A román-magyar határokról alkotott különböző elképzelések mellett rendre megjelent az autonóm Székelyföld gondolata is – véli Romsics Ignác. A történész szerdán, a Szacsvay Akadémia által szervezett előadássorozat kolozsvári állomásán beszélt a trianon utáni, második világháború alatti határrevíziós törekvésekről.

Az autonómia igézete és a párizsi békeszerződés című előadásában Romsics Ignác „a kályhától”, a trianoni békeszerződés előtti és utáni etnikai arányoktól indult. Emlékeztetett, a revízió négy lépésben történt meg, 1938 és 1941 között: 1938 novemberében Felvidék egy része visszakerült Magyarországhoz, 1939 márciusában Magyarország Kárpátalját annektálta; 1940 szeptemberében Észak-Erdély is visszakerült, 1941 áprilisában pedig elfoglalta a német hadsereg Délvidék egy részét.

„A kérdés az volt, hogy sikerül-e megtartani a visszaszerzett területeket a második világháború után”, mondta el Romsics, rámutatva: megosztott volt ebben a magyar politika. Márai Sándor például 1942-ben azt állította, Európában a franciák és a magyarok vannak történelmi szerepre hivatva, és egy többnemzetiségű állameszmét kell fenntartani. Bibó István Máraival szemben úgy látta, hogy Magyarország az, ahol magyarok laknak, és ez döntően a határmenti területeket jelenti, tehát azokra a területekre vonatkozóan kell újjágondolni a békeszerződést, amelyeken sok magyar él.

A Szegedy-Maszák-féle memorandum 1943-ban a brit külügyminisztériumba küldött javaslata szerint a Bánság is Magyarországhoz kellene tartoznia, illetve Erdélynek kantonális területként kellene működnie – elevenítette fel a történész. Erre a brit fél azt válaszolta, hogy ha a magyarok ezt az elképzelést alapnak veszik, akkor „sokat kell még tanulniuk”.

A román fél nem engedett

Antonescu marsall soha nem hagyott kétséget afelől, hogy egész Erdély Romániához tartozik, ezzel szemben Sabin Manuilă, a Központi Statisztikai Hivatal igazgatója úgy gondolta: egy nyugat-romániai sáv, a partiumi sáv visszaadható Magyarországnak, a székelyföldi magyarok helye pedig Kárpátalján lett volna. A kitelepítés gondolata akkoriban nem volt ritka – tette hozzá a történész.

Bánffy Miklós arról folytatott tárgyalásokat a világháború alatt a román kormánnyal és a polgári-liberális Iuliu Maniuval, hogyan lehetne konszenzust kialakítani. Azt akarta, hogy a nagyhatalmak döntsenek, a román és magyar fél pedig együtt ugorjon ki a háborúból. Iuliu Maniu azonban elhárította az ajánlatot, és érzékeltette Bánffyval, hogy román szempontból Erdély nem tárgyalási tétel.

Mit gondoltak a szövetségesek és győztesek?

A brit és amerikai elképelések kiindulópontja az volt, hogy egységesíteni kellene Európát , amelynek része, Kelet-Európa egységes terület is – világosan látták, hogy egy új, globalizációs rendszerben versenyképtelenek lesznek az európai államok, ha külön-külön működnek. A kelet-európai egységet azért is fontosnak tartották, mert a demokrácia gyenge lábakon állt itt, márpedig ehhez – mondta a történész – erős gazdaságra volna szükség.

Azt érzékelték, hogy a különböző államokat kevés köti össze, ezért a föderatív egység határain számos vita alakult ki. Külön északi és déli egységet akartak így, ezt a cseh és lengyel emigráció alá is írta akkor, ahogyan a jugoszláv és görög kormány is kiegyezett. Ausztria és Magyarország kapcsán pedig felmerült a lehetősége egy dunai egységnek, de ez újabb problémákat vetett fel: az ortodox román és katolikus osztrák, illetve heterogén magyar fél miatt. Függőben maradt így a kérdés.

Az USA különböző alternatív javaslatokat dolgozott ki, ezekben Nyugat-Erdély Magyarországhoz csatolása és Székelyföld autonómiája merült fel kedvező megoldásként, illetve a független, autonóm Erdély, amely csatlakozhatna a föderatív egységhez. Ebben egyetértett Frank Roberts, a Közép-Európai Osztály vezetője is.

A Szovjetunió 1917-es hatalmi váltása nem változtatta meg a külpolitikai álláspontokat. Finnországgal, a balti országokkal, Kelet-Lengyelországgal és Besszarábiával kapcsolatosan így újra megfogalmazták az igényeiket a második világháborúban, hiszen az angolszász-befolyás alatt álló, szomszédos egység létét el akarták kerülni. Ahogy nőttek az esélyeik a területek ellenőrzésére, a föderatív gondolatok halványultak is – emelte ki a történész.

Észak-Erdély autonóm közigazgatása – terv maradt

Churchill 1944 októberében Moszkvába utazva informálisan megállapodott Sztálinnal, Kelet-Európa befolyási övezeti arányairól. A tárgyalás elején még Magyarország ötven-ötven százalék nyugati és szovjet befolyás alatt lett elképzelve, az est folyamán aztán eljutottak oda, hogy a szovjet befolyás Magyarországon nyolcvan százalékos lesz, Romániában pedig kilencven.

A szovjet fél a magyar határt a trianoni határoknak megfelelően akarta megtartani, mert a magyarok a szovjetek ellen szálltak be a háborúba. Romániáról másképp gondolkodtak: egy egész Erdélyt érdemelnek, ha Besszarábiáról és Bukovináról lemondanak, illetve együttműködnek a Szovjetunióval. Az orosz fél már a románok kiugrása után, 1944 szeptemberében kitartott a teljes Erdély Romániának adása mellett, de a nyugati fél miatt hozzátették: „a békeszerződés döntésétől függően”.

1944 októberére Erdély nagyvárosai szovjet és román kézre kerültek, november 12-én pedig a szovjetek kiutasították a román adminisztrációt az észak-erdélyi területekről, így 1945 tavaszáig az erdélyi magyarok új vezetői autonóm közigazgatás bevezetését remélték. 1945 márciusában azonban megalakult a Groza-kormány.

Petru Groza Erdélyt visszaaadta volna a románoknak, jobb körülményeket biztosítva emellett a magyaroknak. A Magyar Dolgozók Országos Szövetségének egyik vezetője, Kurkó Gyárfás csatlakozik ehhez a gondolathoz, mert abban reménykedik, hogy a román és magyar baloldal megegyezik így. Eközben a nagyhatalmak gyűlése zajlott Potsdamban, ahol az etnikai konfliktusok kezelésének egyik megoldásaként a csehszlovákiai magyarok és a magyarországi németek kitelepítésének kérdését tárgyalták. A találkozón nem beszéltek Erdélyről, de ettől függetlenül számos helyen megindulnak a kivándorlások: Magyarországra több tízezer ember telepedik át ekkor a környező területekről.

A külügyminiszterek tanácsának vitája 1945 őszén az új európai határokról zajlott. A négy győztes hatalom állapodott meg a legyőzött államok határairól. A franciák a Királyhágóig tartó partiumi sávot akartak Magyarországnak visszaadni, de végül elfogadták a trianoni határok mellett kardoskodó szovjet álláspontot, és végül későbbre halasztották a döntést.

Mit akartak a magyarok?

A magyarországi magyarok – reprezentatív felmérések alapján – megosztottak voltak a kérdésben. 9,5 százaléluk akarta, hogy Erdély önálló legyen, 16,3 százalékuk, hogy kerüljön vissza a határsáv – ismertette Romsics. 45,4 százalék megfelezte volna a területet. Arról, hogy mi érhető el a békekonferencián, már másként vélekedtek: 24,4 százalék gondolta azt, hogy semmi nem érhető el, és 74,7 százalék, hogy az Arad-Nagyvárad-Szatmár sáv visszakerül. 49,7 százalék Székelyföldet – Marosvásárhellyel együtt – látta esélyesnek erre.

Ezek az eredmények a történész szerint egyrészt a magyar propaganda káros hatását mutatják, másrészt a magyar lakosság külpolitikai horizontjának korlátoltságát, hiszen a nagyhatalmi viták másról szóltak.

Az erdélyi magyarokról nem készült közvélemény-kutatás, de hírszerzői jelentések és más információk alapján az derül ki, hogy egy részükben élt a remény, hogy Nagyvárad és környéke visszakerül Magyarországhoz. Márton Áron egy beszélgetést követő visszaemlékezés szerint a partiumi sáv visszaszerzését javasolja a magyar kormánynak, illetve olyan autonóm kormányzást javasol a történelmi Erdélyben, amelyben minden nemzet részt vesz.

Petru Groza magyar-román barátságot javasolt, amelyet azonban megzavarna a határrevízió, és vámuniót akart több országgal is. A Magyar Népi Szövetség hosszú vita után szintén azt mondta, hogy a határmódosítási törekvések károsak.

Egy publicista szerint az erdélyi középosztály és a kispolgárság Magyarországhoz csatlakozna, a parasztság is, amennyiben öntudatos. A munkásság előbb követi, majd egyre inkább kiábrándul a Kommunista Párt irányvonalából, az erdélyi zsidóság pedig kitart a magyarság mellett.

Sztálin becsapta a magyarokat

1946 elején a magyar kormány úgy döntött, hogy megpróbálja a nagyhatalmak támogatását megszerezni. Moszkvába utaztak el elsőként: Sztálin azt mondja, hogy Magyarországnak van esélye Erdély egy részének megszerzésére. Romsics figyelmeztetett: a szovjet diplomácia sikeresen hitette el a magyarokkal, hogy valójában nem ellenzik a határrevíziót, az ellenkező álláspontjukról ugyanis csak zárt tárgyalásokon beszéltek korábban.

A magyar fél ezzel a gondolattal – meglehetősen optimistán – Bukarestben tárgyalt, de azzal szembesültek, hogy szó sem lehet határmódosításokról. 1946. május 7-én a külügyminiszterek tanácsa úgy döntött, hogy helyreáll az 1938. január elsejével érvényes határ. Ez a magyar félnél zavart okozott, mert azt hitték, hogy Moszkvában valóban melléjük álltak.

Ezt követően, a csíksomlyói búcsún egy, az 1918. december elsejei gyulafehérvári román népgyűléshez hasonlót akarnak szervezni, azaz deklarálni akarták az erdélyi magyarok álláspontját és szándékait. Itt azonban Márton Áron „nagyon felelős és megfontolt politikusként” csillapította a kedélyeket, próbálta nem szítani az indulatokat – így elmaradt a népgyűlés.

A június 13-i amerikai álláspont szerint újra tárgyalnának a magyar határrevízióról, ha a szovjetek is, de erre már nem volt esély – azaz lezárták az „erdélyi dossziét”. Londonban is a magyar delegáció tudomására hozták, hogy csak a románokkal való megegyezésben reménykedhet.

Utolsó lehetőségek

A 1946. júliusi párizsi békekonferencián a szovjet fél a háborús érdemeire hivatkozva nem engedett az igazából. A magyar fél azt kérte a konferenciától, hogy Romániát szólítsák fel kétoldalú tárgyalásokra, illetve hozzanak létre egy kisebbségvédelmi szerződést.

Az utolsó magyar javaslat már csak egy keskeny rész visszacsatolását javasolta Nyugat-Erdélyből, illetve felmerült Székelyföld autonómiája is. A román fél vitálisan fontosnak tartotta a maga számára a partiumi sávot, az autonómiát pedig a román állam politikai struktúrájával ellentétesnek – viszont a szabad nyelvhasználatot és az egyéb jogokat kiemelte.

Trianonhoz képest apró változás történt végül, az is a Csehszlovák hatalom javára – néhány falut kaptak meg Magyarországtól ekkor. Mindszenty püspök tiltakozott a döntés ellen, Bibó István viszont azt mondta, hogy tudomásul kell venni ezeket a határokat, még ha nem is lehet örvendeni nekik, illetve felelősséget kell érezni a határon kívüli magyarokkal szemben – vázolta fel a történész.

A megbékélés jegyében 1947 májusában Petru Groza együttműködést hangsúlyozott, Magyarországra utazva. Nemsokára azonban felszámolták a magyar szövetkezeti hálózatot, Kurkó Gyárfást elmozdították az MNSZ elnöki posztjáról, letartóztatták Márton Áront és még számos más fontos szereplőt, akik valóban egyenjogúságot hirdettek – zárta előadását Romsics Ignác hozzátéve: „a folytatást pedig az idősebb generáció jobban tudja, mint én”.