Felpörgött az idősmentő állami kampány. Szívtelennek hitt hivatalnokok váltak vajszívűekké, emberbarát rendőrök kommandósok módjára csapnak le az idősotthonokra, menekítik ki onnan az eddig magukra hagyott, beteg gondozottakat. A pártok politikai nyilatkozatokban harsogják, hogy ez így tovább nem mehet!

A hírtelevíziók főműsoridőben mutatják, miként zárják be az otthonokat, s hogy hogyan menekítik rendőrautókban, mentőkben az öregeket. Hová is? – kérdezem én. Netán a salétromos falú, kórházi baktériumokkal terhes levegőjű kórházakba? Az egyik ellenzéki tévében megszólal az eddig otthonban gondozott idős hölgy lánya: Hová viszik? Kérdezi kétségbeesetten. Mindegy is, hogy hová vihetnék! Kampány van. A kötelességéről megfeledkező állam bizonyítani akarja jó szándékát. És mint mindig, túlkompenzál.

Eddig mindent engedett a maga mentében, most bekeményít. Noha ez sem teljesen igaz. Egyházközségünknek volt egy idősotthona. Időnként felkeresték az ellenőrök, és bűntettek könyörtelenül. Egyszer azért, mert az egyik gondozó az otthon hűtőszekrényébe tette a tízóraira hozott szendvicsét, amelyre nem tudott élelmiszer biztonsági bizonylatot felmutatni. Máskor azért szabtak ki nagy értékű bírságot, mert a babérlevél szavatossága előző nap lejárt.

Ezért akár a licencet is megvonhatták volna az otthontól, mint ahogy hasonló okokból vonták meg a működési engedélyt számos idősgondozótól.

De az idősotthonok és az állam viszonyán túl volna még, amiről beszéljünk! Arról, hogy ki is hagyta cserben a szépkorúakat a borzalmak otthonában. Nem, nemcsak az otthon pénzéhes működtetői, még csak nem is az állam, hanem az idős emberek hozzátartozói, talán gyermekei, unokái.

Kedves ismerősöm évekig dörgött azok ellen, akik szüleiket öregotthonban helyezik el. Aztán ő is kénytelen volt a magát ellátni nem tudó édesanyját avatott gondozók ápolására bízni. Az elmúlt évtizedekben Romániában is kitolódott a várható életkor határa. Közel két évtizeddel élünk többet, mint nagyszüleink, gyermekeink pedig tíz évvel is kénytelenek többet dolgozni, mint mi vagy a nálunk idősebbek. A hosszabb élet új, eddig kevésbé ismert betegségekkel – például demenciával, Alzheimer-kórral – is jár. Nem ítélkezhetünk azok fölött, akik idős szüleik védelmében szakemberek segítségét kérik. De az már elítélendő – és a voluntari ügyben ez történt –, ha úgy érzik, ők megfizették az öregotthon cseppet sem alacsony árait, rájuk sem kell nézni idős családtagjaikra. Nem kell naponta, sőt hetente, havonta sem felkeresni őket, érdeklődni egészségügyi állapotukról, az otthonban uralkodó körülményekről! Hadd ne kérdezzék, mi lett a házukkal, amelyet el kellett adni, hogy fizethessék a havi összeget! Ne kérdezzék, hogy nőnek-e az unokák! Ők sokak számára élő holtak, akik csak véletlenül maradtak e világban. Az otthon működtetői számára mások elől helyet elfoglalók, akik ha elköltöznek, újak kerülnek a helyükbe, lehet még nagyobb összegért. A gyermekeik, rokonaik számára emberkoloncok, akiket jó letenni és megfeledkezni róluk.

Mert rossz sorukat hozzátartozóiknak is köszönhették, azoknak, akik egyszer sem érdeklődtek felőlük.

Nagyapám sokszor elmondott nekem egy mesét. A madár egy nagy folyóhoz ért három elfáradt fiókájával. Elcsigázott volt ő is, csak egy fiókát tudott átvinni a túlsó partra. A két nagyobbik fióka azt mondta: Ha átviszel engem, mikor öreg leszel, én is átviszlek. A kisebbik pedig azt: Ha engem viszel át, én is átviszem a fiókáimat. „És őt vitte át” – mondta nagyapám, majd mindig hozzátette: „Ne feledd, hogy az Úr meghagyta népének: Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű legyél a földön, amit az Örökkévaló, a te Istened ad neked.”

Hányan tisztelték a szüleiket, akiket megaláztak a pénzsóvár gondozók, s megtehették, mert senki sem nézett a körmük alá, mert valahányan úgy gondolták, fizettek, s ezzel lerótták kötelességüket? A hála pedig számukra bizonyára ismeretlen.

Kép forrása: Adobe Stock