Manapság egyre többet hallani a globalizmusról, implicite a nemzetek felszámolásáról. Nyilvánvaló, hogy az egykori internacionalizmus kései változatáról van szó. Ezek a fogalmak azonban továbbra sem maguktól értetődők.

Miután kamaszkorom táján kiábrándultam a kommunizmusból, képtelen voltam többé megérteni, hogy illegalista szüleim és sokan mások hogyan ragaszkodhatnak továbbra is (a szüleim egészen halálukig) egy olyan ideológiához, melyről lassan már egy gyerek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy legalábbis megvalósult formájában sötét, gyakran már elviselhetetlenül intoleráns diktatúra.

Ma már azt hiszem, értem. Éppen a fenti, képtelen, de – főként kezdetben – a romániai magyar értelmiség miden jelentős alakja által elfogadott, s elvben valóban lenyűgöző fogalma, az internacionalizmus miatt.

Az internacionalizmus mint fogalom ugyanis az „inter”, azaz a „között” és a „nacionalimus”, azaz a „nemzeti érzés” összetételéből származik, magyar változata a nemzetköziség. Pedig ez a fogalom szó szerinti értelmében is képtelenség, hiszen a nemzetek között nem valamiféle nyelv-, kultúra-, identitás nélküli „légüres” tér létezik, hanem maga a többnyelvűség, s ennek alapján a több kultúrában való jártasság, illetve a többszörös identitás. Ez utóbbi legtöbbször a származás összetettségében gyökerezhet. Az internacionalizmus tehát semmiképpen nem jelentheti a nemzetek eltűnését, még a határok eltűnését sem, legfeljebb azok légiesülését, azaz viszonylag szabad átjárhatóságát. Maga Marx sem gondolhatta komolyan, hogy az államnak a kommunizmusban való eltűnése maguknak a nemzeti közösségeknek az eltűnését is jelentheti.

Ez éppen olyan tragédia lenne, mint az állatvilágnak egyetlen fajra való lecsupaszodása. Egy ilyen – mondjuk tigrisekből álló – „magasabbrendű állatfaj” önmagát lenne kénytelen felfalni is. Az állatvilágban és az emberi társadalmakban a fennmaradás alapfeltétele a sokféleség, mely a különböző, illetve folyton változó életfeltételek közt is lehetőséget teremtene az életképesek fennmaradására.

Ezt persze így a szüleim sem gondolták végig. Ők úgy vélték, hogy az internacionalizmus a szó negatív értelmében vett nacionalizmus felszámolására, azaz az eltérő nemzetek súrlódásoktól soha nem mentes, de összességében mégiscsak harmonikus együttélésére teremthetne lehetőséget. Messziről nézvést erre utalhatott a Szovjetunió államszerkezete is. Ez utóbbi közvetlen jelentése szerint is szövetségi köztársaságokból (azaz alacsonyabb szintű államokból), illetve autonóm területekből épült föl.

Ami az eredeti program megvalósulását lehetetlenné tette, az a marxizmus egy másik alaptétele, az úgynevezett proletárdiktatúra volt, melyet a vége felé ironikusan már a „proletariátus önuralma”, azaz a diktatúrával szemben gyakorolt emberfölötti türelme gyanánt emlegettünk.

A két fogalom: az internacionalizmus, azaz az egyének és a nemzetek egyenjogúsága és a központi hatalomnak való abszolút alárendeltsége teljességgel kizárta egymást.

Minden épeszű ember számára nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunizmus nem az internacionalizmust, azaz köznapi értelmezésben a nemzeti közösségek békés egymásmellettiségét hozta el, hanem – a kezdeti mézesmadzagokkal – a szovjethatalom égisze alatti is – a békeszerződések által teremtett kisebbségi közösségek (precízebb megfogalmazásban a nyelvi-kulturális közösségek) szisztematikus felszámolásának gyakorlatát szentesítette. Minden kommunista nemzeti érzelmű volt (a szüleim is), ami akkor már „nacionalizmusnak” számított. Természetesen csupán a kisebbségek részéről. A szocialista államok többségi közösségei is legtöbbször gátlástalanul gyakorolhatták hazafisággá átkeresztelt nacionalizmusukat.

S ez manapság a szocializmus bukása után is változatlanul így van, csakhogy ma már nem az internacionalizmus, hanem a globalizmus nevében. Az utóbbi már egy jövőbeli egynyelvű, egykultúrájú, egységes származású, azaz következetesen kevert népességű világállamot jelentene.

Azoknak tehát, akik az internacionalizmuson egy olyan normális világrendet értettek, melyben a hazaszeretet összeférhet az internacionalizmussal, keservesen ki kellett ábrándulniuk. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem olvadhatunk bele egy arctalan emberi közösségbe, hanem egy – Petőfi által is megálmodott – világszabadságnak kellene elkövetkeznie, mely nem az arctalan nyelv és kultúra nélküli világállam keretrendszerét „hozza létre”, hanem melyben mindenki megőrizheti nemzeti azonosságát. Hogy az internacionalizmus sem oszlatja fel a nemzeti létet, hanem a nemzeti érzelmeket összeférhetővé, a nemzeteket a szó képletes értelmében testvérekké teheti.

A legtöbb kommunista végül maga is rájött arra, hogy nem ezt történik, de sokan halálukig – a kommunizmusban mint utolsó szalmaszálban megkapaszkodva – hittek abban, hogy ez elvben, s később a gyakorlatban mégiscsak megvalósulhat.

Vannak akik ma is hisznek. És érthető, hiszen ha ez nem történik meg, az emberiség még a klímakatasztrófa végkimenetelét megelőzően kipusztíthatja önmagát.

Szét kell nézni csupán…