A farizeusok diadalittasan törnek Jézusra, aki a templomban tanítja az embereket. Győztes fölénnyel hurcolják magukkal az asszonyt, akit tetten értek, amint házasságot tört. „Mózes azt parancsolta nekünk a Törvényben, hogy kövezzük meg, aki vétkezik. Te mit mondasz?” Jézus nem mond semmit, lehajol, és ír a porba. Hogy mit írt, örök talány. Lehet, hogy csak betűket, jelezve ezzel, hogy a képmutatókat csak a törvény betűje érdekli, semmi abból, ami a törvénynek az eredője és lényege: a szeretet. Jézus sem azelőtt, sem azután nem írt semmit. Ő maga volt az Ige, melynek értelmezését tanítványaira bízta.

Pál helyesen állapítja meg a Timóteushoz írt második levélben: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.”

Ezt a páli gondolatot gondolták tovább a reformátorok, akik kinyilvánították, hogy a Szentírás a kinyilatkoztatás egyedüli forrása, a hagyomány pedig alá van rendelve a tekintélyének. Egyes teológusok a sola Scriptura elvét gyakran úgy értelmezik, hogy a reformátorok elutasítottak minden más tekintélyt és az egyén kényére bízták a Szentírás értelmezését. A reformátorok álláspontja azonban nem a nuda Scriptura elve volt, amely minden tekintélyt elutasít, és nem is a solo Scriptura elve, amely a Szentírás értelmezését teljesen egyéni tevékenységnek tartotta, viszont annak közösségi értelmezését Isten igéjének rendelték alá.

Fontos ezt hangsúlyozni, mert számos mai hívő úgy értelmezi az elvet, hogy „csak én vagyok és a Bibliám”, teljesen elvetik a teológiai magyarázatokat és a történelmi egyház tapasztalatait. Modern korunkban, amikor az Én a mérce, az eltévelyedett ember önmagát helyezi a középpontba, számára már nem a Biblia az etalon, hanem az egyén válik a Biblia mércéjévé. A Szentírásra sokan csupán egyfajta spirituális tanácsadóként tekintenek, amelyből mindenki kiválogatja a neki tetsző, kényelmes igéket és tévedésnek minősíti, elveti a nem tetszőket. A liberális teológiai irányzatok hajlamosak a Bibliát csupán korhoz kötött emberi dokumentumnak tekinteni. A mérvadó protestáns teológia feladata, hogy megőrizze az Ige tekintélyét úgy, hogy közben válaszokat nyújtson a modern kor valós kérdéseire is. Felvesse és igazolja azt, hogy egyedül a Szentírásra építhetjük életünket, így lehet az csak teljes. A Szentírás megtanít helyesen élni az Ő dicsőségére és egymás javára; arra, hogy ki Isten és ki az ember, honnan jövünk és hová tartunk. Példázza ezt Jósiás is, aki:  „A szövetség könyvének minden szavát fölolvasta előttük, amelyet az Úr házában találtak. Majd odaállt a király az emelvényre, és szövetséget kötött az Úr színe előtt, hogy ők az Urat akarják követni, és az ő parancsolatait, intelmeit és rendeléseit teljes szívvel és lélekkel megtartják, és teljesítik e szövetség szavait, amelyek meg vannak írva abban a könyvben.”

Az egyedül a Szentírás elve Luther Márton teológiájának legfőbb sarokköve, amely kimondja, hogy a hit, a keresztény élet és a tanítás egyedüli abszolút mérőfoka és legfelsőbb tekintélye a Biblia. A sola Scriptura elve a legdrámaibb módon az 1521-es wormsi birodalmi gyűlésen nyilvánult meg. Amikor V. Károly császár és az egyházi méltóságok felszólították tanai visszavonására, Luther így felelt:
„Hacsak nem győznek meg a Szentírás bizonyságával vagy világos ésszel – mert nem hiszek sem a pápának, sem a zsinatoknak önmagukban, hiszen köztudott, hogy gyakran tévedtek és ellentmondtak egymásnak –, a lelkiismeretem Isten igéjének a foglya. Semmit sem tudok és nem is akarok visszavonni…”

Luther lefordította a Bibliát német nyelvre, hogy az a köznép számára is közvetlenül olvashatóvá váljon. Később Károli Gáspár a Bibliát magyarította, így a magyar nyelv szétfejlődését is megakadályozta. A protestantizmus a modern európai gazdaság és kultúra alapkövévé vált. A keresztény Európa megtartásához a közös istenhitre és a zsidó–görög– római gyökerű európai szellemiség újraformálására van szükség. A Karl Barth-i felhívás örök érvényű az egyénnek, a közösségnek, a társadalomnak: semper reformanda – állandó újraalakulás. Ezt a katolikus egyház is felkarolta, és a II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű dokumentumában is utaltak az egyház állandó tisztulásának szükségességére. Társadalmi dimenziókra kivetítve: a semper reformanda tehát nem a progresszióról szól, hanem a folyamatos önvizsgálatról és a tiszta forráshoz való visszatérésről.

(Nyitókép forrás: credomag.com)