A Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) hétvégi elnökválasztása jó alkalmat teremt arra, hogy végiggondoljuk a fiatalok közéleti-politikai képviseletét, illetve azokat a gondokat, amelyek e tekintetben tetten érthetők.

Ezek közül kettőt szeretnék kiemelni: az ifjúsági képviselet területi széttagoltságát, valamint a generációs jövőkép hiányát. Terjedelmi okok miatt nem kívánom érinteni a különböző, generációs alapú politikai szembenállások tartalmi összetevőit, csupán oly mértékben, amennyiben mondandóm megértése ezt megkívánja. Írásom történelmi visszatekintővel kezdem, több okból is: a különböző politikai habitusok tekintetében a politikai szocializációt kiemelten fontosnak tartom, a generációs képviseleti logika játékszabályai a múltban gyökereznek, illetve a kérdés megítélésében már rendelkezünk a szükséges történelmi távlattal, aktuálpolitikai konottációk nélkül.

Vissza a kezdetekhez!

Ahhoz, hogy vázolni tudjuk a generációs politikai képviselet mibenlétét, vissza kell mennünk a kezdetekig, 1990-ig. Azok, akik létrehozták az RMDSZ-t, illetve az ifjúsági szervezeteket, és ennek összerdélyi csúcsszervét, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségét (MISZSZ) – nevezzük őket intézményi rendszeralapítóknak –, életkor tekintetében közel álltak egymáshoz, azonban a generációban meglévő szocializációs különbözőségek jelentősek voltak. Az RMDSZ alapítói, legfontosabb személyiségei 1950–55 között születtek, eszmeiség szempontjából talán megkésett 68-as nemzedékként lehetne meghatározni őket. Szocializációjuk nemzetközi környezet tekintetében a brezsnyevi pangás időszaka, Nyugat-Európában az eurokommunizmusé. Az időszak meghatározó eseményei a vietnami háború valamint az ifjúsági proteszt-mozgalmak, és kétségtelen vívmánya a kulturális liberalizmus. A korszak záróakkordja az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (az EBESZ elődje) 1975-ös Helsinki zárónyilatkozata, harmadik kosarában az emberi jogokkal. A korszakot a Nyugat, vagy más megközelítésből a kapitalista rendszer válságjelei fémjelezték, és a Moszkva által meghatározott államszocialista világnak egy „élhetőbb” változata.

A romániai pártvezetés 1969-ban nyitott az erdélyi magyarok irányába: a megyésítés után megerősödnek a megyei napilapok, ekkor jött létre a Kriterion könyvkiadó, az RTV magyar adása, 1970-ben A Hét hetilap. Mindezek létrejötte – az oktatásban már tetten érhető megszorítások ellenére – alkuként is értelmezhető az erdélyi magyar értelmiséggel, amely belakta a számára felkínált teret.

A politikai szocializáció szempontjából fontosak a magyarországi történések is. A kádári konszolidáció, a „gulyáskommunizmus” – a rendszer keretein belüli – élhetőbb világa modellértékű az erdélyi magyar értelmiség többsége számára. A határon túli magyarok kérdése inkább a második nyilvánosságban van jelen, de azt követően, hogy 1982-től Kádár Jánost személyében támadták, illetve az 1985-ös magyarországi választások megmutatták a rendszer hajszálrepedéseit, az MSZMP az addig a színfalak mögötti nyomásgyakorlás helyett nyilvánosan is „felfedezte” a határon túli magyarokat. Ezt a pártapparátuson belül leginkább Tabajdi Csaba képviselte, abban a reményben, hogy a határon túli magyarok problémái az államszocialista rendszer keretei között orvosolhatóak. A magyar külügyi apparátus 1977-től egyre fokozódó intenzitással kezdte el segíteni az erdélyi magyar értelmiséget, a kolozsvári konzulátus bezárása után pedig a bukaresti nagykövetség erkölcsi támogatást, olvasnivalót, élelmiszercsomagokat juttat el számukra.

Ifjúsági szervezetek Erdélyben

A magyar ifjúsági szervezetek – az RMDSZ helyi szervezeteivel párhuzamosan – elsősorban az erdélyi megyeszékhelyeken, vagy Erdély kisebb városaiban jöttek létre (MADISZ-ok, MIDESZ, TEMISZ), majd 1990 februárjában megalakul ezek országos szervezete, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége. Ennek létrehozói olyan fiatalok, akik jobbára egy évtizeddel fiatalabbak az RMDSZ alapítóinál, de a kis korkülönbség ellenére politikai szocializációjuk már másról szólt. Politikai ébredésük a nyolcvanas évekre tehető. Nemzetközi szempontból ez az időszak a kis hidegháború korszaka, amelynek nyitánya a Szovjetunió 1979-es afganisztáni bevonulása, amit a moszkvai olimpia nyugati államok általi bojkottja követ, majd az 1981-es lengyelországi szükségállapot. Ronald Reagan 1983-ban a Szovjetuniót a „gonosz birodalmának” nevezi, meghirdeti a csillagháborús tervet és belekényszeríti a Szovjetuniót egy olyan fegyverkezési versenybe, amely végül a Szovjetunió gazdasági összeomlásához vezet.

Romániát a nyolcvanas években súlyos gazdasági megszorítások jellemzik, ellátásbeli nehézségek, a lakosság elszegényedése; a magyar kisebbség esetében pedig ezt tetézi a magyar nyelvű oktatási hálózat visszaszorítása, a szerzett jogok visszavétele, az egyre súlyosodó nemzetiségi elnyomás.

Magyarország kapcsán az ifjúsági szervezetek létrehozóinak élménye már nem az államszocialista rendszer konszolidációja és a nyitás, hanem a monori találkozó, az erdélyi tüntetés, az ellenzéki pártok mozgolódása, a politikai forrongás: az államszocialista rendszer felélte tartalékait, politikai változásokra van szükség. Mintát jelent a szerveződő Fidesz, amelynek tagjaival 1990 elejétől szoros kapcsolat alakul ki.

A két szervezet, az RMDSZ és a MISZSZ első iratai nem szoros értelembe vett programok, hanem inkább az identitáskeresés, a maguk öndefiníciójának dokumentumai, a jövőkép tekintetében egy elképzelt nyugathoz való kritikátlan felzárkózó mintakövetés igénye olvasható ki belőlük. A politikai elit célként végül a teljes értékű, önálló erdélyi magyar társadalom létrehozását határozta meg, ez a fogalom pedig alkalmas arra, hogy a változó társadalmi-gazdasági körülmények közepette újabb és újabb tartalom kerete legyen. Az indulás tartami kérdéseinél pedig a demokratikus jogállam és a piacgazdaság kiépítésének igénye hosszú ideig elégséges volt…

Mit akarnak a fiatalok? 

A MISZSZ tekintetében kiemelten fontos az öndefiníció kérdése, hiszen a politikai cselekvés iránya ebből következik. Ennek meghatározására 1990 májusában került sor a MISZSZ első kongresszusán, amikor két, részben ellentétes vélemény ütközött egymással. Az egyik megfogalmazás szerint az ifjúsági szervezetek célja a sajátos, szociológiai értelemben tetten érhető ifjúsági problémák hangsúlyos képviselete, a másik szerint egy olyan jövőorientált gondolkodásmód, amely rendszerszintű, össztársadalmi léptékben fogalmazza meg céljait. A kongresszus ez utóbbit fogadta el: a fiatalság gondolkodásmód, ez a generáció hivatott átvezetni a társadalmat az államszocializmusból a nyugati típusú demokráciába, ez fogja felépíteni azt a társadalmat, országot, amelyben élni szeretne. A megfogalmazás politikai mezőben helyezi el a szervezetet, ugyanakkor generációs lázadásként is értelmezhető szüleik mentalitása, a meghaladni kívánt rendszer érdekkijáró gyakorlatának továbbélése, a kollektivista struktúrák monopolhelyzete ellen. Dühe, kérlelhetetlensége, türelmetlensége életkori sajátosság, illetve az ambiciózus célkitűzéseik előtt álló akadályok sokféleségéből fakad.

Fontos megemlíteni, hogy a közéleti szerepet valamilyen formában vállaló, de a szűken értelmezett politikát elutasító fiatal értelmiségiek körében a kilencvenes évek első fele a dekonstrukció kora: generációs alapú, egyidejű tagadása a letűnt államszocialista maradványok és a formálódó, múltba révedő nemzeti kollektivizmusok világának. A szellemi áramlat hatása meghatározó a fiatal elitek körében, azonban a pozitív állításokon alapuló generációs jövőkép összerakásával adósak maradnak.

Az 1993-as, brassói kongresszusig elhúzódó időszak nagyon intenzív a politikai cselekvések tekintetében. Az RMDSZ szinte havi rendszerességgel hívja össze a Küldöttek Országos Tanácsát (KOT, az SZKT elődje), a MISZSZ képviselői pedig átlagosan kétheti rendszerességgel tanácskoznak. A KOT-üléseken mind az RMDSZ, mind a MISZSZ tekintetében a megyei szervezetek képviselői közül két-három személy vett részt. Az RMDSZ esetében a legfontosabb együttgondolkodó közeg a parlamenti frakció: itt fogalmazták meg az RMDSZ mibenlétét, ennek a gondolkodásnak a továbbgyűrűzése egységesítette az RMDSZ megyei szervezeteinek politikai habitusát, természetesen az adott regionális különbségek figyelembevételével. Fontos megemlíteni, hogy ennek a körülbelül százfős politikai elitnek elsősorban összerdélyi tudata volt: nem a saját megyéjében gondolkodott, nem annak perspektívájából fogalmazta meg politikai tennivalóit, hanem az erdélyi magyarok és az ország egésze tekintetben.

Mozgalmi időszak

Az 1990-es év tavaszára az RMDSZ taglétszáma eléri az 540 ezret, a MISZSZ-é a 60 ezret, 1990 májusában a szövetség egymillió szavazatot kapott. A számok igen magas szervezettségi fokra utalnak – ez a politika mozgalmi időszaka, amely 1993–94-re lassan lecseng. Az 1990-es, májusi parlamenti választásokra az RMDSZ megegyezett a MISZSZ-el: az RMDSZ ernyője alatt közösen indulnak a választásokon, ennek keretében a MISZSZ hat megyében befutó helyet kap a képviselőházi listán. A jelöltekről a MISZSZ az országos testülete dönt, és az RMDSZ érintett megyei szervezetei – amelyeket a szövetség nagyváradi kongresszusának alapszabályzata szerint megillet a jelöltállítás joga – ezt tudomásul veszik.

1990-ben tehát az RMDSZ listáján hat MISZSZ által delegált fiatal került a parlamentbe, és annak ellenére, hogy az 1990–92-es periódusban a képviselőházi frakcióban jelentős volt a politikai megosztottság, és a törésvonalnak kétségtelenül volt generációs alapja, az elkülönülés politikai alapú volt, és túlmutatott a MISZSZ keretein, hiszen a „fősodorral” szemben álló politikai csoportosulásnak több olyan tagja is volt, akik az RMDSZ megyei szervezetének döntésével szereztek parlamenti mandátumot. A MISZSZ szervezeti érdeke szempontjából hibás döntésnek bizonyult, hogy nem saját neve alatt különült el – a csoportosulást a politikai mezőben a „belső ellenzék”, „radikális fiatalok,” „Tőkés”- vagy „Szőcs Géza-vonal” néven azonosítják, majd 1992 őszétől Szabadelvű Körként, ennek egy részét 1993 decemberétől pedig Reform Tömörülésként.

Az RMDSZ-nek erre a helyzetre adott válasza logikusnak tekinthető: a szövetség alapszabályzatában a képviselők és szenátorok jelöltállítása tekintetében a megyék a meghatározók, sem az ifjúsági szervezetek, sem a platformok nem rendelkeznek hatáskörrel. Az RMDSZ mind a hat, MISZSZ által jelölt fiatalnak ajánlatot tett: biztosít számukra egy újabb parlamenti mandátumot, de ezt már az RMDSZ megyei szervezete, és nem a MISZSZ döntése alapján teszi. Ezzel a gyakorlatban is megvalósult a megyei szervezetek alapszabályzatban rögzített monopóliuma a jelöltállítások terén, a MISZSZ hangadóit pedig oly mértékben sikerült pacifikálni, hogy az 1993-as brassói kongresszuson már fel sem merül annak igénye, hogy az ifjúsági szervezetek alapszabályzati szinten is rendelkezzenek a jelöltállítás jogával.

A MISZSZ 1993. decemberi kongresszusán feladatmegosztás mellett döntött: a szervezet meghatározó része továbbra is ifjúsági mozgalomként működött tovább, a politikai része kivált, és megalakította a Reform Tömörülést. A MISZSZ a továbbiakban a helyi és megyei szervezeteire támaszkodva szorosan vett ifjúsági érdekképviseletet lát el, a rendszer egészét érintő politikai felhangok nélkül. Az évtized közepétől a diákszervezetekben tevékenykedő fiatalok inkább a gazdaság irányába fordulnak.

Az RMDSZ első időszakát, mint azt már említettem, jelentős belső politikai szembenállás határozta meg, amely tetten érhető generációs vonatkozásban is. A radikális tábor meghatározói olyan fiatalok voltak, akik értékként tételezték fiatalságukat és ezt de-legitimációs eszközként használták a náluk többnyire tíz évvel idősebb generációból álló „mérsékeltekkel” szemben. Az ellenzék az RMDSZ döntéshozó fórumaiban 40-45%-os arányt képviselt, konjunkturálisan a többséget is megszerezte.

Krizíshelyzet? 

1996 decemberében a magukat az Iliescu-rendszer demokratikus ellenzékeként meghatározó pártok megnyerik a választásokat, az RMDSZ is kormányzati szerepet vállalt. Romániában ezt az időszakot tartjuk a rendszerváltozás kiteljesedésének, lezárásának. 1996-tól kezdődően teremtik meg az önkormányzatok működésének feltételeit, kezdik leépíteni az államszocialista rendszer megalvadt struktúráit, ekkor kezdődött el Romániában a nagyprivatizáció. Az erdélyi magyar társadalom, a románhoz hasonlóan, túlzott elvárásokat fogalmazott meg a demokratikus erők 96-os áttörésével kapcsolatban: a magyar közösség azt remélte, hogy a demokratikus ellenzék hatalomra kerülése után a kisebbségi kérdés tekintetében is sikerül megnyugtató módon előre lépni. Ez, a két sürgősségi kormányrendeletben megfogalmazott oktatási és nyelvi jogokat érintő tényleges előrelépés ellenére elmaradt, a gazdasági mélyrepülés, a tömeges munkanélküliség és az egzisztenciális nehézségek okán pedig az időszak megítélése, kisugárzása negatív volt, kudarcként rögzült a lakosságban. Ekkor roppan meg az RMDSZ székelyföldi szavazóbázisa is, ami elsősorban a választásokon való részvételi hajlandóság jelentős mértékű csökkenésében mutatható ki.

A társadalmi elégedetlenségek bázisán az RMDSZ többségének ellenzéke is szervezkedésbe kezd – ez az autonómiatervezetek és az Alsócsernátonnal kezdődő politikai fórumok sorozata. Az ellenzék a megyei szervezetekben is erősödik, és az RMDSZ vezetése szempontjából félő, hogy az egyes megyék átvételével az SZKT-n belüli többséget is megszerzik.

Az RMDSZ fősodra erre adandó válaszként kormányzati szerepet kínált fel azoknak a megyei vezetőknek, akikről azt gondolta, hogy habitusuk vagy kompromisszumkészségük okán nem jelentenek megfelelő gátat az RMDSZ belső ellenzékének térnyerése tekintetében, és olyan fiatalokat emeltek a megyék végrehajtó pozícióiba, akik az RMDSZ fősodrának országos szempontjai szerint dinamizálni és stabilizálni tudták az adott szervezeteket.

Generációs tekintetben ez a változás azt jelentette, hogy az alapítók „átlépnek” a kihívójukként jelentkező, náluk egy évtizeddel fiatalabb generáción, és beemelik a közéletbe a hetvenes években születetteket. Három elvárást fogalmaznak meg irányukba: az „ifjúság” nevében igazolják vissza az alapítók politikai vonalvezetésének helyességét, dinamizálják, tegyék hatékonnyá az RMDSZ szervezetek működését, és akadályozzák meg az ellenzék térnyerését. Sikerült tehetséges, dolgos fiatalokat találni, az RMDSZ megyei szervezetek döntő hányadában az ügyvezető elnöki pozícióit ők töltik be, idővel a kormányzati pozíciók államtitkárainak, igazgatóinak körét is többnyire ők alkotják. A generáció székelyföldi képviselői mozgásterének korlátait a román hatóságok a bűnüldöző szervek mondvacsinált ügyeivel jelölik ki, amely megtöri lendületüket.

Szakadás

A hetvenesek generációja az ifjúsági szervezetek RMDSZ-beni képviseletét is átveszik. Annak ellenére, hogy a MISZSZ-ből 1993-ban kivált a politikai rész, és megalakítja a Reform Tömörülést, továbbra is az ifjúsági csúcsszerv delegál tagokat az RMDSZ döntéshozó testületébe, az SZKT-ba. Tekintettel arra, hogy ezek a tagok többnyire a Reform Tömörülés köréből-holdudvarából kerültek ki, az RMDSZ létrehozza a Magyar Ifjúsági Tanácsot (MIT), ahol a MISZSZ mellett további ifjúsági szervezetek is tagsággal rendelkeznek, azonban ez a lépés a MISZSZ szervezeten belüli dominanciáját nem töri meg. A kilencvenes évek végére az RMDSZ-közeli ifjúsági elit egy új, országos szervezetet hoz létre, az Itthon fiatalon-mozgalmat. Ezt már a MIT nem tudja a szervezeten belüli többség elvesztése nélkül integrálni, ezért megtagadja belépésüket, amire válaszként az RMDSZ nem igazolja az új MIT által delegált SZKT tagok mandátumát. A MISZSZ megszakítja kapcsolatát az RMDSZ-szel, amelyhez közeli fiatalok megfogalmazzák az ifjúság közéleti szerepvállalásának elveit tartalmazó Szovátai ajánlást, létrehozzák a Megyei Ifjúsági Tanácsokat, majd 2001 decemberében a Magyar Ifjúsági Értekezletet, a MIÉRT-et, amely képviselőket küld az SZKT-ba.

A „hetvenesek” politikai szocializációja a kilencvenes évek Romániájának zavaros évtizedében valósul meg. Nincsenek egyértelmű, világos kontúrok, távlati céloknak az euró-atlanti integráció és a teljes értékű, önálló magyar társadalom létrehozása elégséges. A generáció fontos jellemzője, hogy ők már többnyire az adott megyék RMDSZ-közeli ifjúsági szervezeteiből jönnek. Tudják, hogy a politikai tisztségekben is kifejezhető tétek az RMDSZ szabályzata értelmében a megyékben vannak, az ottani elvárásoknak kell megfelelni, ennek okán pedig nincs ezeken túlmutató, politikailag releváns országos víziójuk, mert a rendszer szempontjából az érdektelen: a lényeg az érdekkijáráson alapuló forrásallokáció az önkormányzatok számára, akik szállítják a szavazatokat. Megyei szervezetük birtokosaként kívánnak megkerülhetetlenek lenni, döntéshozói pozícióba kerülve is a megyékben erősödnek tovább. Van, aki döntési pozícióban változtat azon a politikai vonalvezetésen, amelyik biztosította számára a hatalom megszerzését, de alapjában véve a követő nemzedékektől ő is saját politikájának reprodukcióját várja el. Persze, mondhatjuk, ilyen a politika természete, csak ezzel az a gond, hogy nem rész-társadalmakat, hanem az erdélyi-romániai magyarok egészét kell megszólítanunk, ehhez pedig a mindenkori vezető politikai spektruma nem lehet elég széles.

A kanonizált rekrutációs elvek szerinti szelekció betölti az azt megfogalmazók szándékát, azonban több negatív következménnyel is jár. Az összerdélyi társadalom megvalósításától talán távolabb kerültünk, mint ahol a kilencvenes években voltunk. Milyen közös múltértelmezése, kapcsolata, jövőképe van egy szatmári és egy háromszéki magyarnak? Persze, ennek jó része magyarázható az elmúlt évtizedek szétfejlődésével is, de az is tény, hogy a politika rációja szerint nem érdemes az országos politikába beruházni. Ennek következtében a szövetségi elnöki tisztség túlterhelt, alatta pedig már egy depolitizált, menedzser-szemléletű Ügyvezető Elnökség és országos szinten szakpolitikusi pályát befutó parlamenti képviselők vannak. Az 1989 előtti időkből örököltünk egy megyei lapokra épülő nyilvánosságot, amit az RMDSZ létrehozott struktúrája tovább erősített. A helyi rádiók hálózata értelemszerűen a megyékre fókuszál, a központi sajtóorgánumok leépülésük előtt is gyengék voltak, a netes változatai nem tudják az űrt pótolni. A közszolgálati média láthatósága-hallgathatósága alacsony, Székelyföld hangja pedig a Székelyföldé. A nyilvánosság szerkezete nehezen teszi lehetővé a közjó össztársadalmi dimenzióba való szervezését, az alapító nemzedék háttérbe vonulásával az ezt célzó politikai akarat is szerényebb.

Uniós "bennszülöttek"

Írásom első felében azért emeltem ki a politikai szocializáció fontosságát, mert a kétezres évek közepétől az európai uniós integrációval a keretfeltételek gyökeresen megváltoznak. Míg a korábbi generációk Európai Uniós „bevándorlói” a vágyaikban élő, elképzelt Európájuk és annak realitásai közötti feszültséget próbálják feloldani, az unió „bennszülöttei” már napjaink Európája kontextusában nőnek fel. Politikai szocializációjuk kereteit a felsőoktatás tömegesítése és színvonalcsökkenése jelenti, párban a nemzetközi szintű tanulmányi lehetőségekkel. A világ kinyílik, a fiatalok előtt álló lehetőségek bővülnek, változások egyre gyorsabbak. Az ifjúsági szervezetek vezetőinek döntő hányada pedig nem az ők értékeiket, gondolatiságukat emeli be a politikai közbeszédbe, hanem az idősebb, politikai pozíciókat birtokló személyek elvárásainak kíván megfelelni, hiszen ezt gondolja a siker titkának. Napjaink fiataljai pedig nem érzik megszólítva magukat, nem gondolják, hogy a történet róluk szól. Persze, a fiatalok nemzedéke is sokszínű, sokuk számára az átörökített értékek relevánsak – esetükben az elődök jövőképe még kitart, bár egyre kevésbé mobilizál. Gondok inkább az interetnikus nagyvárosokban, egyetemi központokban vannak, ahol az etnikai hovatartozás fontos szempont ugyan, de már nem domináns a többi érték tekintetében.

A gyökeresen megváltozott világban egyre inkább nyilvánvaló az uniós „bennszülöttek” jövőképének szükségessége. Úgy gondolom, hogy a MIÉRT feladata elsősorban ennek a jövőképnek megalkotása, nem hanyagolva a sajátos, ifjúsági érdekképviseletet sem.

Úgy gondolom, hogy a politikán túli közéletben a „szüleink világának” dekonstrukciója már régen megtörtént, azonban itt sem sikerült pozitív állításokból összerakni azt a jövőképet, azt a világot, amelyben a fiatalok jól éreznék magukat, és aminek megvalósítása érdekében átveszik a stafétabotot. Pedig a vonzó, mobilizálni tudó jövőkép megalkotásának tétje hatalmas: a fiatalok itthon maradása, közéleti szerepvállalása.

A jövőkép szempontjából megválaszolandó kérdések köre változó világunkkal együtt bővül: mit gondolunk a közélet demokratikus voltáról, a polgárközpontú közigazgatásról? Miről vagyunk hajlandóak lemondani a zöld átmenet sikeréért? Az emberi méltóság kiteljesedése, a nemek közötti egyenlőség elve mit jelent a mindennapokban? Hogyan viszonyulunk az abortuszhoz, az eutanáziához, mit gondolunk a szexuális kisebbségekről, a fogyatékkal élők segítéséről? Mit gondolunk a népesség fogyásáról és a bevándorlásról? Magunkénak érezzük-e a roma társadalom és a mélyszegénységben élők sajátos gondjait, elvi szolidaritáson túl kívánunk-e rajtuk ténylegesen segíteni? Hogyan viszonyulunk az egyre növekvő társadalmi különbségekhez? Mit gondolunk kisebbségi létünkről, magyarként hogyan képzeljük el jövőnket az Európai Unióba integrálódó Romániában? A vegyes házasságban élőket, azok gyermekeit hogyan tudjuk a magyar közösség sorában tartani? A mindennapok szintjén milyen tartalmú partneri viszonyt tudunk kialakítani a román közösséggel? Többes állampolgárság esetében hogyan osztjuk meg lojalitásunkat két ország között? A közösségi hálók virtuális kapcsolatrendszere milyen mértékben pótolja a lokalitás hiányát – lehetek-e erdélyi magyar Berlinben, Londonban? És ha igen, miért legyek az? Ezek a témák – sok más téma mellett – nem ifjúsági szakpolitikai kérdések, hanem a jövő társadalmának meghatározó témai, mindegyikük alapvetően politikai természetű.

Igen, van, amikor konformizmus helyett lázadni kell.

Az Európai Uniós „bevándorlók” generációinak pedig elő kell segíteniük a „bennszülöttek” jövőkép-alkotását, a közjó újrafogalmazását, hiszen e nélkül nincs politikai szempontból releváns generáció. El kell fogadniuk, hogy ez a generáció világnézetileg alapvetően különbözik tőlük. Meg kell bízniuk bennük a tekintetben, hogy céljuk továbbra is a teljes értékű, önálló magyar társadalom megteremtése, csak lehet, hogy ezt más eszközökkel, másképpen kívánják megvalósítani. És végül egyre több hatáskört, feladatot, és az ezzel járó felelősséget kell átadniuk a következő nemzedéknek, hiszen 2040 Erdélyének már az ő elvásásainak kell megfelelnie.

Az egymást követő politikai generációk kérdésénél nem kerülhetjük meg a hatáskörök megosztásának, átadásának időzítését sem, az ebből eredő konfliktusokat. A kérdés nem egyszerű: „békeidőben” egy politikusi életpálya 25–30 év, tízévente megjelenik egy új politikai generáció, aki helyet, képviseletet és ezzel járó felelősséget kér. Hogyan tudjuk ezeket összeegyeztetni? Erre két modellt látok: egyik a nagy német pártalapítványok rendszere, amely akár százas nagyságrendben tud politika közelében tartani fiatalokat, és egyfajta inkubátora a későbbi politikusoknak. Romániában a költségvetési támogatással rendelkező nagy pártalapítványok létrehozására a Năstase-kormány idején történt egy kísérlet, azonban ez nem valósult meg. Az RMDSZ által felügyelt források nagysága egy ilyen intézmény létrehozását nem teszik lehetővé.

A másik modell a francia, amely az önkormányzatokra épül. Ebben a fiatal először önkéntes, majd valamely önkormányzati programban külsősként vállal szerepet, ezt követően az önkormányzati struktúra alkalmazottja lesz, majd tehetsége, kitartása függvényében feljebb léphet a ranglétrán, majd önkormányzati képviselő lehet, elérhetővé válhat számára az alpolgármesteri, majd polgármesteri tisztség, amely megnyitja az utat a parlament irányába, innen pedig továbbléphet a kormányzati struktúrákba. E modell Erdély tekintetében csak Székelyföldön valósítható meg, hiszen stabil többséget feltételez, és olyan intézményrendszert, amelyre az RMDSZ-nek befolyása van. Az önkormányzatokra épülő politikai mobilizációs csatorna legfontosabb eleme a bizalom, enélkül a rendszer nem működtethető, ennek hiányában a pozícióban levők újabb és újabb generációkon fognak átlépni az alapítók által kanonizált módszer szerint.

Kétségtelen, hogy erősíteni kell az ifjúsági szervezetek országos struktúráit, akár a megyei RMDSZ szervezetek rovására is, valamint meg kell oldani a fiatalok intézményesített részvételét a különböző testületekben a szövetség alapszabályzatának újragondolásával – ezek, véleményem szerint, lehetőséget teremtenének a helyzet valamilyen szintű orvoslására. Hideg fejjel át kell gondolni, milyen ajánlatot tudunk tenni legtehetségesebb fiataljainknak, hiszen ajánlatok a másik állampolgárságuk szerinti ország közigazgatásából is érkeznek.

(A szerző politológus, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke.)