Minden betűt úgy ütök le billentyűzetemen, hogy közben tudom, figyelnek engem. Aki olvassa cikkeim, a nagy többség hallgat, esetleg egy like erejéig egyetért, és mindig lesz majd néhány szélsőséges (ellen)vélemény. A különböző emotikonoknak is meglesz a statisztikai szórása, úgymint: tetszik, szeretem, nevetek rajta vagy bosszankodom, dühös vagyok. A kommenteket általában azok írják, akiknek (nagyon) nem tetszik valami, és nem tesznek lakatot a szájukra, pardon, a billentyűzetükre. Sértett emberi méltóságuk magányából bátran kimondják véleményüket – legtöbbször névtelenül. Szoros és közvetlen összefüggés vehető észre az üzenetek erőteljes jelzős szerkezetei és azok névtelensége között, így hajlamos vagyok azt hinni, hogy az emberek névtelenül mintha sokkal bátrabbak, sőt merészebbek lennének. Igaz, ez a védelmező anonimitás az üzenet hitelességének a kárára megy, mert csak a névvel vállalt vélemények az érdekesek, csak azoknak van tétjük, de azért ne higgye senki, hogy ne tudnám megérteni a névtelenül pusztába kiáltott szó erőteljes csábítását, még akkor is, ha ódivatúan gátlásos emberként le kell mondjak róla.

Amikor az ember fél – hallgat. Ha félelme ellenére belülről mégis olyan indulatok feszítik, hogy nem tud hallgatni, névtelenül megszólal – aztán még jobbam fél. Egyedül a névvel vállalt vélemények és saját igazságok tarthatnak igényt mások figyelmére, netalán a reményre, hogy megváltoztatják néhány olvasójuk ebben vagy abban a témában alkotott korábbi hozzáállását, vagyis elgondolkodtatnak, meggyőznek, akár tanítanak is. A közösségi média különböző platformjai mindenesetre kiválóan alkalmasak arra, hogy a nyulat – az emberi gyengeségeket, indulatokat és álhíreket, de az okos véleményeket is – kiugrasszák a bokorból.

Évekkel ezelőtt megrögzött facebookos voltam. Néhány éve Mark Zuckerberg egyre arrogánsabb természete, illetve cégének egyre inkább monopóliumra törekvő gyanús igyekezete miatti elégedetlenségemben elhagytam ugyan a FB-t, de szívesen gondolok vissza korai facebookos éveimre. Különösen festményeim és fényképeim világba eresztése, a világ minden tájáról rájuk küldött kritikák, illetve a körülöttük kialakult beszélgetések maradtak számomra nagyon szép emlékek. Még egy Facebook-csoportot – Contemporary Adam and Eve – is alapítottam és évekig adminisztráltam, és sikerült a világ minden tájáról több száz művészt a téma köré összeterelni. Izgalmas idők voltak!

Facebookos időszakom legelején, még teljesen tapasztalatlanul, egyetlen egyszer, magam is engedtem a csábításnak és névtelen kommentet szándékoztam a világba ereszteni. Ahmadinezsád iráni elnök az uralma ellen felkelő egyetemisták forradalmát fegyverrel fojtotta vérbe. Engem a teheráni fiatalok szomorú sorsa, illetve a közvetlenül megtapasztalt temesvári forradalom bennem mindig is elevenen élő emléke arra sarkalltak, hogy – a romániai forradalom számunkra kedvező, de diktátorunkra és kedves feleségére nézve annál kellemetlenebb végeredményével is példálózva – az iráni egyetemistákat kitartásra biztassam. Irántuk érzett erős rokonszenvem és a lemészárlásukon való felháborodásom, teljesen jogosan, heves és indulatos volt – olyan is volt a kommentem nyelvezete.

Enter – elküldtem. Életemben először és utoljára névtelenül akartam posztolni, de kezdő facebookosként valamit rosszul csináltam, így, nem kis döbbenetemre, a Facebookon nevem, portrém, de még a pontos címem is szépen megjelent. A dolog pikantériája az volt, hogy közvetlenül az iráni nagykövetség mellett laktam Bécsben! Jóllehet üzenetem igazsága, meggyőződésem helyessége felől nem volt kétségem, mégis sokáig nyugtalanul aludtam.

Leckét kaptam: egy életre megtanultam, ha szól az ember, mindig hangosan, érthetően és felemelt fejjel tegye, ha pedig bármilyen okból kifolyólag mégsem szólhat, inkább tisztességgel hallgasson. Az utóbbi időben különösen veszélyes vizekre evezett a világ. Orrvitorlánk csúcsát jó irányba fordítani, nagy erőfeszítésre és sok bátorságra lesz szükség.