Boldogok, kiknek másoktól, nem önmaguktól kell megvédeniük a szabadságot! Újra itt volt: március 15-e. Örökké friss emlékként él bennem a legelső szabad március 15-e, Kézdivásárhely főterén. Az „átkos” tavasztalan sötétjéből kilépve, szürreális volt, amikor az első nemzeti színű kokárdát mellünkre kitűzhettük, körülöttünk lobogtak a vadonatúj magyar zászlók és a huszárok lovaikat peckesen ugratva bevonultak. Alig hittünk a szemünknek! Minden felső-háromszéki falu magasra emelt táblával hirdette magáról, hogy jelen van. Akár egy egyházi zarándoklaton. Ez méltóságteljes nemzeti zarándoklat volt.

Harminchat éve ismétlődő felemelő jelenet ez, és még, ha az első szabad március 15-e felhőtlen öröméért nagyon hamar Marosvásárhely fekete márciusával kellett is fizetnünk, végül csak megszokta a többség, hogy március idusán szabadságunk hajdani kinyilatkoztatásának emlékét megünnepeljük, sőt ünnepünk alkalmából vezető román politikusoktól még jókívánságokat is kapunk. Helyi erők időnként akadályt gördítenek itt-ott ünnepi megemlékezéseink méltó megtartása elé, vagy erre kiképzett ünneprontók néha igyekeznek ünnepünket megzavarni, mégis általában kijelenthetjük, hogy 36 éve március 15-ét tisztességgel megünnepelhetjük. Tudunk és szeretünk ünnepelni, és meg is szoktuk az ünneplést. Ahogy a szabadságot is megszoktuk...

Nem felhőtlen, nem csorbítatlan ez a szabadság, de létező és élő is, viszont hiba lenne magától értetődőnek és öröknek tekinteni. A nagyvilág eseményeit, szűkebb világunk ezekre adott reakcióit figyelve joggal vonják össze szemöldöküket mindazok, akik ezekre a történésekre érzékenyebben és tudatosabban odafigyelnek. Ha azt mondom: valami nincsen rendben a világon, ezzel mindenki egyetért, ha viszont azt mondom: valami nincs rendben anyaországunkban, az emberek máris ugranak, és szenvedélyesen ki ide, ki oda csatlakozik, mintha ez az indulatosság nem azt bizonyítaná éppen, hogy csakugyan valami nagyon nincsen rendben odaát. Kemény és jogos kérdés tehát: mennyire van ma jó kezekben a magyar szabadság? Ki mer erre a kérdésre megnyugtatóan válaszolni?

A politikusok persze válaszolnak, olyankor is, ha nem kérdezik őket. Pontosabban soha nem arra válaszolnak, amiről kérdezik őket, viszont minden nagy ünnepkor dörgedelmesen szabadon eresztik „gondolatébresztő” képmutatásaikat. Most sem volt ez másként, habár az mégiscsak márciusi újdonság, hogy háborúval riogatta a népet a Kossuth-téren a szónok és nemzetünk hőseinek kegyelettel való megidézése helyett sokkal inkább az antihősnek előléptetett ukrán elnök ünnepünkhöz méltatlan személyével foglalkozott. A legtöbb ünnepi beszédben azt hallhattuk, hogy mennyire egységes a magyar nemzet, holott sajnálattal láthatjuk, hogy a magyar nemzet ritkán volt ennyire megosztott, mint manapság. Ezt a fájdalmas tényt nem elhallgatni kellene, de tudatosítani és valamilyen módon enyhíteni rajta. A valódi nemzetegyesítés érdekében észre kellene venni, és vissza kellene utasítani, hogy a Habsburg Birodalomban használatos „oszd meg és uralkodj” módszere a magyar belpolitika hatalomtechnikai fő módszere is legyen, nem csoda, hogy ennyire szélsőségesen polarizált az anyaország.

A világon kétféle politikusnak, vezető típusnak áll ma a zászló: a hatalmaskodónak, illetve az opportunistáknak. Az autentikus demokratákat az utóbbi időben mintha elnyelte volna a föld, sehol nem látni őket. Mennyire van biztonságban a magyar szabadság a közelgő magyar parlamenti választásokon, ha a magát a hatalomba beásni akaró, sok éve regnáló egyik oldalnak a kórosan önző és erkölcsileg máris bukott amerikai elnök kampányol és a véreskezű orosz diktátor-elnök drukkol, míg a feltörekvő, hitelességét-képességeit még nem bizonyított másik oldalt a tehetetlen, Európát megvédeni képtelen Európai Unió támogatja? És a magyar választópolgárok? Megosztottabbak, mint valaha, határon innen és túl, semmi okunk tehát a nemzetegyesítéssel dicsekedni, hiába papol a nemzet egységéről nagy hangon a hivatalos kormányzati propaganda.

Könnyű annak, ki indulatból dönt és cselekszik, sokan azért is járnak el ily módon, mert nem bírják meg az őrlődő töprengés nehézségeit. Nem irigylem magunkat, az biztos, annyi a félrevezető, esetleg hamis adat és impresszió, a napfényes jövőt ígérő diadalmas szöveg, vagy ellenkezőleg, a kormánypárti veszteség esetén sötét jövőt előrevetítő politikusi jóslat.

Vannak idők, amikor aktívan kell cselekedni, ki kell állni, oda kell állni, máskor viszont a figyelmes tartózkodás lehet a legbölcsebb hozzáállás. Hiszem, mai helyzetünkben, a határon túli magyaroknak ki kell(ene) maradniuk egy olyan anyaországi hatalmi harcból, amelyben mindkét fél szemmel láthatóan csak a hatalmat akarja megragadni, azt viszont nagyon. Gyarapodó tények bizonyítják, hogy a vezérek egyike sem szívből szeret minket, kizárólag hatalmi érdekeiket követik, ez határozza meg hozzánk való viszonyukat. Bízzuk az anyaországi szavazókra, kit vesz négy évre nyakába az anyanemzet, annál is inkább, mivel most teljesen új felállás van, a baloldal megérdemelten eltűnt a süllyesztőben, és most két nagy jobboldali párt és egy kis szélsőjobboldali versenyez egymással, vagyis a harc mindenképpen az ún. nemzeti oldalon zajlik és történik.

(Nyitókép: pcdn.hu)