Története népmesébe illő: bolgár származású édesanyja egyéves korában elhagyta, a zsidó származású édesapját a Komintern tagjaként bebörtönözték, Oltenița nyomornegyedében a cigányzenészek között nőtt fel, négy osztályt végzett nagymamája nevelte, a „fordulat” után azonban az ország első embere lett. A modernkori Románia történelmében ő volt az egyetlen baloldali államfő, de neki volt a legtöbb mandátuma. Védjegyévé vált vigyora a 90-es évek végén, a Dacia tervezőit is megihlette. Kicsoda Ion Iliescu, Románia első államfője, a rendszerváltás egyik legvitatottabb személyisége, akinek a szemében a „nehézipar” nemcsak a bányászatot jelenti, hanem politikai válságkezelést is?

„Az idő telik, de Ion Iliescu örök”

Néhány éve jön szembe velünk mémként ez a mondat a közösségi médiában, amely abból a szempontból vitathatatlanul frappánsnak tekinthető, hogy a nonagenarian volt államfő lassan minden kortársát „eltemette”, míg rajta sem az idő, sem az ellene emberiesség elleni bűncselekmények miatt indított eljárás nem fog ki. Ion Iliescu élete összefonódott a politikával – bolsevik nagyapja (Vasili Ivanovici-Iliescu) a cári Oroszországból menekült Romániába. Iliescu egyéves volt, amikor apja (Alexandru Iliescu) viszont Oroszországba menekült, ugyanis a Kommunista Internacionálé tagja volt. Amikor visszatért Romániába, börtönbe zárták. Iliescu 14 éves volt, amikor az apja szabadult (édesanyja egyéves korában elhagyta, nagymamája és az utca nevelte), de egy évvel később egy tüntetésen életét vesztette. A volt államfő Bukarestben végezte a középiskolát, Moszkvában volt egyetemista, de már diákkorában kibújt belőle a politikus: a román fővárosban egyik alapítója volt a Román Diákszövetségnek, az orosz fővárosban a Romániai Egyetemisták Szövetségének volt a titkára.

„Ceaușescu fiatalként ismerte az apámat. Közelebb állt apám öccséhez. Szimpátiával viseltetett irányomba, bátorított, támogatott, és 1971-ben a Központi Bizottság főtitkárává léptetett elő. Ifjúsági ügyekért felelős miniszter voltam” – mondta Ion Iliescu.

A Szovjetunióból való visszatérése után, 1956-ban megalapította a Romániai Diákszervezetek Szövetségét, amely kezdetben az európai országok diákszövetségeinek mintájára, szakmai diákszervezetként szerveződött. A romániai diákmozgalom képviselőjeként részt vett a nemzetközi diákmozgalom különböző fórumain és szervezeteiben. 1967-től 1971-ig ifjúsági ügyekért felelős miniszter volt, majd hat hónapig a Román Kommunista Párt Ifjúsági Szervezete Központi Bizottságának titkára. Egy idő után azonban zárójelbe tette a rendszer, amely rossz néven vette intellektuális fölényét. 1979-től 1984-ig az Országos Vízügyi Tanácsba száműzték, majd 1989-ig a Műszaki Kiadót vezette. Az állambiztonsági szervek állandó megfigyelés és ellenőrzés alatt tartották. (1989-ben, Gorbacsov romániai látogatása idején Bukarestből is el kellett mennie.) Valódi stratégaként 1989 márciusában nem írta alá a „hatok levelét” (amelyről bővebben a Maszol lapelődjében, a Romániai Magyar Szóban olvashat), de decemberben megérezte, hogy eljött az ő ideje, 22-én bejelentette a Nemzeti Megmentési Front (FSN) megalapítását, amely az új román állami hatalom legfelső szerve lett.

Tanulmányok sora született arról, hogy az Oltenița nyomornegyedében nevelkedett Iliescu hogyan csinálta ki a Scornicești-i cipészt, hogyan állította a maga pártjára a hadsereget, a médiát, valamint a régi rendszer üldözöttjeit, köztük Doina Corneát, Mircea Dinescut, Tőkés Lászlót vagy épp Gelu Viocan Voiculescut. Utóbbiak közül többen kiszálltak, amikor azt látták, hogy a „fészéné” állami propagandaapparátusként működik.

„Az országban drámai volt a helyzet. Gyorsan kellett cselekednünk és megszerveznünk a Ceaușescu-per tárgyalását, az akkori körülmények között ott, ahol voltak. Szükség volt arra, hogy véget vessünk az öldöklésnek, és láttuk, hogy a per lefolytatása, valamint a kivégzés után megszűnt a katonai összecsapás. A döntés helyes volt. És ez volt az egyetlen kiút a drámából és tragédiából” – mondta Ion Iliescu a Mediafaxnak adott interjúban.

Szerinte a ’89-es események, illetve az azt követő évek történései között vannak sajnálatosak, de a „megtörtént helyzetek és epizódok elkerülhetetlenek voltak”.  Ez egyértelmű utalás a bányászjárásra: 1990. június 13-a és 15-e között Zsil-völgyi bányászok utaztak Bukarestbe, hogy a demokratikus választásokért és Ion Iliescu elnök leváltásáért tüntetők között „rendet teremtsenek”. A randalírozás az egyetemisták mellett a roma közösséget sem kímélte – négy személy életét vesztette, kettőt megerőszakoltak, több mint 1300-an megsérültek, és több mint 1200 embert fosztottak meg jogtalanul a személyi szabadságától. Ion Iliescu, Petre Roman, Gelu-Voican Voiculescu és Virgil Măgureanu elszámoltatása pedig azóta sem történt meg.

„Te állat!”

A mindig vigyorgó Ion Iliescu politikai öröksége rendkívül ellentmondásos: míg egyesek a demokratikus átmenet oszlopos tagjának tartják, addig mások szerint a régi rendszer elemeit konzerválta. Három alkalommal volt Románia államfője, 1990–1992, 1992–1996, valamint 2000–2004 között. A ’89-es események után Iliescu a Nemzeti Megmentési Front elnökeként indult a választásokon – 86,19 százalékos részvétel mellett a voksok 85,07 százalékát szerezte meg. 1992-ben bejelentette újrázási szándékát, de ellenfelei felvetetették, hogy a bányászjárás egyik fő korifeusaként nem indulhat a választásokon. Az Alkotmánybíróság azonban nem adott helyt az óvásnak, arra hivatkozva, hogy nincs megvonva a választhatósági joga. (Az eset hasonlít Diana Șoșoacă idei ügyére, ám míg Iliescu esetében az 1990-es alaptörvény előírásait vették figyelembe, az SOS Románia jelöltje esetében a 2003-ast.)

A higgadt, megfontolt, sokszor népfürdőző államfő 1992. augusztus 15-én esett csak ki a szerepéből, amikor Paul Pârvu oknyomozó újságíró a ’89-es eseményekről, ’90-es bányászjárásról, a KGB-ről, moszkvai kapcsolatairól és a szovjet befolyásról kérdezte. Az államfőválasztási kampány közepén Ion Iliescu elvesztette a fejét és a „Te állat!” felkiáltással ment neki az újságírónak. Akkori kihívója Emil Constantinescu volt – mintegy három évvel a forradalom után a kommunizmus volt a kampány fő témája, Ion Iliescu is a forradalmi retorikát használta. „1989-ben a tűz közepében voltam!” – vetette Constantinescu szemére, aki az időszak véres eseményeit a demokrácia sötét foltjainak nevezte, ellenfelét pedig neokommunistának. Iliescun azonban nem fogott semmi, az első forduló a papírforma szerint alakult, a voksok 47,34 százalékát szerezte meg, Constaninescu pedig a 31,24 százalékát. A második forduló Michael Jackson bukaresti koncertjéről is emlékezetes lehet, épp a két választás közé esett, Iliescu helyzeti előnyét kihasználva még a popsztárral is pózolt, a politikai versenyt pedig 61,43-38,56 százalékos arányban nyerte. Akár az énekes 1995-ös Childhood című dala is lehetett volna a kampányindulója: „Mielőtt elítélsz, próbálj igazán szeretni!/Nézz a szívedbe, és aztán kérdezz./Láttad a gyermekkoromat?”

A harmadik, 2000-ben kezdődő mandátumát ellenfelének köszönheti, az állampolgároknak „két rossz közül kellett választaniuk”, a szélsőségesen nacionalista nézeteket valló Nagy Románia Párt elnöke, Corneliu Vadim Tudor volt mellette a nagy esélyes. Iliescu a voksok 66,82 százalékát kapta a második fordulóban, míg Vadim Tudor 33,17 százalékot.

A demokrácia ígérete

„Úgy hiszem, hogy egy modern és szabad Romániát, valamint egy nyitott társadalmat hagytam örökül. Az általam megtett lépések az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás érdekében nemcsak válaszként szolgálnak azoknak, akik rosszindulatúan a forradalom utáni Románia »újrahasznosított kommunizmusának« vezetőjeként tekintettek rám, hanem bizonyítékot is nyújtanak arra, hogy a mai Románia alapjai azokra a célokra épülnek, amelyeket a forradalom utáni első években fogalmaztam meg” – így foglalta össze Ion Iliescu a Ionuț Vulpescu volt kulturális miniszternek (egyik legfőbb bizalmasának) idén tavasszal adott interjúban három mandátumának eredményeit.

Tekinthetünk úgy Ion Iliescu „főforradalmárra”, mint a régi rendszer „modernizált” képviselőjére, aki demokratikus köntösbe bújtatta a kommunista ideológiát, aki mindent megtett annak érdekében, hogy megőrizze egy alkalmatlan, kapzsi és korrupt nomenklatúra privilégiumait, az ország euroatlanti útja is az ő nevéhez kötődik.

1993. február 1-jén írta alá Románia a társulási szerződést az EU tagállamaival (ennek értelmében Bukarest pénzügyi és technikai támogatásban részesült a több mint egy évtizedes csatlakozási folyamat során). Ugyanabban az évben, október 7-én Románia csatlakozott az Európa Tanácshoz, és aláírta az Emberi Jogok Európai Egyezményét (igaz ugyan, hogy Ion Iliescu kijelentette: az ajánlások nem kötelezőek Romániára nézve.) 1994-ben Románia a közép- és kelet-európai államok közül elsőként aláírta a NATO Békepartnerségi Megállapodást, illetőleg az ahhoz kapcsolódó Egyéni Partnerségi Programot, ami kikövezte a katonai szövetséghez való csatlakozás útját.

Bukarest külpolitikai offenzívájának egyik fontos célkitűzése volt ebben az időszakban a Románia és Magyarország közötti szimbolikus megbékélés. 1995-ben Ion Iliescu (német-francia modellre hajazó) ajánlata „egyrészt egy üzenet volt arra vonatkozóan, hogy Románia nyitott európai szellemben, bevált modell szerint szándékszik rendezni az államközi kapcsolatokat, másrészt arra vonatkozóan, hogy továbbra sem hajlandó jelentős teret szentelni a tárgyalási folyamatokban a romániai magyar kisebbség sorsának a politikai rendezésére”, ami egyértelműen jelzi, a magyar közösséghez való viszonyulásának eszenciáját. (Erről bővebben lásd: Horváth István – A román–magyar kapcsolatok posztkommunista története)

Ion Iliescu és kormányzata nem csupán tétlenül nézte az 1990-es véres márciusi eseményeket Marosvásárhelyen, hanem épp ellenkezőleg, hozzájárult a súlyos etnikai konfliktus kirobbantásához, amely ürügyül szolgált a kommunista titkosrendőrség újraalapításához, ezzel biztosítva a posztkommunisták hatalmi pozícióinak megszilárdítását. Az általa vezetett politikai elit nem hallgatott a magyar közösség jogos követeléseire, az RMDSZ által kezdeményezett párbeszéd enyhén szólva is akadozott. 1992 és 1996 között Iliescu politikáját támogatták a nacionalista retorikát képviselő pártok, ami jelentősen fokozta a magyar közösség bizalmatlanságát az állami intézményekkel szemben. Harmadik mandátuma alatt valamivel mérsékeltebb politikát folytatott, és kevésbé helyezkedett konfrontatív álláspontra a magyar közösség ügyeivel kapcsolatban, de valódi válaszokat ekkor sem adott. Ebben az időszakban az uniós csatlakozás miatt a Nyugat jobban figyelt Romániára, ami kedvezett a kisebbségi jogok érvényesítésének, de ez sem jelentette a kisebbségi jogok azonnali előmozdítását.

„Szeretem a politikát, de a hatalmat nem”

Ion Iliescu három mandátumának legnagyobb hibája, hogy középszerű-opportunista szociáldemokrata politikusként képtelen volt valódi reformok végrehajtására. Elnöksége idején Románia közelebb került ugyan az Európai Unióhoz, valamint a NATO-hoz, és ezzel sikerült javítania nemzetközi megítélésén, de az ország továbbra is szembesült a korrupcióval és a gazdasági kihívásokkal, és nem sikerült hatékonyan megreformálnia intézményrendszerét. Mandátuma alatt mély társadalmi egyenlőtlenségek alakultak ki, amelyek a posztkommunista átmenet fájdalmas következményei voltak. 1989 decembere után 11 évig volt Románia első embere, ez idő alatt pedig Románia lemaradt a piacgazdaság és a demokrácia felé vezető úton.

Ahogy Gabriel Liiceanu fogalmaz: „Ion Iliescu nem a demokrácia megalapítója, hanem az, aki a demokrácia ígéretével leplezte a hatalomkoncentráció régi reflexeit.” 2004 decemberében, a Román Közszolgálati Televízióban, 15 évvel a hatalomra jutása után, a Cotroceni-palotából való „búcsúzásként” azt mondta „szeretem a politikát, de a hatalmat nem”. Ugye ezt jelzi az állam élén eltöltött 11 év is? Hatalomvágya a Cotroceni-palota kapuján kívül is megmaradt, sokáig volt a Szociáldemokrata Párt szürke eminenciása – Victor Ponta tanácsadójaként is dolgozott. Az említett interjúban arra a kérdésre, hogy mit kíván Románia új elnökének, mintha saját hiányosságait foglalta volna össze az utána következő Traian Băsescunak üzenve, kijelentette: „viselkedjen tisztességesen, ne távolodjon el népétől, és ne engedje, hogy személyiségét torzítsa a hatalom.”