekedésre, fogyasztásra, mobilitásra, folyamatos kommunikációra irányuló igényeit kizárólag extrém zöld diktatúrákkal lehetne visszafogni. Nem kérünk belőle! Még szélsőségesebb példa: ha az MI kiirtaná az emberiséget, milyen szépen rendeződnének a klímaviszonyok. Láthatjuk tehát, mennyire járhatatlan út a fogyasztás abszolút visszafogása, míg tessék-lássék korlátozása csepp a tengerben, nem sokat old meg, éppen ezért nem az 1,5, 2 vagy 3 Celsius-fokos klímahatárok reménytelen betartása kellene legyen a cél, hanem a változó, új körülményekhez való minél jobb alkalmazkodás. E „klíma-kompromisszum” elfogadása elkerülhetetlen szükségszerűség, ráadásul jó kiindulópont lehetne planetáris szorongásainkat a valódi, nagyon konkrét feladatok elvégzéséhez szükséges motivációra váltani. Melyek lennének ezek a feladatok?

A tengerek védelme! Drákói szigorral és nagy erőforrásokkal neki kell állni a világtengerek kitisztításának, illetve meg kell akadályozni további szennyeződésüket. Csak egy példa: a világ tengereiben lebegő műanyag össztömege megközelíti a bennük élő halak biomasszáját. Óriási, de nem lehetetlen feladat a tengereket kitakarítani, mert ez nem mond ellent egyetlen természeti vagy társadalmi törvénynek sem, vagyis nagyon is lehetséges. Ha valamiben mi, emberek jók vagyunk az a szemetelés, egyben a takarítás is.

Az esőerdők, általában az erdők védelme! Védett köztulajdonba kell venni – felvásárlással, részleges kisajátítással – elsősorban a trópusi, szubtrópusi, de általában mindenütt az erdőket. A fejlődő országok kénytelenek aprópénzért erdőségeiket kiirtani, és siránkozva, de tehetetlenül asszisztál hozzá a világ, pedig az erdők megmentése nagyon is megoldható, konkrét feladat lenne. Ugyanez érvényes a talaj és a talajvíz védelmével, illetve sok más környezetszennyezési forrással kapcsolatban A szennyező fizet elv helyes, de csak kategorikus kiterjesztése esetében hatékony.

Ezek mind nagy, de megoldható feladatok, ezeken kellene dolgozni, nem megfoghatatlan planetáris fél Celsius-fokokon lovagolni, melyek teljesítése teljesen reménytelen. Jó példa a sikerre az ózonlyuk befoldozása: ha komolyan veszünk egy konkrét feladatot, igenis képesek vagyunk megoldani. Ezen az úton kellene járni.

(Nyitókép: UN Climate Change/Facebook)