A magyar népmese napjára készülve ötlött eszembe, hogy ez a nap, szeptember 30. egyben a fordítók világnapja is, Szerencsés egybeesés, hiszen Benedek Elek, akinek születésnapja is szeptember 30. a népek meséjének avatott és ihletet tolmácsolója. E gondolatmenet mentén próbáltam felidézni azokat a meséket, történeteket, amelyek a tolmácsok szerepéről szólnak, s amelyek nyomot hagytak bennem.

Remélem, még sokan emlékeznek Lázár Ervin meséjére amelyben a Ló meg a Kecske ugyanúgy nem értették egymást mint az ukrán és az orosz delegáció az isztambuli béketárgyaláson. A Ló és a Kecske szerencséje az volt, hogy tolmácsul szegődött a Nyúl, aki a legműveltebb állatok közé tartozott az erdőben, állította, hogy minden nyelven beszél, noha „őzül éppen hogy csak makogott valamit, és sárgarigóul meg pacsirtául nem tudott egy kukkot sem”. Tolmácsolásával a párbeszéd így alakult:

„– Nyihaha – mondta a Ló.

– Mik-mek? Mik-mek? – kérdezte izgatottan a Nyulat a Kecske.

– Azt mondja, hogy mek-mek – tolmácsolta a Nyúl.

A Kecske arca földerült, és boldogan mondta:

– Mek-mek, mek-mek.

– Nyiha? Nyiha? – kérdezte most a Ló. A Nyúl fordított.

– Azt mondja a Kecske, hogy nyihaha – világosította fel a Lovat.

A Ló meg a Kecske összenevettek, és barátságosan lapogatták egymás lapockáját.”

Milyen kár, hogy Boris Johnson – az isztambuli tárgyalás háttéralakítója nem olvas Lázár Ervint…

A másik tolmács-történetet valószínű kevesebben ismerik. Megírta azt Kosztolányi Dezső 1934-ben a Pesti Hírlapban A világ legnagyobb műfordítója címmel. „Erdélyben hallottam ezt a történetet. Valami ádáz birtokpör folyt két törzsökös család közt, már évszázadok óta. Úgy gyűlölték egymást, oly olthatatlan szenvedéllyel, mint a Montecchik és a Capuletek, s a gyűlölet firól fira szállt…” – így kezdődik a mese.

Az egyik család magyar volt, a másik szász. Egymás iránti gyűlöletük abban is megnyilvánult, hogy egy kukkot se tudtak egymás nyelvéből. Tolmács útján érintkeztek, amikor elhatározták, hogy végre dűlőre viszik a dolgot.

„Csakhogy végre szemtül-szembe látlak – szólt a bajszos magyar úr villogó szemmel, a düh elfúló hangján –, te latrok latra, nemzetségem tönkretevője, minden jog és becsület lábbal tiprója...”

A tolmács fordított: „Szentléleky úr végtelenül örvend, hogy annyi meddő és áldatlan torzsalkodás után itt tisztelheti önt, és reméli, a tagadhatatlan ellentétek sem akadályozhatják meg, hogy oly megállapodást tud majd kötni, mely mindkét fél javára válik.”

Következett a szász úr: „Mondja meg ennek az úrnak, ha ugyan úrnak lehet nevezni egy olyan minden hájjal megkent zsiványt, akinek ősei is valamennyien tizenhárom próbás gazfickók voltak, hogy ezúttal hiába mesterkedik és ravaszkodik, ismerem őt keresztül-kasul, minden agyafúrtságával és aljasságával együtt, s a jussomból egy fikarcnyit sem engedek.”

Imígyen szóla a tolmács: „Schmidt úr a sors különös kegyének tekinti ezt a baráti eszmecserét, s minthogy ő is teljesen meg van győződve nemes ellenfele jóhiszeműségéről, nem zárkózik el attól, hogy megkezdje a tárgyalást, melyre különben már régóta áhítozott.”

Így beszélgettek egy óráig. Eleinte a tolmács tompította az árnyalatokat, később azonban már erre se volt szükség, mert a bősz ellenfelek egymáshoz közeledtek. „Ez a tolmács bámulatra méltó – írja Kosztolányi. – Azt tette, amit a fordítás igazi művésze, aki az igazság érdekében hamisít”.

Szeptember 30-án szavaz a Parlament a Mureșan kormányról. Akad-e olyan tolmács, aki közvetíteni tud a PNL és a PSD között, akár úgy is, hogy mindannyiunk érdekében hamisít? Ha katolikus lennék, imádkozhatnék Szent Jeromoshoz, a fordítók védőszentjéhez. Reformátusként csak azt mondhatom: Uram, legyen meg a Te akaratod.