Miért kell Európának Németországgal szolidárisnak lennie? – teszi fel már kommentárja címében is a kérdést a Neue Zürcher Zeitung főszerkesztője, Eric Grujer. S az alcím: Brüsszel abszurd ötletei.

A katonailag semleges államban élő szerző kimondja azt, amit – egy NATO-tagállamban legalábbis – nem illendő kimondani. Európa kénytelen a megfontolatlanságig csökkenteni gázfogyasztását, mert Németország hamis energiapolitikának feküdt alá. Korábban az Európai Parlament is úgy tekintette, hogy mindenkinek magának kell felelősséget vállalnia azokért a hibákért, amelyeket maga követ el. Ha valamely állam eladósodik, merthogy túllépi az évi 2 százalékos költségvetési hiányt, annak vállalnia kell a felelősséget. Görögország eladósodásakor sem Európa vállalta a felelősséget, hanem fájdalmas megszorításokkal és büntetésekkel maguknak a görögöknek kellett helyrehozniuk tévedésüket. S ugyanez volt a helyzet Olaszországgal is, melyet Berlusconi uralma alatt a német sajtó is „görög lustasággal” vádolt meg.

Ez a gyakorlat azonban mintha feledésbe merült volna. Hiába figyelmeztettek német közgazdászok arra, hogy Németország hatalmas export többlete csak a német árukat viszonylag olcsón felvásárló déliek eladósításával tartható fenn. Egyrészt úgy, hogy az olcsó német áruk tönkreteszik a hazai ipart, másrészt úgy, hogy a keresőképes keresletet az északiak bankjainak kölcsönei tarthatják fenn.

A Brüsszel révén kikényszerített ígéret, miszerint a tagállamok a végsőkig kitartanak a német szankciós szándékok mellett, bár maguk is pontosan tudták, hogy végül is képtelenek lesznek rá, józan ésszel egyszerűen felfoghatatlan. Ígéretet tettünk rá, hogy gázt fogunk megspórolni, de hogy miként, azt nem tisztázta senki.

Hogy nem fog menni, az ma már szinte mindenki számára világos. A német energetikai minisztert, Robert Habecket a választókkal való találkozókon ma már nem csupán kihurrogják, de feliratos tábláikon „háborús uszítónak”, „tömeggyilkosnak”, „Németország szégyenének” titulálják.

Habeck zöld párttársa, Annalena Baebock külügyminiszter télre egyenesen „lázadozásokat” vizionál. S minden oka megvan rá. Már a koronavírus okozta járvány kezelésében elkövetett – soha nem szakmai, hanem mindig politikai – baklövések miatt is, agresszív tömegtüntetések forgatták fel az ország nagyvárosainak nyugalmát. Csakhogy a járványt magát nem a politikusok idézték elő. Az egy máig tisztázatlan eredetű természeti csapás volt. Még az átgondolatlan illegális bevándorlást is lehetett emberbaráti érzelmeknek álcázott gazdasági kényszerekkel (demográfiai mélypont, munkaerőhiány) magyarázni. Az oroszellenes szankciópolitika azonban olyan politikai döntés volt, melyet bár az amerikaiak kényszerítettek ki (én magam ma sem látom, hogy mi módon), de kezdettől nyilvánvalóvá vált, hogy a németeknek jobban fog fájni, mint az oroszoknak. Miért kellett (és kell) továbbra is ragaszkodni hozzá?

A politikusok által okozott válság immár olyan irracionális erőket szabadít el, amelyek fölött Brüsszelnek már nincs hatalma. Ursula von der Leyen, aki kezdetben rendíthetetlen magabiztossággal vezette Európát a kiúttalanba, sodródik az árral. Még csak jelét sem adja annak, hogy felelősnek érezné magát bármiért.

Carl von Weizsäcker német államelnöktől származik a gondolat, hogy a modern civilizáció olyan, mint a kerékpár, csak akkor maradhat egyensúlyban, hogyha előre halad. Ez a tény már önmagában is fájdalmas, hiszen a földi világ zárt rendszer, a fejlődésnek határai vannak. Az örökös fejlődés és terjeszkedés elvére alapozott globalizáció csődjének éppen ezekben a napokban lehetünk tanúi. Európai is egységesülhet, de mi lesz, ha összejön a balliberális, azaz az egységes, erkölcsi, kulturális, sőt előbb-utóbb nyelvileg is homogén Európai Állam? Ha a globalizáció csőd, merre halad majd tovább a kerékpár?

Főként, ha azt sem tudhatjuk, hogy ki vezeti, sőt hogy vezeti-e valaki egyáltalán?

A világjárványból is kölcsönökkel akarunk kilábalni. Az Unió lassan adósság-unióvá válik. A németek egyrészt elveszítik korábbi exportpiacaikat, másrészt végképp adósságspirálba taszítják déli szomszédjaikat. Úgy próbálják fenntartani exportképességüket, hogy magukkal rántják egész Európát.

A kelet-európai államokat is alig leplezett erőszakkal kényszerítik bele abba a zsákutcába, amelyből maguk sem képesek kikászálódni.

Így – véli Eric Gujer is – Európa fokozatosan az ukrajnai háború vesztesévé válik. Hogyan lehetséges, hogy ezt a nyilvánvaló tényt az osztrákok és a svájciak mellett csak mi, magyarok vagyunk képesek felfogni?

Az előző kettőnek könnyű, ők kívülről szemlélhetnek bennünket…

(Nyitókép forrása: Pexels)