Amennyit az anyag felvesz, avagy ízlés szerint: ilyenekkel traktálnak a bombabiztos receptek a nagyik megsárgult irkalapjain. A mostani főzőműsorok klipjeiben pedig lassítva látni a lezser csuklómozdulatot, amint fűszerrel alaposan megszórja a séf az omlósra ítélt fogást, mielőtt újfent sütőbe tolná. Ételnek sava-borsa; mondják, de lehet-e az élet kellőképpen fűszerezett, s ezáltal egy fokkal élvezhetőbb?

Több minden kell hozzá, mint azt egy ekkora szövegben listázhatnánk, de például humor is. Hol csipetnyi, hol meg marékkal – helyzete, kora és … szerencséje válogatja. A fapados (nyegle és nyers poénokra játszó) mókázás és az abszurdon túlmerészkedő (majdnem szublimált) élcelődés között megannyi változat illegeti magát egy képzeletbeli komikumkombinátban. Újabban – s ez lehet már vagy pár évtizede – egyre fanyarabb, szegényesebb a paletta, lassan már fokozódó nosztalgiával gondolunk az átkosbeli viccvilágra. Ha türelmet, erőt nem sajnálva nekilátna valaki mondjuk az átmenet időszakának antológiáját összeállítani, lehet, hogy egyből két gonddal is szembesülne: nívójában igen kevés „megfelelő” tételt lelne, és nem állna össze a dolog: csonkán homályos görbe tükörre futná mindössze. 

Jut eszembe egy anekdotába illő történet, amelynek véletlenül élőben voltam tanúja: jó pár éve a tusványosok valamelyikén, amikor még aktív román politikusokat is meginvitáltak a fősátor programjaiba, a felvezető körben, hangulatkeltésnek szánva az egyik magyarországi szereplő megjegyezte, a vonaton érkező és késlekedő román vendégeknek bizony be kell látniuk, hogy talán túl nagy ez az ország. Mire az így provokált fél elegáns gesztussal csapta le a labdát, mondván: „Így van, tágas e haza, de idővel kezdjük megszokni.” Bárcsak hasonló dialógusok jellemeznék a mostani közbeszédet, akár politikai vitát, parlamenti verbális pengeváltást…

A politikumra kenni a besavanyodást, a humordeficitet nem lenne fair, és kérdésünk tisztázásában konstruktív: a sajtóban sem teng túl a minőségi komikum, román nyelven ha két médiaintézményt lehetne szóba hozni, magyar térfélen meg… nos, itt bizony egyetlenegyet sem. Ezzel nincs egyedül a hazai magyar sajtó: sportlapunk, meg színvonalas telivér bulvárorgánumunk sincs, meg még… (És ekkor lehet, hogy ideje elgondolkodni vagy csak belegondolni a folyton mantrázott párhuzamos társadalomba, mint programatikus elváráshorizontba, hogy mennyire tartható még.) A foghíjasságot, mármint a humorét, a romániai magyarét enyhíti, de nem pótolja plenárisan Könczey Elemér valóban jelentős teljesítménye, az itt-ott becsempészett morzsányi rovatok, vagy a tizenhét kiadást megért, tehát intézményesült Humorfeszt. Stand upból, mint trendileg előtérbe került műfajból, nem jeleskedünk, s ha elvétve mégis, képviselőink (azon néhányak) pannonpoénok parádépanteonját választják az időnként turnéállomássá előléptetett erdélyi kultúrotthonok nagytermei helyett.

Pedig bizony könnyebb lenne, ha több Perjovschi, Barbu, Popa-Popas kaliberű karikaturista szántaná pennájával a lapok hasábjai közti mezsgyéket, tenné „szellőssé” a kiadványokat, kényszerítene megtorpanásra. Szomorú, de humorral telített országból szomorúsággal csordultig telt viccország lettünk – mondja valaki kvázipoénkodva a valóban nem épp vidító (köz)állapotokról. Mert a találó tréfa, a pertinens poénra hegyezett viszonyulás, mintha luxusportéka lenne: kellő önreflexió, jó adag általános műveltség, vagy legalább kultúrjártasság, csipetnyi empátia kelletik mindössze… s a szellemnek valamiféle virgonckodásra való hajlama, hogy másképp is láttassa világát, benne önmagát: a fonák üzenetét kottázva árnyaltabb valóságérzékelést, helyzetfelismerést szavatolva.

És akkor még a nevetés közismerten terapeutikus hatásáról szót sem ejtettünk.