Amikor 82 éves korában a Duna tévé interjút készített az 56-os elítélttel, Mózes Árpáddal, a felvételt készítő operatőr megkérdezte: „Püspök úr, hogy lehetséges az, hogy eddig, akikkel interjút készítettünk a börtönéletről, mindegyik oly szomorú lélekkel tekintett vissza és mesélt a nehéz időkről, ön pedig mindig jó hangulatban és vidáman beszél azokról a szörnyűséges évekről, amit átéltek?” A püspök válasza az volt: „hogy ne legyek vidám, amikor Isten megsegített, hogy abból a pokolból – ahol azt hittük sokszor, hogy nincs menekvés és a rabság szörnyűsége csak mélységekbe taszít – megszabadulhattam egészségben, és visszatérhettem szabadon azokhoz, akik közel álltak szívemhez, sőt folytathattam azt a pályát, amit szívemből megszerettem. Nem mondhatom, hogy kifejezetten vidám vagyok, de hálával van tele a szívem, hogy Valaki – talán ott fentről – nem egyszer akaratom ellenére úgy vezette utamat, hogy mindig az volt jó, amitől sokszor idegenkedtem. Boldoggá tette az utat, amit nem akartam kezdetben járni, az, hogy Ő, akiről azt hittem sokszor, hogy végképp elhagyott és távol van tőlem, talán épp akkor volt legközelebb hozzám, amikor olyan úton jártam, amin nem akartam. Kiemelt a mélységekből, amire nekem már erőm nem lett volna.”

Az 56-os forradalom 70. évfordulójára jelent meg második kiadásban Mózes Árpád, néhai evangélikus püspök önéletírása, a Palást és bilincs.

A börtönévek, a megpróbáltatások, az Isten igéje melletti helytállás, a remény és a hazatérés, Isten szabadító erejének megvallása ez a memoár. Vallomás az emberségről az embertelenségben, a rabságban megélt szabadságról, arról, hogy ha a lényünktől idegen, de minket megkötöző erőktől szabaddá lesz valaki, az hálából a Szabadítójának kötelezi el egész hátralevő életét.

A Szentírásban a szabadság nem csupán politikai vagy társadalmi jog, hanem isteni ajándék és kegyelem. Az igazság szabadságáról vall Mózes Árpád emlékezésében, arról a Jézus által hirdetett axiómáról, miszerint „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket”, arról hogy aki bűnt tesz, a bűn szolgája, de ha a Fiú megszabadít, a hívő valójában szabaddá lesz. „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” – jut mindegyre az olvasó eszébe a memoár olvasás közben Pál apostolnak a második korintusi levelében megfogalmazott üzenete. Ezt bizonyára gyakran kellett mondogatnia a fogságban Mózes Árpádnak is, aki úgy érezte, neki is kell azokat bátorítani, akik még nem szabadok. Ezért íródott ez a könyv. Bátorításként a szabadságra a ma emberének: hogy a Krisztus általi szabadságunkat arra használjuk, hogy ne váljunk emberi parancsok vagy a világ elemeinek rabszolgáivá.

Pál apostol intelme soha nem volt annyira aktuális üzenet, mint a vérgőzös XX. században. Az emberiség történelmében soha nem volt annyira igaz a megállapítás, hogy ember embernek farkasa, mint a magunk mögött hagyott században. A köszörű idők azonban megszülik a Mózes Árpádhoz mérhető nagy szellemeket, akik lám, haláluk után is vallanak a szabadság győzelméről a szolgaság fölött.

A memoár teljességgel rárímel Dietrich Bonhoeffer börtönversére:

„Serény kezeid megkötve. Árván,
bús tehetlen nézed tetteid estét-hulltát.
Ámde föleszmélsz s jobbodat ejted nála erősebb
Kéz tenyerébe csöndesen, állhatatos lélekkel.
Lám egy pillanatig a tiéd lehetett a szabadság,
s máris nyújtod odább: fénnyel koszorúzza meg Isten!”

(Dietrich Bonhoeffer: Állomások a szabadságra vivő úton – Fordította: Scholz László)

Dietrich Bonhoeffer nemcsak elméletben, hanem életével is bizonyította: a szabadság áldozatot követel. Mózes Árpád visszaemlékezéseinek megértéséhez a bonhoefferi életút és életmű a kulcs. A Palást és bilincs első kiadásának előszóírója, a püspöktárs Tőkés László megjegyezte: „Mózes Árpád számára nem csupán megpróbáltatást jelentett a fogság, hanem hitének és hivatásának próbájaként hordozta el a reá mért keresztet. (…) Megadatott neki, hogy kipróbált hitének erejével és méltóságával szolgálja tovább Isten ügyét, az erdélyi evangélikus-lutheránus egyház „első őrállójaként” töltse be hivatását.”

Azon a 2006-os szamosújvári börtönlátogatáson a Mózes Árpáddal együtt imádkozó Csiha Kálmán református püspök így fohászkodott: „...köszönjük néked, hogy bennünket megmentettél és hazavezettél, s hogy nekünk még időt adtál családunkkal együtt szeretetben élni, s most már a te kegyelmedből visszatérhetünk ide, mint győztesek.”

E győzelmi útról tudósít visszaemlékezésében Mózes Árpád.

Az 56-os bajtársak közül még sokan élnek köztük, a rabszolga lét és a szabadság küzdelme ma is – észrevétlen is – mindennapjaink része. Adjunk hálát azokért, akik bátrak voltak, noha viharvertek, akik fenntartották a szabadság vágyának 70 évvel ezelőtt még csak pislákoló lángját! És gondolatban üzenjük meg az 56-os hősöknek: Köszönjük!

(Nyitókép forrása: budakalasz.hu)